Két emblematikus antihős-sorozat zárult le a napokban. Egyiket még évtizedek múltán is a műfaj legnagyobbjai közt fogják emlegetni, a másikra viszont talán még a legelfogultabb rajongói is csalódottan gondolnak majd vissza. Természetesen az előbbiről, a Breaking Badről is megemlékezünk majd itt a blogon, de elsőként azt járjuk körbe, hogy a 8 évadon át futó Dexter (korábbi kritikánk) miért végződött csúfos sorozat-gyilkossággal.
1. Antihős helyett szuperhős
A bukáshoz vezető első és talán legfontosabb ok, hogy Dexterre, a kizárólag sorozatgyilkosokat sorozatgyilkoló főszereplőre, az írók kezdettől a hős szerepét osztották. Önmagában ezzel aligha lett volna probléma, elvégre senki nem várhatja el a nézőtől, hogy egy ellenszenves figura kalandjait kövesse hétről hétre. Azzal viszont, hogy Dexter tetteinek morális alapjai soha nem kérdőjeleződtek meg igazán, a feltétlen nézői azonosulásnak semmi nem szabott gátat. Egy antihőst lehet szeretni és utálni – vagy felváltva, vagy akár egyszerre -, egy szuperhősnek viszont csak drukkolni lehet.
2. Korai klimax
A Dexter már az első 2 évad során eljutott a csúcsra, az alaphelyzetből fakadó legérdekesebb konfliktusokat szinte mind végigzongorázták az írók. Dexter a lebukás szélére került, szembenézett saját torz tükörképével (a testvérével), kitárulkozott egy másik, erősen pszichotikus személynek, és megkérdőjelezte a Kódot. A negyedik évadban sikerült még egy valóban izgalmas motívumot beemelni Trinity-nek köszönhetően, aki Dexter számára mentorként szolgált, és a sikeres beilleszkedés reményét ígérte, de a későbbiekben az írók inkább csak önmagukat ismételték. (Legszebb példa: Debra újból és újból a rossz férfibe szeret bele.)