A magyar dokumentumfilm megítélésében rengeteg a félreértés, a legveszedelmesebb közhely, hogy a „beszélő fejek” ideje lejárt.

Egyre több támadás éri manapság a dokumentumfilm „hagyományos” formáját. Azt, amely elutasítja a fikciós elemek használatát, amely csak a legszükségesebb mértékben használ külső kommentárt, amely nem törekszik a lefilmezett valóság manipulálására. Ez a nézet idejétmúltnak tekinti, dogmatikusnak bélyegzi, és unalmasnak tartja ezt a hozzáállást, rekonstruált fikciós elemeket követel a dokumentumfilmbe, a filmkészítőtől elvárja, hogy különféle sajátos ötletekkel segítse a filmben mutatott valóságos szituációk további kibontakozását. „Kreatív dokumentumfilm” címkével különbözteti meg az így létrejött terméket a korábban érvényesnek tekintett szemléletmódtól. Ez a megnevezés nem csupán a különbözés szándékát, de a megkülönböztetést tévő értékítéletét is tartalmazza: ez a dokumentumfilm kreatív. A többi meg, persze, nem.
Azt állítom, mindez maga az esztétikai, sőt vizuális ellenforradalom.

DROGFILMEK
A tudatmódosító szerek sokszor jutottak kulcsszerephez az egyén és társadalom szembenállását megjelenítő filmes próféciákban. Míg a ’60-as, ’70-es évek amerikai ellenkultúrájának mozgóképei a misztikus megvilágosodás és az establishment elleni lázadás legfőbb eszközeként ábrázolták őket, a drog számos disztópiában a totalitárius rendszerek támasza. A drog így a modernkori társadalomkritika gyakorta használt kétélű fegyverévé vált, mely hol a megváltást, hol épp a szellemi szolgaságot hozza az arctalan tömegből kiszakadni próbáló hősök számára.

Jankovics Márton: A megvilágosodás rabszolgái (Drogfilmek)
Varró Attila: Filmkémia (LSD-mozi)
Géczi Zoltán: Fehér por (Kokainkrónikák 1912–2010)

MAGYAR MŰHELY
Muhi Klára: Háztájiból nagyüzem (Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel)
Tóth Péter Pál: A képmutatás kora (Dokumentumfilm és kreativitás)
Zalán Vince: „A játékból születhetnek jó filmek” (Beszélgetés Szoboszlay Péterrel)
Muhi Klára: Értő bámészkodás (M. Tóth Éva: Aniráma)
Mátyás Péter: Hírös képek (Dizseri Eszter: A kecskeméti rajzfilmstúdió)

OROSZ SCI-FI
Az Őrség-tetralógia által teremtett mitológia sikerének kulcsa abban rejlik, hogy a természetfeletti világot őrületes ügyességgel fűzi össze az emberi, banális univerzummal. Lehengerlő az egyszerűség, amellyel a témát megközelíti, földfelszín-közelbe rángatja le, ahogyan figuráit megfosztja mindenfajta potenciális mitikus elemtől. Lukjanyenkónak (és később a regényeket filmre vivő Bekmambetovnak) sikerül az, amiről az ítészek és a közönség évtizedek óta álmodoznak: a kelet-európaiság és a kasszasiker ötvözése.

Wostry Ferenc: Moszkva nem hisz a könnyeknek (Timur Bekmambetov fantasztikus filmjei)
Pintér Judit Nóra: Nosztalgia és trauma (Tarkovszkij Solarisa) 
Roboz Gábor: Na’vik mindenütt (Az Avatar mintái)

KALANDOK DIGITÁLIÁBAN
Az első, kezdetleges videójátékok alkotói még irigykedve bámulták a nagyobb testvért, a filmet. Fejlődésük során aztán lassan, szinte észrevétlenül tették magukévá a film formanyelvét, elbeszélésmódját. Az ártatlan önigazolásnak induló folyamat, mely a videójátékok komolyságát volt hivatott bizonyítani, mára oda jutott, hogy a filmkészítők tanulnak a digitális játékok mestereitől.

Beregi Tamás: Konzolhuszárok (A videójáték és a film)
Csordás Attila: Végtelen történetek (Trailer és pixel)
Sepsi László: Digitális öröklét (A kortárs fantasy és a CGI)

SPORTMOZI
Schreiber András: Digitális testmozgás (Sport a számítógépen)
Baski Sándor: Fociláz (Futball és film 2.) 

TELEVÍZIÓ
Kemenes Tamás: A dobozember (Tévé a köztereken)

FESZTIVÁL
Baski Sándor: Amikor a vörös farok csóválja (Udine)

KRITIKA
Bori Erzsébet: Amerikások (Forgács Péter: Hunky Blues – Az amerikai álom)

FILM/REGÉNY
Varró Attila: … (Roman Polanski: Szellemíró) 
Roboz Gábor: Foglalkozása: elbeszélő (Robert Harris: Szellemíró)
 

H É T F Ő

Budapest
Kele Judit dokumentumfilmje Szaladják István képeivel a városról, amit oly sokan oly nagyon szeretnek. (Ők tudják, miért.)
Vetítik: M2 - 19:00

Jóbarátok (alias Jó barátok)
Az ismerős cím legkevésbé sem Ross és Rachel legújabb mókás kalandjainak filmváltozatát takarja: Paul Schrader többnyire Kék gallér címen ismert emlékezetes rendezői bemutatkozásáról van szó, amelyben három autógyári munkás jó barát (Yaphet Kotto, Harvey Keitel és Richard Pryor remek drámai alakítása) véletlenül leleplezi a szakszervezet nem kimondottan dolgozóbarát üzelmeit.
Vetítik: TV2 - 01:50

Jindabyne – amerikai, 2006. Rendezte: Ray Lawrence. Írta: Raymond Carver művéből Beatrix Christian. Kép: David Williamson. Zene: Paul Kelly és Dan Luscombe. Szereplők: Laura Linney, Gabriel Byrne, Chris Haywood. 123 perc.
Vetítik: M2 - 23:10 és Film+2 - 23:00

Négy cimbora horgászni megy, ám a régen várt expedíció kellemetlen fordulatot vesz: az idilli természeti környezetben, a pisztrángos tóban holttestre akadnak, egy meggyilkolt fiatal lány hullájára. Ám ahelyett, hogy tennék az ilyenkor automatikusan kötelezőt – mihamarább értesítenék a rendőrséget –, maradnak, a hullát damillal kikötik, nehogy elsodorja a víz, majd önfeledten átadják magukat a horgászat örömteli izgalmainak. Majd mikor végül hazatérnek, maguk sem tudják az okát és magyarázatát, miért cselekedtek így.

A történet – eredetileg az amerikai minimalista próza mesterének, Raymond Carvernek (1938–1988) az elbeszélése – Robert Altman (1925–2006) Rövidre vágvájából ismerős, a film egymásba fogazódó kis narratíváinak egyike. Ray Lawrence-nek volt bátorsága újra filmet csinálni az elbeszélésből – részben persze afféle tanítványi tisztelgésként is a mester előtt: már 2001-es Lantana című filmjéből, ebből a kiváló munkából is kiviláglott, hogy az ausztrál rendező sokat tanult Altmantól. S nem csupán technikailag (az életszerű esetlegességek részletező taglalásában és az irányított rögtönzés színészvezetési módszerében), hanem világlátás terén is: a rutinlétről, amely a külső és a belső káoszt, a mindennapi létezés dermesztő borzalmait elfojtja, s a létezést értelmes renddé hazudva vigasztalja magát, a rendező szemlátomást Altman útmutatásait követve szerezte be a maga – sajátosan és markánsan ausztrál – tapasztalatait.

DRÁGÁN ADD A RÉTEDET – Családi vígjáték Brendan Fraser főszereplésével, aki egy ingatlanügynököt alakít. Megbízói, a címmel ellentétben, nem egy rétet, hanem egy erdőt akarnak beépíttetni, amit a helyi állatpopuláció rossz néven vesz. (Fergeteges előzetes: itt.)

MEDITERRÁN FINOMSÁGOK – Spanyol vígjáték és szerelmi háromszögtörténet a „világ legjobb szakácsáról”. (Előzetes.)

A Filmvilág kritikusa szerint: Hiányzik az ízlés szerint adagolandó drámai feszültség vagy az éppen csak a torok mélyén érezhető tragikus íz, így válik Sofía sztorija kevéssé átélhetővé, távolivá a néző számára. Néhány remekül eltalált jeleneten túl sem a képi világ, sem a színészi játék nem elég lebilincselő ahhoz, hogy Mediterrán finomságok kezdetben üdítő hatása a játékidő végéig kitartson. (Forgács Nóra Kinga kritikája a júliusi Filmvilágban olvasható.)

SZERELEM ÉS EGYÉB BŰNÖK – A Hó után egy újabb káeurópai, a legutóbbi CinePécs fesztiválon vetített film kerül a mozikba. (Előzetes.) Idézeten a blogon megjelent két fesztiválbeszámolóból:

Szinte kizárólag egy kreatívan fényképezett panelrengetegben játszódik a szerb Szerelem és egyéb bűnök. A lakótelepi gengszterek hadakozását és zűrös magánéletét elmesélő történet nem túl mély ugyan, és akadnak vele kisebb szerkezeti problémák is, de humora, a színészek játéka és jónéhány remek jelenete sok mindenért kárpótol. Ha a végét ügyesebben oldották volna meg, kifejezetten emlékezetes mozi lenne, így valamivel vegyesebb az összkép. A Besame Mucho című dal kreatív felhasználásáért mindenesetre jár a pluszpont. (Orosdy Dániel)

Rian Johnson (Brick, The Brothers Bloom) nemcsak a blog íróinak kedvence, hanem elsőrangú kliprendező és a Mountain Goats nagy rajongója. Johnson még 2009-ben forgatott egy nem éppen konvencionális koncertfilmet az egyszemélyes együttessel, a Life Of The World To Come egy folyamatos beállítás, ami végig azt a bizonyos embert, John Darnielle-t mutatja.

A koncertfilm ezen a héten a pitchfork.tv jóvoltából ingyen megtekinthető. A beillesztett rész csak a film első pár perce.

Cruising, 1980. Rendezte: William Friedkin. Írta: Gerald Walker regénye alapján William Friedkin. Főszerepben: Al Pacino (Burns), Paul Sorvino (Edelstein), Karen Allen, Richard Cox, Don Scardino.

Utazók, útra fel! – Mit kell tudni róla?

A hetvenes évek elején zsinórban négy remekművet, de csak két kimagasló anyagi sikert produkáló William Friedkin egy kedves alacsony költségvetésű vígjáték (Haláli meló, 1978) után ezzel a filmmel tért vissza a homoszexualitás témájához (The Boys in the Band, 1970 – első remekmű), a zsarufilmekhez (A francia kapcsolat, 1971 – második remekmű, első kimagasló anyagi siker) és a drága-ambíciózus filmezéshez (A félelem ára, 1977 – negyedik remekmű). A Gerald Walker regényét feldolgozó Portyán nem ismételte meg Az ördögűző (1973 – harmadik remekmű, második kimagasló anyagi siker) diadalát, sőt: bukott botrányfilmként vonult be a köztudatba, hála a szadomazó alvilágban portyázó sorozatgyilkos (mellesleg megtörtént eseményeken alapuló) történetét sértésnek tekintő amerikai melegeknek és az ellenséges kritikusoknak. Rosszul jött ki az esetből a filmezéshez hosszabb idő után visszatérő Al Pacino is, akinek némileg hasonló jellegű moziját, a Serpicót korábban egyszemélyes diadalként ünnepelték, a Portyán kapcsán viszont csak a rossz ízlésű, beteges Friedkin eltévelyedett bűntársaként merült fel a neve.