Akit jobban érdekel annál a futball, mint hogy megnézte a magyar válogatott tavalyi Eb-meccseit, az tisztában van az olyan, klubcsapatok közti, sokszor ideológiai alapokon álló és kibékíthetetlen ellentétekkel, mint a Barcelona és a Real Madrid, a Roma és a Lazio, vagy (hogy hazai példát is mondjunk) a Ferencváros és az Újpest szembenállása. Más kérdés, hogy az említett esetekben a legtöbbször nem a klub vezetői vagy a játékosok, hanem a szurkolók, illetve azoknak egy része, a szélsőséges fanatikusok ellentétéről, egymás iránti zsigeri gyűlöletéről van szó.

Míg itthon az országos szinten is legtöbb szurkolót maga mögött tudó Ferencvárost környékezték meg rendszeresen politikusok puszta népszerűségnövelés céljából, addig Izraelben a Beitar Jerusalem csapata van hasonló helyzetben, ráadásul az ominózus, eszközökben nem válogató pártvezetők kivétel nélkül az izraeli politikai paletta jobb oldalán, annak is a szélén helyezkedtek el - így válhatott a Beitar az izraeli nacionalizmus egy, tömegeket mozgósítani képes játékszerévé.

Nem csoda tehát, hogy amikor az orosz tulajdonos 2013-ban két muszlim játékost igazolt a klubhoz, végképp elszabadultak az addig is nehezen kordában tartott indulatok, és a szurkolók szeretett (?) csapatuk ellen fordultak. Maya Zinshtein első rendezése az ezzel járó abszurd felfordulásra fókuszál, külön figyelmet szentelve a csecsen érkezők, valamint két, saját nevelésű izraeli Beitar-játékos portréjára, mindezt a kialakult helyzettel kapcsolatos reakcióik bemutatásán keresztül. Zinshtein munkája nem kínál megnyugvást, e helyett tényszerűen írja le a helyzetet, amit néhányan pesszimista megközelítésként is értékelhetnek, holott - sajnálatos módon - színtiszta realizmusról van szó.

Vetítések a Verzión:
11.17. péntek 20:00 - Toldi
11.18. szombat 21:00 - Kino

Az arab tavasz finoman szólva ellentmondásos végkimenetele vagy Snowden színre lépése után vélhetően már senki nem gondolja komolyan, hogy az internet berobbanásával kibontakozó technológiai-kommunikációs forradalom törvényszerűen egy szabadabb és demokratikusabb világhoz vezet. Az információ korlátlan áramlása ugyanis önmagában értéksemleges jelenség, azaz a hatása kizárólag azon múlik, kik, hogyan és mire használják a kínálkozó lehetőséget. Végtelenül naiv gondolat azt feltételezni, hogy pont az egyént engedelmes fogaskerékké formálni próbáló hatalom ne akarná kiaknázni,becsatornázni és a saját érdekeinek megfelelően formálni az új eszközökben rejlő gigantikus potenciálokat.

Az Éjszaka törvénye nagy ívű gengszterportréja után Dennis Lehane egy kevesebb helyszínnel és szereplővel dolgozó, jóval sűrűbb szövésű regénnyel tér vissza a pszichothriller műfajához és a hűvös, eső áztatta Bostonhoz. Az Egymásba veszve egyszerre működik aprólékosan kidolgozott karakterdrámaként és izgalmas műfaji kalandozásként, mégis akkor a legjobb, mikor egy küzdelmes önterápia sötéten ironikus allegóriájaként működik. Mint minden igazán jól megírt műfaji darab, ez a történet sem szimplán a meghökkentő fordulatokról vagy borzongásról szól, hanem ezek segítségével képes valami jóval mélyebbet a felszínre hozni.

Az énkép törékenysége, a személyiség lehetséges sérülései és torzulásai visszatérő motívumok Lehane életművében, ám a hősnőjét ezúttal nem teszi ki olyan extrém helyzeteknek, mint a korábbi művek kíméletlenül traumatizált figuráit. Arról persze szó sincsen, hogy Rachel egy sima bostoni nő lenne, hisz az életét családi problémák (nyomasztó anya, ismeretlen apa) és az újságírói munkával járó stressz kísérik. Lehane nem véletlenül indul a hősnő gyerekkorától, hiszen így mire a könyv harmadához és a Haitit letaroló természeti katasztrófához érünk, a helyszínről tudósító nőbe visszavonhatatlanul bele van kódolva az összeomlás.

Ha máshonnan nem is, a játékfilmes élményeinkből tudhatjuk, hogy az amerikai dél és észak közt kulturális és ideológiai frontvonal húzódik, középpontban olyan ügyekkel, mint a fegyvertartás, a kisebbségek helyzete vagy az abortusz. A forrongó indulatokról a televíziós riportok az elfogultságaik függvényében tudósítanak, hol az egyik, hol a másik narratívát erősítve, miközben pro és kontra ugyanazok az érintett szereplők és szakértők szólalnak meg. A téma alaposabb feltárására se idő, se igény.

És itt lép be a dokumentumfilmes (jelen esetben Maisie Crow), aki először fél éven át követi Mississippi állam utolsó abortuszklinikájának sorsát egy rövidfilm kedvéért, majd rászán még három évet az életéből, és így készül el a Jackson. Crow ugyan nem titkolja, hogy szimpátiája az ostrom alatt álló klinika dolgozóival van, de tisztességgel bemutatja mindegyik oldal álláspontját, méghozzá úgy, hogy háttérbe húzódik, és engedi a szereplőit beszélni. A klinika részéről a hatgyerekes igazgatónőt és a főorvost ismerhetjük meg, a másik oldalról az állam által támogatott életvédő központ vezetőjét, illetve a klinika előtt a hét minden napján tüntető keresztény aktivistákat. A harmadik főszereplő a mélyszegénységben élő, négy gyerekét apa nélkül nevelő April, aki még nem döntötte el, hogy megtartsa-e vagy elvetesse a magzatát. Kapcsolatba lép a klinikával, de közben az életvédők is megpróbálják behálózni.

A közhelyet, miszerint a valóságban néha olyan dolgok történnek, amit kitalálni sem lehet, a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál Ázsiáról szóló dokumentumfilmjei idén is látványosan igazolják. Többek között ezért is vallom már jó ideje, hogy az átlagos találati arányra nézve a dokumentumfilmek sokkal érdekesebbek, mint a kacifántos történetek kiagyalásától gyakran izzadságszagú játékfilmgyártásból kikerülő darabok.

Mindenesetre számomra a tavalyi évben látott nem kevés filmből (a játékfilmeket is beleszámolva) a top háromban van a Szimpla beszéd című tajvani dokumentumfilm. Az önvallomás és privát élveboncolás nehéz műfajába tartozik a film, melyben a tajvani rendezőnő próbálja több évtizedes elhallgatások, sérelmek és fájdalmak kemény rétegei alatt megtalálni vagy azok ellenére újrateremteni az érzelmi köteléket leszbikus édesanyjával. A film drámai fordulata azonban nem a leszbikussághoz kötődik, miközben a homoszexualitás megélésének, el- vagy el nem fogadásának is izgalmas bemutatása a film. (Tajvan egyébként is a nemzetközi érdeklődés homlokterében áll ebben az ügyben, hiszen az első ázsiai ország lehet, ahol legalizálják az azonosneműek házaságát. A legfelsőbb bíróság idén ítéletet hozott, melyben alkotmányellenesnek minősítette az egynemű párok házasságának akadályozását, és utasította a törvényhozást, hogy teremtse meg a jogi feltételeket az azonos neműek házasságához.) A Szimpla beszéd erőteljes, határtalanul bátor vállalkozás, melyben az alkotó valóban a saját bőrét is vásárra viszi. [Vetítés: 11.17. péntek 17:30, Toldi; 11.18. szombat 22:00, Művész]

A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumban 2017. szeptember 21. – 2018. április 8. között látható Sanghay – Shanghai. Párhuzamos eltérések Kelet és Nyugat között című kiállításhoz kapcsolódva, a Nyitott Műhely és a Hopp Múzeum havi rendszerességgel jelentkező filmklubot indított. 

„…Sanghaj sok filmest megérintett. Volt, aki álmait és vízióit vetítette a titokzatos, világok határán fekvő kikötővárosba. Volt, aki krimi, volt, aki kemény háborús történet, volt, aki kémfilm, volt, aki erotikus szerelmi románc helyszínévé tette a sokszínű és kiismerhetetlen metropoliszt. Orson Wellestől Ang Lee-ig, Steven Spielbergtől Josef von Sternbergig filmek tucatjai készültek, melyekben az egyik főszereplő maga a város – amelynek utcái és épületei sokszor egy hollywoodi vagy európai stúdióban épültek fel. A filmsorozat az egyszerre képzeletbeli és valós Sanghaj filmes képének megrajzolását tűzte ki célul – természetesen a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül…” (Muszatics Péter, író, filmtörténész, a sorozat szerkesztője) 

Egy korábbi bejegyzésben megvizsgáltuk a rajzfilmes társadalmakat. A Méltányosság Politikaelemző Központ Politika és film sorozatának keretében ezúttal a rajzfilmes állathősöket mutatjuk be abból a nézőpontból, hogyan reflektálnak az adott társadalomra.

A rajzfilmek és a társadalombírálat összefüggéseinek ábrázolása igencsak elterjedt az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában, a rajzfilmek ugyanis, hasonlóan egyéb filmes műfajokhoz, az emberi kultúra és társadalom lenyomatai. Ebből fakad, hogy a filmkritikusok jelentős része a filmeket kulcsnak tekinti az adott korszak és társadalom eszméinek, konfliktusainak és dilemmáinak értelmezésében. Christopher P. Lehman amerikai történész például a vietnami háború korának rajzfilmjeit elemezte abból a nézőpontból, miként reflektálnak a rajzfilmek a kor nagy politikai, társadalmi kérdéseire (pl. a háború, a polgárjogi mozgalmak, a fogyasztói társadalom kialakulása). Nem újdonság a kultúrában, hogy bizonyos társadalmi, politikai kérdéseket „állatbőrben” ábrázolnak, gondoljunk csak Aiszóposz és La Fontaine állatmeséire. A filmtörténet állathősei is az ő köpönyegükből bújtak ki.