Ezt a kérdést tette fel pár hónapja a címlapján a brit Sight & Sound, és nem ők az egyetlenek, akik nyilvános önmarcangolásba kezdtek. Az angolszász nyomtatott sajtó egyre hangosabban agonizál, azok a lapok, amelyek még nem szűntek meg, leépítésekre kényszerülnek, a (film)kritikusok pedig mindenhol az elsők között kerülnek lapátra. Az okok nem csupán gazdasági természetűek, Nick James, a Sight & Sound főszerkesztője szerint a hivatásos filmkritikusok elvesztették korábbi presztízsüket. Régebben előfordult, hogy egy kritika hatására tömegek indultak a moziba, vagy épp maradtak távol, míg ma már sokszor sajtóvetítéseket sem tartanak a forgalmazók. Vagy azt gondolják, hogy a filmnek elég erős a marketingje ahhoz, hogy dicsérő kritikák nélkül is tóduljanak rá a nézők, vagy azt, hogy a közönséget úgysem érdekli a hivatásos kritikusok véleménye.

Eközben persze szó sincs arról, hogy kevesebb filmes írás születne: blogok ezrei ontják a témába vágó posztokat, ami James szerint (is) üdvös dolog ugyan, de ennek természetes következménye, hogy a kritikusi hivatás státusza lecsökkent. Ennek persze más oka is van, jelesül a marketing térnyerése. A nyomtatott lapok egyre kevesebb hirdetési bevételből kénytelenek gazdálkodni, épp ezért sokszor inkább kritikának álcázott ajánlót közölnek az adott filmről, hogy el ne veszítsék a lapban hirdető forgalmazók jóindulatát. Ugyanezt megteszik pusztán lustaságból is: kényelmesebb készen kapott sajtóanyagokat, sztárpletykákat, mint olyan írásokat közölni, amelyek esetleg megosztanák a közönséget.

Rogert Ebert is a marketinget kárhoztatja „Halál a filmkritikusokra! Éljen a celebkultusz!”-című cikkében. Itt éppen azon háborog, hogy az AP (Associated Press) hírügynökség 500-szavas limitet szabott a szórakoztatás és kultúra területén munkálkodó szerzőinek, ráadásul azt „kérte”, hogy a hírességekkel kapcsolatos érdekességekre fókuszáljanak, mert az a megrendelőiket jobban érdekli. Az újságok, ha túl akarnak élni, bulvárosodni kényszerülnek. Ebert szerint ennek az a következménye, hogy a „celebkultúra infantilizál minket. Arra vagyunk kondicionálva, hogy ne gondolkozzunk. Itt nem a filmkritikusok eltűnéséről van szó, hanem annak az intelligens és kíváncsi olvasóközönségnek a haláláról, amelyet érdekelnek a lényeges dolgok és képes kritikusan gondolkozni… A hírek még mindig nagyok. Az újság az, ami kisebb lett.”

Mi a helyzet nálunk? A hivatásos kritikusok presztízse ugyanúgy megkopott, ez különösebb oknyomozás nélkül is nyilvánvaló, a MUOSZ Filmkritikus Szakosztályának tavalyi vitájából pedig az derült ki, hogy a hazai kollégák is az elbulvárosodást tartják a legnagyobb problémának. Úgy tűnik, mifelénk nem a kritikának álcázott PR-szövegek térnyerése a jellemző, hanem a „kattintékonyság uralma”. Könnyű lenne persze bűnbaknak kiáltani ki a netes médiumokat, csakhogy egyáltalán nem új jelenségről van szó. Graham Greene írta 1936-ban a Sight & Sound-ban: „Nem szabad, hogy egy művészeti kritikus gondolkodásmódját a gyors elragadtatások vezéreljék… Szerencséje van, ha egy évben két vagy három elismerésre méltó filmmel találkozik, de ha hétről hétre olyan elemzéseket közöl az aktuálisan népszerű filmekről, amelyek megmutatják hogy a forgatókönyvíró, a rendező vagy az operatőr miben hibázott, akkor először az olvasóit veszíti el, aztán az állását. Szórakoztatnia kell, és a legtöbb filmkritikus a legkönnyebb módszert választja: >>nagyot ír<<”.

A különbség az akkori és a mai viszonyok között talán csak annyi, hogy egy netre dolgozó kritikus vagy blogger a kattintások alapján pontosan fel tudja mérni, milyen hívószavakat kell elhelyeznie a szövegben a minél nagyobb olvasottság érdekében. A kérdés, hogy baj-e egyáltalán, ha egy kritikus az olvasók ízléséhez, elvárásaihoz idomul? Roger Ebert idéz egy esetet, amikor egy kollégájával a szerkesztő közölte: a kritikusnak „az olvasók ízlését kell tükröznie.” A válaszkérdés ez volt: „Ezek szerint egy étteremkritikusnak szeretnie kéne a McDonalds-ot?” A szerkesztő: „Természetesen”. Ebert más véleményen van: „egy nyomtatott lap filmkritikusának bátorítania kell a kritikus gondolkodást, bemutatnia az új jelenségeket, tekintettel lennie a helyi viszonyokra, túllépni a rajongóknak szánt magazinanyagokon, a társadalmi trendek meteorológusaként működni, tágabb kontextust beemelni, tanítani, informálni, szórakoztatni, inspirálni, bátorítani, felháborodni.”   

Ezekre akár egy blogger is képes lehet, kár lenne tehát kizárólag a „hírlapi kritika” és a netes kritika ellentétére kihegyezni a kérdést. A legnagyobb veszély inkább a nyájszellem, amely blogos berkekben és a filmfesztiválok sajtóvetítésein ugyanúgy hódít. Mike Goodridge a Screen Daily-ben Cannes kapcsán, Schubert Gusztáv pedig az idei Filmszemle apropóján, a Filmvilágban elemezte a jelenséget, ugyanarra jutva: a legrosszabb kritikusi reflex az, amikor csak végletekben tudunk gondolkozni.