Az Éjszaka törvénye nagy ívű gengszterportréja után Dennis Lehane egy kevesebb helyszínnel és szereplővel dolgozó, jóval sűrűbb szövésű regénnyel tér vissza a pszichothriller műfajához és a hűvös, eső áztatta Bostonhoz. Az Egymásba veszve egyszerre működik aprólékosan kidolgozott karakterdrámaként és izgalmas műfaji kalandozásként, mégis akkor a legjobb, mikor egy küzdelmes önterápia sötéten ironikus allegóriájaként működik. Mint minden igazán jól megírt műfaji darab, ez a történet sem szimplán a meghökkentő fordulatokról vagy borzongásról szól, hanem ezek segítségével képes valami jóval mélyebbet a felszínre hozni.

Az énkép törékenysége, a személyiség lehetséges sérülései és torzulásai visszatérő motívumok Lehane életművében, ám a hősnőjét ezúttal nem teszi ki olyan extrém helyzeteknek, mint a korábbi művek kíméletlenül traumatizált figuráit. Arról persze szó sincsen, hogy Rachel egy sima bostoni nő lenne, hisz az életét családi problémák (nyomasztó anya, ismeretlen apa) és az újságírói munkával járó stressz kísérik. Lehane nem véletlenül indul a hősnő gyerekkorától, hiszen így mire a könyv harmadához és a Haitit letaroló természeti katasztrófához érünk, a helyszínről tudósító nőbe visszavonhatatlanul bele van kódolva az összeomlás.

Lehane karaktereihez hasonlóan Rachel is pillanatok alatt elveszíti a biztos talajt a lába alól, ám a háttérben most egy sokak számára ismerős és átélhető kórkép, a pánikbetegség dolgozik, egyre megbízhatatlanabb elbeszélővé avatja hősünket. Az Egymásba veszve ennyiben tehát a Viharsziget szubjektív beszámolójával rokon, ám hála a földközelibb szituációknak, legalább annyira működik a kilencvenes évek házastársi thrillereit idéző rejtélyként, mint a hétköznapokat beárnyékoló szorongás sötét állapotrajzaként. Rachel ugyanis folyamatosan a démonaival küzd és próbál rendbe jönni, a nehéz gyógyulásban pedig az újdonsült férje is önzetlenül segíti, ám ahogyan az ilyenkor történni szokott, egy fontos pillanatban épp róla derül ki, hogy valami nincs egészen rendben.

Ennyiben a regény a kontroll folyamatos elvesztéséről és visszaszerzéséről szól, ami nemcsak a váratlan fordulatoknak és a kötelező jellemfejlődésnek ágyaz meg, de egyúttal lehetőséget ad a kiszámíthatatlan műfaji kanyarokra is. Lehane egy igazán brutális kezdőmondattal megpecsételi a főszereplői sorsát, majd a könyv első részében egy éjfekete családregényt ír és kifejezetten melodramatikus színekben mutatja be a főbb karaktereket. Innen aztán egy klasszikus thrillerbe váltunk, ahol mintha senki és semmi nem az lenne, akinek vagy aminek elsőre tűnik, hogy végül a könyv háromnegyedénél ismét hangnemet és stílust váltva minden újra feje tetejére álljon.

Az Egymásba veszve eklektikája a legnagyobb erőssége és egyben a legnagyobb gyengéje is. Lehane sodró lendülettel visz végig a sztorin, végig fenntartja a figyelmet és folyamatosan képes meglepetést okozni, de az állandó irányváltással néhol kissé szétzilálja a történetet, ami így több ponton veszít az erejéből. Mindezt persze Lehane-mércével tessék érteni, azaz a könyv így is magával ragad, csak épp hiányzik belőle az a gyomorszorító feszültség és sötétség, ami a Viharszigetben vagy a Titokzatos folyóban végig ott lüktetett. Némileg igazságtalan persze újabb mesterművet reklamálni úgy, hogy Lehane még mindig az egyik legbiztosabb kezű mestere ennek a zsánernek. A történet megfilmesítési jogai persze már a megjelenés előtt elkeltek, a forgatókönyvet pedig jelen állás szerint maga az író jegyezheti. Olvasva ezeket a karaktereket az már most borítékolható, hogy egy igen izgalmas női főszerep vár majd a Rachel bőrébe bújó színésznőre.