A Warner Brothers jó ideje bajban volt a Batman-filmekkel. Tim Burton képregényszerű, sötét tónusú filmjei után a projekt Joel Schumacherhez került, aki messzire távolodott a Bob Kane alkotta szuperhős eredeti világától. Családbarát filmjei közül az első (Mindörökké Batman (1995)) még túlélte a vegyes fogadtatást, azonban a 11 Arany Málna jelölést begyűjtő Batman és Robin (1997) megpecsételte a direktor és a stúdió együttműködését. Az amúgy is Batman-rajongó Christopher Nolan minden szempontból kapóra jött tehát az akkor már öt éve halódó franchise revitalizálására.

Figyelemre méltó, s egyszerre jelzi a rendező határozottságát és a Warner kiábrándultságát az, hogy amolyan huszárvágással lesöpörve minden addigi előzményt, teljesen az elejéről kezdték elmesélni a történetet; elszakadva a korábbi túlszínezett, valótlan atmoszférától. Nolan megfogalmazásában: „Batman világa valós alapokon nyugszik. A miénk egy felismerhető, kortárs valóság lesz, amelyből kiemelkedik egy rendkívüli, hősies figura”.  A rendező világossá tette, hogy a karakter kialakulását, felnövését akarja megmutatni; hasonlóan Richard Donner 1978-as Supermanjéhez.

Első látásra magától értetődő lenne kijelenteni, hogy a Batman-filmek mennyire kilógnak Christopher Nolan univerzumából, mert ha tetszik, ha nem: itt bizony kőkeményen műfaji filmekről beszélünk, annak is a kötöttebb fajtájáról. A Batman: Kezdődik! és A sötét lovag amerikai akciófilmek, ráadásul a háttérben egy olyan megastúdióval, mint a Warner; Nolannek tehát a korábbiaknál sokkal inkább ragaszkodnia kellett a formához és a klasszikus elbeszélésmódhoz.

Egy Batman-történet esetében – bármennyire is egyedi látásmóddal rendelkezik az alkotó – a sztori minden esetben valamennyire „hozott” lesz, hiszen több mint 70 éves múlttal rendelkező képregényhősről beszélünk. Ugyanakkor nem szabad egy kalap alá vennünk azt, hogy egy univerzum (jelen esetben Batmané) bizonyos elemekkel rendelkezik azzal, hogy ezen elemekből mit használnak fel és mit nem. Nolan és szerzőtársa, David S. Goyer is a terjedelmes irodalomból merítették a forgatókönyv ötletét, s azon belül is inkább a retrospektív kiadványokra koncentráltak, úgy mint a The Man Who Falls; a The Long Halloween; a Dark Victory és a Year One címűek. Azzal, hogy határozott cél volt a denevérember karakterének újraalkotása, az alkotók előtt megnyílt a mítoszépítés lehetősége.

Már csak ennél fogva sem vitatható a filmek hollywoodi mivolta, hiszen azok meglepő precizitással épülnek a Joseph Campbell által definiált monomítosz struktúrájára. Ducard izgalmas kihívást kínál az ázsiai börtönben raboskodó Bruce Wayne-nek: ha elviszi a kék virágot a hegy tetejére, talán megtalálja, amit mindig is keresett. Campbell szerint a hős útjának első állomása, azaz a kalandra hívás „jellegzetes körülmények között zajlik, (…) ahol egy jelentéktelennek tűnő (…) figura jelenik meg a sorsfordító pillanatban.” (Campbell, Joseph: Az ezerarcú hős.) Az elhivatás „következményeképpen feltárul egy rejtett világ, és szereplőnk olyan erőkkel kerül kapcsolatba, amelyek működését nem értjük igazán”. Ducard „csupán Ducard”-ként mutatkozik be, azonban elmondja, hogy az Árnyak Ligáját képviseli – hősünk így kerül kapcsolatba egy nemzetek felett álló, titkos szövetséggel. Miután a Liga vezetője, Ra’s Al Ghul meggyőződik Bruce alkalmasságáról, kezdetét veszi az embert próbáló kiképzés, amelynek során megtestesült árnyékká: nindzsává képezik Wayne-t. Ahogy a monomítoszban áll: „a hős egy álombéli tájon halad tovább, különös és bizonytalan formák között, ahol egy sor próbatételt kell kiállnia.” A próbatételek útján Ducard segíti, aki Liam Neeson érett, megfontolt alakításával válik valódi mentorrá a filmben. Ahogy Campbell is megjegyzi, a hős az úton „először egy védelmező szereplővel találkozik”. A monomítosz természetfeletti segítőjének ezen alakja inspirálta a hollywoodi forgatókönyvírás guardian, küszöbőr alaptípusát.

Ducard karaktere azonban ennél összetettebb. Bruce Wayne technikai értelemben apa nélküli, valójában azonban több apával is rendelkező világában ő az egyik apafigura, mégpedig a beavató pap.

A beavató pap (…) csak annak a fiúnak adhatja át a hivatás szimbólumait, aki maradéktalanul megtisztul az infantilis kötődésektől – aki a hatalmat igazságosan és részrehajlás nélkül képes majd gyakorolni, és ebben nem gátolják tudattalan (vagy éppen tudatos és racionalizált) motivációk a személyes gyarapodásra, öncélú érdekek vagy kicsinyes sértődöttség.

Ducard apaszerepének kulcsmomentuma a Bruce-al vívott párbaj a befagyott tavon: hősünknek le kell számolnia az apja halála miatt érzett bűntudatával, túl kell lépnie az emlékek diktálta hamis illúziókon. Ahogy Campbell írja:

Az apa szörnyképe az áldozat egójának válaszreakciója – az emlékezetes gyerekkori élményből fakad, amelyet ugyan hátrahagyott, mégis folyton előrevetíti; pontosan ennek a pedagógiai nemlétezőnek a megrögzött bálványozása az a hiba, ami a bűn érzésében fogva tartja az egyébként felnőtté érett lelket, és elvágja attól, hogy az apát és ezáltal a világot kiegyensúlyozottabb és realisztikusabb színben lássa.

Éppen ezt az elszakadást támasztja alá az a dramaturgiai fogás is, miszerint a Batman: Kezdődik!-re amúgy nem jellemző flashbackek ezen a ponton érnek véget.

Az öncélú érdekek hátrahagyásának tekintetében természetesen éreznünk kell, hogy sem Ducard, sem Bruce Wayne alakja nem állja meg teljesen a helyét. Ducard látja a Bruce-ban rejlő lehetőségeket, amelyeket saját erőszakszervezetének javára kíván felhasználni. S e szempontból nem különb nála Bruce sem, aki saját gyermekkori traumáját – az apa erőszakos halálát – akarja feldolgozni a bűnözők elleni harccal. „A szárnyas szörnyeteg lassan bekebelezi. (…) Nem válhat személyessé, különben maga is csak egy önbíráskodó lesz.” – mondja a komornyik, Alfred, aki a másik apaszerepet tölti be Bruce Wayne életében. A Bruce világában jelen lévő Apák – a biológiai apa, Thomas Wayne; a mentor Ducard; és a feltétel nélküli szeretetet jelentő Alfred – mind más-más igazságot képviselnek. Thomas Wayne, a filantróp, a morális eszménykép és Ducard, a könyörtelen etikai kódexet képviselő terrorista mellett ott van Alfred, aki egy személyben maga a család, s aki amellett, hogy a Thomas Wayne által meghatározott morális értékrendet hangsúlyozza, segítőtárs a megfélemlítésre épülő bűnüldözésben is.

A hős következő állomása az emberek világába való visszatérés. Szükséges, hogy a kör bezáruljon, vagyis a hős visszatérjen oda, ahonnan indult; s a próbatételek során megszerzett tudással elősegítse a világ megújulását. Bruce Wayne visszautazik Gotham Citybe, ami több szempontból is szimbolikus. Egyrészt a természeti világból, amelyet Tibet képvisel, kerül vissza a városi világba, ráadásul az egyik Apa, Alfred közreműködésével. Másrészt, mivel hosszú eltűnése alatt holttá nyilvánították, a mozzanatot értékelhetjük a túlvilágról való visszatérésként is. Ahogy Campbell is megjegyzi:

A hős az ismert, hétköznapi világból merészkedik a sötétség birodalmába; (…) visszatérése pedig a túlvilágról való megérkezésként jelenik meg. Ennek ellenére – és pontosan ebben rejlik a mítosz és a szimbólumok megértésének kulcsa – a két világ igazából egy és ugyanaz.

A fenti mondat megalapozza mindazt, ami Christopher Nolan Batman-mítoszát elrugaszkodott kosztümparádé helyett mindennapjaink történetévé teszi. A denevérember figurája eleve kilóg a többi szuperhős kánonából. Halandó, sebezhető emberről van szó, aki nem rendelkezik természetfeletti képességekkel. Embertársaihoz képest azonban rendelkezik azzal az „isteni” tudással, amit a – szimbolikus – túlvilágon megszerzett. Hasonlóan Herkuleshez vagy Perszeuszhoz, világa abban a ciklusban van, amikor „a hősök egyre kevésbé meseszerűek, míg végül a helyi tradíciók utolsó fázisában a legendák már világosan datált történelmi események” lesznek.

Gotham Citybe visszatérve Bruce Wayne átlépi a küszöböt: azt a félelmet használja fel a félelemkeltők ellen, amely őt magát is hajtja. Azzá válik, amitől retteg: a denevérré; s félelmét kivetíti a bűnözőkre. A Batman: Kezdődik! tematikája négy, egymással e helyen szorosan összefüggő dologra épül: a félelemre, a szimbólumra, az igazságra és a megtévesztésre. Batman a saját félelmét fordítja a bűnözés ellen, amely félelmet egy szimbólum (a denevér) testesít meg. Célja a bűn felszámolása és ezen keresztül az igazság elhozása, ugyanakkor egész lénye a megtévesztésre épül: a kettős élet; az álarc mögé rejtőzés; és természetesen a nindzsa-trükkök.

A félelemmel operál egy másik alak is, aki sokkal radikálisabb igazságfelfogást képvisel. Ra’s Al Ghul (a valódi, Liam Neeson-féle) szerint az igazság maga az egyensúly – a hazugság képviselőit, a korruptokat, a bűnözőket, a romlás előidézőit elpusztítva állhat csak helyre az egyensúly és köszönthet be az igazság korszaka. Ördögi terve szintén erős szimbolikát hordoz magában: ugyanazt a félelmet akarja felhasználni Gotham elpusztítására, amellyel Batman is operál; ráadásul az ivóvízből a mérget a levegőbe juttató mikrohullámvetőt a Thomas Wayne által épített vasúton akarja eljuttatni a központi vízműhöz – amely éppen a Wayne-toronyban van. A Wayne-torony, amely köré a megújuló Gothamnek épülnie kellett volna, s amely a kapitalizmust képviseli Al Ghul fundamentalista világában. Ha ehhez hozzáadjuk Al Ghul végjátékban elejtett mondatát, miszerint Gothamet gazdaságilag akarták romba dönteni, azonban ez az olyanok miatt nem sikerült, mint Thomas Wayne; a torony elpusztítása újabb szimbolikus jelentéstartalommal gazdagodik. (Azt már tényleg csak zárójelben említem meg, hogy maga a vasúti jelenet az 1933-as King Kongból vett allúzió.)

Mindemellett Ra’s Al Ghul figurája hordozza a legnagyobb megtévesztést, amely – a karakteren túllépve – valójában Christopher Nolan ravasz terve. Al Ghul jelenléte átszövi az egész filmet: ő áll az egész nagyszabású összeesküvés mögött, ő rángatja dróton a maffiafőnök Falconét és Dr. Crane-t; és persze ő Ducard, a segítő mentor. Aztán végül – hiszen amerikai filmről beszélünk, vagyis az antagonistának buknia kell –, megtévesztés áldozata lesz ő maga is.

A hős alakja új értelmezést kap A sötét lovagban. Annak a folyamatnak lehetünk tanúi, amit a Batman: Kezdődik! története predesztinált: Batman túl messzire megy, küldetése túlságosan személyessé válik, eljut addig a határig, amikor megszegheti saját szabályait. A monomítosz azonban erre is mutat magyarázatot: „az élő Isten jellegzetessége nem a makacs tehetetlenség, hanem az átalakulás, a fluktuálás”; illetve „a mítoszi hős nem annak hőse, ami van, hanem annak, ami lesz”. Batmannek óhatatlanul alá kell szállnia, megtalálni saját határait és szembe kell kerülnie a zsarnokkal annak elkerülése érdekében, hogy ne ő maga váljon zsarnokká. Ahogy Harvey Dent credója nagyon pontosan kifejezi: „Vagy meghalsz hősként, vagy elég ideig élsz ahhoz, hogy magad válj gonosztevővé”. Batman ezzel a dilemmával kerül szembe A sötét lovagban, Joker és Harvey Dent felbukkanásával.

Joker mindazt képviseli, aminek Batman a határán egyensúlyoz: fenntartható-e (és ha igen, meddig?) az, hogy az egyre fokozódó bűn elleni harcban a hős is egyre erőszakosabbá válik, ezáltal semmivel sem lesz különb azoknál, akiket üldöz. Joker feltett szándéka, hogy felhívja a figyelmet erre az ellentmondásra. Heath Ledger visszafogott, ugyanakkor félelmetesen pszichotikus szerepformálásán keresztül alakul Joker az abszolút káosz szimbólumává: motivációk nélküli antihős, akinek célja a pusztítás – fizikai és mentális értelemben is. Nem véletlen az a történet, amit Alfred mesél Bruce Wayne-nek a burmai tolvajról, és amelynek konklúziója: „van, aki csak porig akarja égetni a világot”. És itt kerül a képbe Harvey Dent alakja, aki egyrészt Batman feleslegességét jelöli, másrészt Joker játékszerévé válik: ő „az »ingujjba rejtett ász« Joker ördögi bábszínházában”. (Varga Zoltán: Batman: Változatok a sötét lovagra .) Azt a morális harcot, amely a Jók triumvirátusa (Batman, Gordon, Dent) és a Rossz (Joker) között zajlik Gothamért, akaratlanul is Dent dönti el – ő Joker kiszemeltje az anarchia bizonyítására. A film reményvesztett világának, ahol az álruhás hősből erőszakos bosszúálló válik, a káosz képviselője azzal adná meg a kegyelemdöfést, hogy felmutatja: a morálisan makulátlannak hitt fehér lovagot is a saját oldalára tudja állítani, ezáltal bebizonyítja: nem léteznek hősök.

Ezen keresztül lesz Dent tragédiája Batman tragédiája is. Küldetése azért válik A sötét lovagban a korábbiaknál sokkal személyesebbé, hogy bebizonyítsa szerelmének, Rachelnek: Gothamnek nincs többé szüksége a denevéremberre. Harvey Dentben saját utódját látja, a minden szempontból pozitív hőst, akinek nem kell maszk mögé rejtőznie. Joker terve azonban felborít mindent: nem csak Rachelt pusztítja el fizikai valójában, hanem elpusztítja Harvey Dentet is, és létrehozza Kétarcot. Batmannek választania kell: vagy hagyja elveszni a reményt, vagy feláldozza saját magát; s ő ez utóbbit választja. Ezzel a tragédia kettőssé válik. Egyrészt beteljesíti a monomítoszt: „a tegnap hőse a holnap zsarnoka lesz, hacsak nem feszíti keresztre magát itt és most”; másrészt elismeri világának azt a morális defektjét, hogy „az embereknek továbbra is szükségük van egy hősre, mert nem elég erősek ahhoz, hogy maguk váljanak hősökké”. Jim Gordon zárómonológja mindennél jobban összefoglalja Batman mítoszának lényegét: Harvey Dent az a hős, akire Gothamnek szüksége van, de nem az, akit megérdemel; Batman pedig az a hős, akit Gotham megérdemel, de éppen nem rá van szüksége. „Ezért vadászni fogunk rá. Mert elviseli. Mert ő nem a mi hősünk. Ő egy csendes oltalmazó, egy éber védelmező. Egy sötét lovag.”

Láthatjuk tehát, hogy a hős keresztre feszítette magát annak érdekében, hogy ne válhasson a holnap zsarnokává. A kör bezárul, a hős visszatér a földi világba és újból emberré válik.

A monomítosz tárgyalása után térjünk még ki a Batman-filmek Nolan-kánonban való elhelyezkedésére is. Ahogy korábban is jeleztem, kétségtelen, hogy elbeszélésmód szempontjából a pályaképből némileg kilógó darabokról van szó. A Batman: Kezdődik! esetében még kapunk egy körszerű flashback-flashforward szerkezetet a film első felvonásában, onnantól azonban valóban be kell érnünk a lineáris szerkesztéssel (A sötét lovag pedig eleve nélkülöz mindenféle vissza- és előretekintést). A Nolantől elvárt egyediség e helyen inkább a legendárium teljesen új színben történő újjáépítésében leledzik, amiről a fejezet elején tettem említést. Nem lehet véletlen, hogy a Batman: Kezdődik! sikere után több hasonló franchise-nak kíséreltek meg – több-kevesebb sikerrel – ehhez hasonló frissességet adni. Gondoljunk csak a Terminátor: Megváltás című filmre (amúgy a főszerepben: Christian Bale), a Nolan-példakép Ridley Scott vezényelte Robin Hoodra, vagy éppen a korábban itt is említett Bryan Singer által sikerre vitt X-Men trilógia spin-offjaira (X-Men kezdetek: Farkas; X-Men: Az elsők).  A készülő új Superman-film (The Man of Steel) szintúgy a kezdetektől meséli az acélember történetét, és az opus egyik íróját és producerét egészen véletlenül Christopher Nolannek hívják.

A nolani Batman-univerzumban fontos szerepet játszik a főhős kettősségének a korábbiaknál erőteljesebb hangsúlyozása. Batman skizoid jellege Joker színre léptetésével materializálódik; a filmen is megjelenik az a rejtett ego, amivé Batman válhatna, ha átlépné a határokat. Érdekes azonban, hogy nem csak a protagonista és az antagonista viszonylatában érhetjük tetten a meghasonlottságot. Harvey Dent fizikai valójában is képviselőjévé válik e kettősségnek, sőt, esetében figyelemre méltó az az operatőri fogás, amikor egy alkalommal – még a balesete előtt – úgy fényképezik, hogy fél arca árnyékban van. Ezzel egyfajta „Norman Bates-i” színezetet kap a karakter, amely csak később, Dent Kétarccá válásakor válik jelentőssé.

A mellékszereplőket megvizsgálva is hasonló összetettséggel találkozhatunk. Rachel Dawes az „igazi” és a „biztos” szerelem között egyensúlyoz, amikor nem tud választani Bruce és Harvey között. Gordon az igazságszolgáltatás képviselője, ugyanakkor legfőbb szövetségese az önbíráskodásba hajló Batmannek is. Vele kapcsolatban a történet keserű fintora, amikor kiderül: saját emberei segédkeztek Joker tervének végrehajtásában. Alfred alakjának morális ambivalenciáját a Thomas Wayne-i hagyomány és a Bruce Wayne iránt táplált feltétlen szeretet determinálja. Végezetül Lucius Fox is ellentmondásba keveredik saját elveivel, amikor – ugyan felmondásának beadása mellett, de – elvállalja A sötét lovag fináléjában látható grandiózus megfigyelőberendezés kezelését. Azt vehetjük észre, hogy ezek a Batman-filmek a korábbiaknál jóval összetettebb karakterekkel operálnak; s láthatjuk, hogy a történet alakulását sok helyen a szereplők egymáshoz való viszonyrendszere határozza meg. Ez pedig vitathatatlanul szerzői filmes vonás.

A rendező emellett a Batman: Kezdődik!-ben folytatja az Álmatlanságban is látható, szuggesztív képi világ megteremtését. A tibeti hegyvidék nyomott, krómkék elszigeteltsége jól rímel az Álmatlanság nyitó képsorainak alaszkai jégmezejére. Az első filmben még „beazonosíthatatlan” Gotham City a személytelen nagyváros miliőjét kölcsönzi – New Yorktól Los Angelesig bárhol járhatnánk. Egyúttal érdekes a felül a jólét csillogását tükröző, alapjaiban pedig a bűnbarlangoktól rothadó város-szubváros problematika is. (Szép motívum, amikor az első filmben a tetőtől talpig aranyozott operaházból egy mocskos, telegraffitizett sikátorba lép ki a Wayne-család; vagy amikor a második filmben a rendező Bruce Wayne átmeneti luxuslakását fizikailag is a város legtetejére helyezi.) A rohadó alapokon álló metropolisz egyrészt a főhős kettősségére is reflektál (Bruce Wayne a fenti, míg Batman a lenti világ hőse); másrészt mindez párhuzamba állítható Ra’s Al Ghul társadalomkritikájával is. Megintcsak elegáns megoldás Nolantől, hogy a terroristavezér éppen a kapitalizmus abszolút uralmát szimbolizáló Wayne-torony alagsorába fúródva leli halálát. Ugyanakkor a képi világ tekintetében igazat kell adni az alábbi meglátásnak is:

Vizuálisan A sötét lovag kevésbé izgalmas darab, nem szolgál olyan szokatlan, átlényegített miliővel, mint amilyennek korábban láttuk Gotham City-t – a város ezúttal minden korábbinál jobban emlékeztet valóban létező metropolisokra, innen nézve a film közelebb kerül bármelyik nagyvárosban játszódó akciófilmhez, mint saját előzményeihez.

Azonban a korábbiak ismeretében ezt értelmezhetjük úgy, hogy az első epizódban megteremtett, a valóságtól elrugaszkodott világ fokozatosan visszafordul a realitás felé; s ezzel szimbolizálja a hős útját az istenitől az emberihez. Emellett – és itt kap fontos szerepet a fejezetindító idézet – a rendező a mítoszt ezzel a fogással egyre inkább beleolvasztja a hétköznapi világba, összeköti az ezoterikust a materiálissal.

Végezetül – és a fentiekkel összefüggésben – egy gondolat erejéig foglalkozzunk a comic noir kérdésével is. Egyedi Batman-értelmezésével Nolan mindennapi félelmeket ültet be egy teremtett világba, ezáltal képes a teremtett és a valódi világ határainak elhomályosítására. Ez már csak abból is látszik, hogy nem egy helyen értelmezik a nolani Batman-univerzumot a Bush-korszak metaforájának. Ehhez a fogáshoz jó alapot adott a felhasznált képregények az átlagnál letisztultabb képi világa, amelyet megfejelt azzal, hogy egyrészt megvilágította a denevérember esendőségét; másrészt a batmani fegyvertárnak valódinak tűnő háttértörténetet adott („a családi cég fegyverfejlesztési osztályáról származó kísérleti prototípusok”); harmadrészt hangsúlyt fektetett arra, hogy a főbb szereplők szinte ugyanúgy nézzenek ki a filmen, mint a képregényfüzetekben. Vitathatatlan, hogy Christopher Nolan elsősorban akciófilmeket forgatott; azonban olyan módon, hogy sem a Batman: Kezdődik!, sem A sötét lovag nem lóg ki korábbi munkáinak sorából.