"Eltűntnek nyilvánítva" rovatunkban minden pénteken egy-egy olyan filmet mutatunk be, amelyet méltatlanul kevesen ismernek. Többségük semmiben sem marad el a nagyra becsült, kanonizált klasszikusoktól, de a körülmények szerencsétlen összejátszása miatt soha nem kapták meg azt a figyelmet, amelyet megérdemeltek volna. A rovat célja, hogy meggyőzzük az olvasót arról, érdemes egy esélyt adnia ezeknek az elfelejtett gyöngyszemeknek
Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
A Joe May utolsó dobása vérbeli amerikai független film – a hangsúly a függetlenen van –, az efféle produkciók pedig többnyire akkor jutnak el nemzetközi moziforgalmazásba, ha egy befutott sztárszínész alakítja a főszerepet, illetve ha különleges(en merész) a témaválasztása és/vagy a stílusa, dramaturgiája. Joe Maggio rendezéséről egyik sem mondható el, így nem meglepő, hogy még az amerikai bemutatója is jelentősebb visszhang nélkül maradt.
Oké, de miről is szól pontosan a film?
Joe May egész életét Chicago utcáin töltötte, ügyeskedéssel, különböző áruk seftelésével foglalkozott. Története azzal kezdődik, hogy kiengedik a kórházból – két hónapig kezelték tüdőgyulladással –, előbb beugrik a törzskocsmájába, aztán hazatérne, de kiderül, hogy nincs hova. Főbérlője halottnak hitte, ezért kiadta a 40 éven át bérelt lakását egy egyedülálló gyerekes anyának, személyes tárgyait pedig kidobálta. Autóját is hiába keresi, távollétében eladták; a bankszámláján alig pár száz dollár van. A saját fiával hosszú idő óta nem beszélt, a legjobb barátja pedig időközben beköltözött egy öregek otthonába, így nincs kitől segítséget kérjen. Régi lakásának új bérlője, a nővérként dolgozó Jenny felajánlja, hogy költözzön be a gyerekszobába. Joe, még egyszer utoljára, megpróbál talpra állni.
A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
A Joe May utolsó dobása elsősorban a főszerepet alakító színész miatt érdemel kitüntetett figyelmet. A napokban elhunyt Dennis Farina élete egyik utolsó szerepében karrierje során először kapta meg egy film abszolút főszerepét. A 18 éven át a chicagói rendőrség betöréses osztályán dolgozó, szicíliai származású férfit Michael Mann fedezte fel a mozi számára. Több mint 30 éves karrierje során alakított maffiózót (Az erőszak utcái, Éjszakai rohanás, Szóljatok a köpcösnek), nyomozót (Az embervadász, Mint a kámfor, Crime Story, Esküdt ellenségek, Drogosztag), bérgyilkost (Totál káosz), orgazdát (Blöff) és katonát (Ryan közlegény megmentése), de mindig, mindenhol epizodistaként számítottak rá. Egészen 2011-ig kellett várnia rá, hogy bebizonyítsa, nem csak karakterszínésznek kiváló, de egy abszolút főszereppel is megbirkózik. A Joe May utolsó dobásában nincs egyetlen hamis rezdülése sem; nem túlzás: élete alakítását nyújtja.
Farina mellett megemlítendő még Meredith Droeger, aki gyerekszínészektől ritkán látott érettséggel játszik, illetve a helyi kiskirályt / „intézőt” alakító Gary Cole.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
Az utóbbi években láthattunk jó pár olyan filmet, amelyben az idős főszereplő számot vet életével, és valamiféle megváltást talál – elsősorban: Gran Torino, de ebbe a kategóriába tartozik még: Őrült szív, Schmidt élete, Kívül tágasabb, Fedezd fel Forrestert! – radikálisan újat ezekhez képest nehéz lenne mondani. Ebben a „műfajban” nem is váratlan dramaturgiai húzásokkal lehet kitűnni, hanem az érzékenység és a hitelesség abszolút fokának megközelítésével. A Joe May utolsó dobása éppen ilyen: érzékeny és hiteles, legyen szó Jay Silver elégikus képeiről, amelyek alulnézetből mutatják meg a chicagói utcákat, vagy az életszagú dialógokról és a színészi játékról.
Joe Maggio filmje távolról sem remekmű, de saját szerény céljait valóra váltja: bemutat egy szimpátiánkra nem méltó, félresiklott életet, és eléri, hogy végül mégiscsak megszeressük a főhőst. Nem kisebbítve a rendező érdemeit: Farina nélkül aligha sikerülne a mutatvány.
