"Eltűntnek nyilvánítva" rovatunkban minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
A Joe May utolsó dobása vérbeli amerikai független film – a hangsúly a függetlenen van –, az efféle produkciók pedig többnyire akkor jutnak el nemzetközi moziforgalmazásba, ha egy befutott sztárszínész alakítja a főszerepet, illetve ha különleges(en merész) a témaválasztása és/vagy a stílusa, dramaturgiája. Joe Maggio rendezéséről egyik sem mondható el, így nem meglepő, hogy még az amerikai bemutatója is jelentősebb visszhang nélkül maradt.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Joe May egész életét Chicago utcáin töltötte, ügyeskedéssel, különböző áruk seftelésével foglalkozott. Története azzal kezdődik, hogy kiengedik a kórházból – két hónapig kezelték tüdőgyulladással –, előbb beugrik a törzskocsmájába, aztán hazatérne, de kiderül, hogy nincs hova. Főbérlője halottnak hitte, ezért kiadta a 40 éven át bérelt lakását egy egyedülálló gyerekes anyának, személyes tárgyait pedig kidobálta. Autóját is hiába keresi, távollétében eladták; a bankszámláján alig pár száz dollár van. A saját fiával hosszú idő óta nem beszélt, a legjobb barátja pedig időközben beköltözött egy öregek otthonába, így nincs kitől segítséget kérjen. Régi lakásának új bérlője, a nővérként dolgozó Jenny felajánlja, hogy költözzön be a gyerekszobába. Joe, még egyszer utoljára, megpróbál talpra állni.
Az angyalok is esznek babot
Orosdy Dániel és Szabó Ádám kollégáimmal megtekintettük a VHS-korszak ikonikus darabját, a részben Budapesten forgatott 
