Az ember, aki kecskéket bámul (The Man Who Stare at Goats) kapcsán nehéz megállni, hogy ne hozakodjunk elő a „legjobb történeteket az élet írja” kezdetű ősöreg közhellyel – lám, nem is sikerült. Az idei Torontói Filmfesztiválon bemutatott szatíra megtörtént eseményeken alapul, illetőleg Jon Ronson 2004-ben megjelent, azonos című riportkönyvén. A kecskéket bámuló emberek az amerikai hadsereg katonái voltak, akiket a 80-as évek elején paranormális képességekkel akartak felvértezni. Az egyik kísérletben kecskéket kellett szuggerálniuk órákon keresztül, abban a reményben, hogy sikerül pusztán a tekintetük erejével megölni őket, míg mások falakon próbáltak átmenni és láthatatlanná válni. Mindez természetesen harcászati célokat szolgált volna, ha sikerrel járnak a kísérletek. Könyvében Johnson a fülszöveg szerint „az efféle legendáknak jár utána - s nemcsak a fő >>kecskebűvölőt<< találja meg, hanem lassanként hátborzongató kép rajzolódik ki előtte az amerikai hadsereg és a pszichikai hadviselés történetéről: egy isten háta mögötti házban naphosszat ücsörgő parafenoménekről, akik a távolba és a jövőbe látva próbálják megtalálni az ellenséget, Uri Gellerről, akit mint pszichokémet alkalmaztak (s aztán a terrorizmus elleni háborúban >>reaktiváltak<<), egy tábornokról, aki mindig beveri az orrát a falba, mert meg van győződve róla, hogy egyszer majd át tud menni rajta, tudatküszöb alatt ható üzenetekről... és végül az iraki hadifoglyokról, akiken kipróbálták a pszichikai kínzás új módszereit.”
 |
A film története szerint egy riporter (Ewan McGregor) Irakban találkozik Lyn Cassady-vel (George Clooney), aki azt állítja, hogy tagja volt anno a pszichikai kísérletekkel foglalkozó egységnek, majd 9/11-et követően reaktiválták. A csoport vezetője azonban eltűnt, Cassady feladata, hogy megtalálja őt, amelyben a riporter is segíti. Clooney és McGregor mellett Kevin Spacey, Jeff Bridges és Robert Patrick alakítják a főbb szerepeket, a forgatókönyvet Peter Straughan írta (Mrs. Ratcliffe forradalma, How to Lose Friends & Alienate People) és az eddig inkább színészként aktív Grant Heslov rendezte. A legújabb előzetes a tovább után nézhető meg. (Magyar bemutató: február 25.)
Sportban utazva általában gyors a sodrás – tömérdek zátony és oldalvíz közt – az Értől az Óceánig. De a világ legnézettebb sportjában is akadnak ellenpéldák, amelyek szépsége borongósan, mélytüzűen különböződik el. A kelet-flandriai Wilfried Van Moer már a harminchatodikban járt, és vagy tizenöt éve gyúrta az ipart a belga válogatottban, amikor az 1980-as EB-n világszámmá nőtt a játéka, kellős közepén a futballtörténet egyetlen olyan belga csapatfellépésének, amely évek sorára újító mintát adott minden futballország számára – még ha a végső döntőt elvesztette is Belgium: ott már a németek nyertek, természetesen. Van Moer különböző évekbeli szerepléseinek erős az otthoni emlékezete, de a futball-óceáni emlékezetben ez a játékos-alak csupán egyetlen év nyarához kötődően létezik. Nem úgy tehát, mint Johan Cruyff, aki a hollandok ’74-es VB-tündöklése előtt az Ajaxszal háromszor vitte el a klubcsapatok fő összeurópai kupáját, amelyet utóbb főtrénerként is megnyert egyszer, akkor már a Barcelonával. A holland válogatott tagjaként neki is ezüst jutott – szintén a németekkel döntőzve –, pedig az a kivételesen egybeöntött, ugyanakkor egyéniségeket érvényesítő csapat szó szerint mesés együttes volt (Fanyűvő, Hegyhengergető, Világonátallátó…). Kis ország fociválogatottja a teljes értékű VB-k korában kétszer volt ilyen földöntúlian jó: az ötvenes évek első felében a futballjáték természetén módosítani képes magyaroké, és húsz év múltán a hollandoké. Puskás pályafutása – még úgy is, hogy az ’54-es VB-n korán lesérült a magyar csapatkapitány – óceáni nézetben Cruyfféhoz és nem Van Moeréhoz hasonlít inkább: a Real is kellett ahhoz, hogy mindmáig ő legyen a világszerte legismertebb magyar. Maga ez a kérdés viszont – ki a leghíresebb magyar? – éppenséggel itthoni vágású. Itthon homályos képünk van arról az élményről, hogy a külföldet miként nyűgözte le a „Magical Magyars”-társaság. Számunkra – túl annak hangsúlyozásán, hogy akadt egy bizonyos félévtized, amikor „mindenkit megvertünk” (hisz egyszer a németeket is) – annak a furcsaságnak a varázsa a legfontosabb, hogy egy bizonyos, a maga idején páratlan képességű csapatot olyan figurák alkottak, akik a mi televényünk sarjadékai voltak, sosem szűnve meg ennek a jegyeit viselni: Öcsi (vagyis a Sváb) és Cucu Kispestről, Kocka az Üllői-környékről, a Bolond Kaposvárról meg a többiek, a háború utáni zsíroskenyérfaló honi ifjúnemzedék tagjai, nyírt tarkójuk fölött szilaj hajjal, amelyet hátrafésülgetés és ilyen-olyan kencék zaboláztak.
A múlt héten megrendezett 
Kazuo Koike és Kazuo Kamimura 1972-ben alkották meg a Shurayuki-hime címre keresztelt mangát, amely a Weekly Playboy periodikában (semmi köze az igazi Playboyhoz) jelent meg heti bontásban. A cím a Hófehérke japán megfelelőjének (Shirayuki-hime) kifordítása, a mészárlás szó (shura) beillesztésével. A női bosszútörténet megtetszett Toshiya Fujita rendezőnek, aki rögtön a következő évben (1973) adaptálta is. A főhőst Meiko Kaji alakította, aki ekkor már ismert volt 
