Invictus, azaz „Legyőz(het)etlen” a címe Clint Eastwood legújabb filmjének, amely a Dél-Afrika-i rögbi csapat 1995-ös menetelése kapcsán meséli el a csapatkapitány és Nelson Mandela, az ország akkori elnökének barátságát, Matt Damon és Morgan Freeman főszereplésével. A csapat sikere hozzájárult ahhoz, hogy alig egy évvel az apartheid rendszer bukása után csökkenjen az afrikai ország megosztottsága. A filmmel kapcsolatban, a rendező személye, Freeman alakítása és a téma miatt már most Oscar-esélyeket emlegetnek a jól értesültek. Amerikai bemutató: december 11. Íme az első előzetes.

A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo, 1966) Rendezte: Sergio Leone. Írta: Luciano Vincenzoni és Sergio Leone története alapján Agenore Incrocci, Furio Scarpelli, Luciano Vincenzoni és Sergio Leone. Szereplők: Clint Eastwood (A Jó/Szőke/Szöszi), Lee van Cleef (A Rossz/Angyalszem/Sentenza), Eli Wallach (A Csúf/Tuco/Patkány), Mario Brega (Wallace), Al Mulock, Aldo Giuffré, Luigi Pistilli, John Bartha, Rada Rassimov.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

Sergio Leone Clint Eastwoodot sztárrá tevő Dollár-trilógiájának befejező része, egyben a rendező egyik legnagyobb sikert arató alkotása. Ez a teljes változatában három óra körül járó spagettiwestern-eposz tulajdonképpen Luciano Vincenzoni író egy korábbi munkáján, A nagy háború című Oscar-jelölt Mario Monicelli-filmen alapul, de Leone az alapötletet teljes mértékben a magáévá tette, hogy megalkossa nagyhatású, máig méltán népszerű remekét, egyik főművét. És az árnyoldal: a temperamentumos olasz direktor és az amerikai színész viszonya egyre rosszabb lett, így három, egyre jobb és ambiciózusabb közös mozi után soha többé nem dolgoztak együtt.

Sokaktól hallani, hogy Fábry az életben elviselhetetlen. Mások szerint meg csupa báj és kellem, sőt annyira édes, hogy sózni kellene. Egy biztos: őrületesen jól áll neki a képernyő.

Azonban most, amikor sorsukat kétségbeesetten elcserélni igyekvőket, csalfa, vak reménytől duzzadókat pesztrál rajta, izgulni kezdtünk érte.

Valljuk be, a Legyen Ön is milliomos bénítóan mulya egy műsor, felelősségteljesen csak a Kenó-sorsolás vagy egy rosszabbul sikerült monoszkóp vetélytársaként értelmezhető. Vágó persze tökéletesen illik a koncepcióba: nemcsak azt tudja, hogy hány soros a Gilgames-eposz vagy az M-es kötött pulóver, de az efféle – értelmetlen és unalmas – tudástípus fényét és presztizsét hosszú évek munkájával éppen ő szerezte meg. Nemzője és szimbóluma is tehát a műfajnak, sőt ő maga a celebtestet öltött (műsor)koncepció. Ez pedig aggasztó tény.

Arra persze lehet számítani, hogy a produkció némileg igazodik majd az új kvízkirályhoz, vagyis a gyanútlan játékos a jövőben Fábry humor-üzemanyagává is válik: elszaporodhatnak a műsorban a kopaszok, a bögyös szőkék, a fénnyel táplálkozók és a Győzikévé operáltak. (Az egyik első vendég a showman karmikus ellentételezése, Csonka "Ding dong" András volt.)

Biztosat ennek ellenére sem lehet tudni a műsor távolabbi jövőjéről.

Egy rossz ómen azért már most is akad - mintha még kissé magas lenne a szék showmesterünk számára.

H É T F Ő

Túszharc
Taylord Hackford filmje elsősorban Russell Crowe és Meg Ryan rövidtávú románcáról híres, nem elévülhetetlen művészi érdemeiről, de egy próbát biztosan megér.
Vetítik: Viasat3 - 21:00

Sliver
Joe Eszterhas író és Sharon Stone második közös filmje az Elemi ösztön után. Phillip Noyce jóval alacsonyabb hatásfokkal dolgozik Paul Verhoevennél, de ha a Túszharc nem jön be, ez is megteszi. Az operatőr Zsigmond Vilmos, a film alapjául szolgáló regényt Ira Levin (Rosemary gyermeke, Halálcsapda) írta.
Vetítik: M1 - 22:20

A Goethe Intézetben megrendezett filmkritikusi napok második előadásán hazai vizekre eveztünk, ugyanis a magyar kritika és annak hibái kerültek terítékre. A Varga Balázs filmtörténész és –kritikus által vezetett összejövetelen a szakma olyan jeles képviselői mondták el véleményüket, mint Libor Anita a magyar.film.hu szerkesztője, Kolozsi László a Filmvilág kritikusa, Dudás Viktor a VOX mozimagazin főszerkesztője és Oliver Baumgarten, a negyedévente megjelenő német Schnitt filmművészeti folyóirat főszerkesztője. Ahogy az már a tavasszal megrendezett városligeti „teraszos” beszélgetésen és a Filmkultúra - Muszter augusztusi számából is kiderült, a magyar kritikaírás jelenleg nem képes releváns hatást kifejteni olvasóira.
 
A beszélgetésen Libor Anita kifejtette, hogy a magyar film a kilencvenes években légüres térben mozgott, majd az ezredforduló után egy támogatási hullám segítette újra lábra állni. Manapság érezhető a hatalmas dömping a magyar alkotások számának növekedésében, azonban a nézőszám tovább esik. Libor szerint a kritika hiába reagál a művek gyengeségeire, azok csak "pusztába kiáltott szavak", se a nézőkre, se az alkotókra nem lesznek hatással. A negatívumokra viszont reagálni kell, ma a kritikusnak a tényekről, a filmről magáról kell írnia, elteltek már azok az idők, mikor azt kellett nézni, hogy ki a rendező.

Egy hete mutatták be Amerikában Spike Jonze várva várt gyerekkönyv-adaptációját (Ahol a vadak várnak –  a magyar premier november közepén lett volna, de elhalasztották), ettől az eseménytől talán nem teljesen függetlenül felkerült a netre az a rövidfilm, amelyet a rendező még februárban a Where the Wild Things Are utómunkálatai közben forgatott Kanye Westtel. Jonze, aki mielőtt a John Malkovich menetet vagy az Adaptációt elkészítette, videóklipeket rendezett (nem is akármilyeneket), már fogatott egyszer a rapperrel: a 2007-es Flashing Lights-ot a Pitchfork zenei szaklap be is választotta az új évezred 50 legjobb videoklipje közé.

Mostani kollaborációjuk eredménye, a We Were Once a Fairytale is egy zenés videónak indult, végül egy 11 perces rövidfilm lett belőle. A történet szerint a rapper egy szórakozóhelyen múlatja az időt, gyorsan lerészegedik és vegzálni kezdi, előbb a saját társaságában lévőket, majd a klubban szórakozó idegeneket, végül a WC-ben bizarr fordulatot vesznek az események. A film érdekessége, hogy akaratlanul (?) is reflektál West médiabeli reprezentációjára, akit egyfelől mint az egyik legtehetségesebb rappert tartanak számon, másfelől mint beképzelt és arrogáns botrányfelelőst. Igaz, utóbbira alaposan rá is szolgál, legutóbbi, elhíresült és internetes mémmé váló akciója az volt, hogy az MTV gáláján az egyik kategória kiosztásakor a színpadon termett, kikapta a nyertes kezéből a szobrot, és közölte, hogy egy másik előadó jobban megérdemelte volna. Az MTV 2006-os díjkiosztóján is megcsinálta ugyanezt, csak akkor saját magát hiányolta a nyertesek közül, ami azok után, hogy egy interjúban saját magát generációja hangjának nevezte, mondván, az ő a zenének, mint Michael Jordan a kosárlabdának, már nem is meglepő.

A klipben pontosan ezt az énjét láthatjuk, és bár Jonze szerint a film azt a lelkiállapotot akarja illusztrálni, amelybe West az anyja halála és egy hosszútávú kapcsolatának felbomlása után került, a közönség nagyobbik része inkább egy nárcisztikus popsztár önkritikus önvallomásának értelmezi majd. Jonze remekül érzékelteti a főhős delíriumos állapotát a nagy látószögű felvételekkel és a varió variálásával, egyedül talán a klipvégi csattanó üzenete sikerült túl direktre. 

Il mio nome é Nessuno - olasz-francia-NSZK, 1973. Rendező: Tonino Valerii. Író: Ernesto Gastaldi, Fulvio Morsella és Sergio Leone. Szereplők: Terence Hill (Senki), Henry Fonda (Jack Beauregard), Jean Martin (Sullivan), Piero Lulli (Seriff). 117 perc.
Vetítik: RTL Klub - 16:10

A westernnek – nagyjából – három fõ típusa létezik. Az egyik hisz a western-mitológiában és csak ennek (sokszor kiürült) elemeit variálja. Ebbõl készül a legtöbb. A másik nem hisz ebben a mitológiában, és a western-sémákat parodikusan dolgozza föl. Ez a leghálásabb. A harmadik a mitológia elemeit átértékeli, megkísérli õket újra megtölteni tartalommal. Ez a legritkább.

Könnyű a westernnel ironizálni, hiszen egy olyan mitológiát, amelynek eltűntek a tabui, már semmi sem véd, ráadásul az ilyen filmnek nem is kell komolyan vennie a hagyományos elemeket, másrészt mindig segítségére lehetnek a másutt bevált vígjátéki gegek. De nagyon nehéz olyan westernt készíteni, hogy a rendezõ ne engedjen a sémáknak, ugyanakkor komoly is maradjon. Ha a rendezõ ugyanis komolyan akar gondolatokat közölni, azt csak a sémákon keresztül teheti.