1968 hatása máig tartó, jelen korszellem szerint viszont mélységesen elutasítandó, mert prófétikus, nagyralátó, önmagán túlterjeszkedő kor volt; filmben pedig csúcsok csúcsa.

1968 a történelem morálisan legfontosabb éve volt – mondják. Csillagos ég, erkölcsi törvény. Plusz kérdőjelek. Nincs a mában kevésbé aktuális anniversaire, mint 1968 májusáé. A csupahazugságban a lázadóember-mítosznak. Műnemünkben, a filmben: Oshima, Makavejev, Godard, Hopper, Janksó (sic!) és Pierre Clémenti. Akiknek és aminek még lesz meghatározó aktualitása a jövőben, erre mérget vehetünk, hisz a filmtörténet, miként maga a történelem, ciklikus természetű és kígyónyomon, színusz-görbén halad. 

A márciusi japán katasztrófa [a cikk a 2011 júniusi Filmvilágban jelent meg először – a szerk.] olyan képeket tárt elénk, amiket eddig csak a moziban láthattunk. Az élet másolja a művészetet, amit ugyancsak a valóság ihletett: az ország földrajzi és – a második világháborút követő – politikai kiszolgáltatottsága miatti frusztráció számtalanszor desztillálódott már katasztrófafilmekbe. A fenyegetettség érzése rányomta a bélyegét Japán popkultúrájára, ami legreprezentatívabb termékeit, a mangákat és animéket sem hagyta érintetlenül. A műfajban szép számmal születtek (poszt‑)apokaliptikus alkotások, melyek közül nem egy, különleges látványvilágával és filozófiai igényű kérdésfelvetésével, kiemelkedett a kommerszebb darabok rengetegéből, későbbi trendeket határozva meg akár Hollywood számára is (például az Akira, vagy a Páncélba zárt szellem). Japán jelenleg leginkább (el)ismert anime-rendezője, Hayao Miyazaki filmjei a fent említett művek válságképeihez képest sokkal békésebbnek tűnnek. Kevesebb bennük az erőszak, a látványos akciójelenet, elenyésző a cyberpunk-hatás. A cyberpunk szemlélet azonban ott lüktet minden Miyazaki-kép mögött: a változó világ, a gyors technikai fejlődés miatt a hagyományos értékek háttérbe szorulnak, az embereket csak a terjeszkedés, a hatalomszerzés, a vélt ellenfél legyőzése érdekli. Paradox módon tehát még a pasztellszínekkel megfestett idilli képek is a harmónia hiányára, az elvesztett édenkertre hívják föl a figyelmet. Miyazaki világában mindig a természet az ellenpontja az emberek által létrehozott technika világának, mely technika egy ponton törvényszerűen az előbbi elpusztítására tör: a törékeny idill hamar erőszakos cselekmények áldozata lesz. Nagyvárosi magánynak és virtuális valóságnak nyoma sincs, a mester művei közvetetten mégis az atomfenyegetettségről és a természeti katasztrófáktól való félelemről szólnak, sajátos, ökopunk stílusban. Ha visszaemlékszünk a többszörös csapásra, a földrengés, cunami és atomsugárzás okozta károkra, nyilvánvaló: Miyazaki ökológiai aggodalmai csöppet sem tűnnek alaptalannak.

A The Doors ikonikus énekes-dalszerzője december 8-án lenne 75 éves. Az évforduló előtt tisztelegve a XV. kerületi Pólus Mozi Rock Filmklubjában december 7-én egyszeri alkalommal levetítik az együttes legutolsó, filmre rögzített koncertjét, amit 1970 augusztusában adtak az angliai Isle of Wight fesztiválon. 

Jim Morrison egyszerre volt látnoki költő, karizmatikus énekes-dalszerző és kiszámíthatatlan frontember. Ray Manzarek billentyűssel, John Densmore dobossal és Robby Krieger gitárossal közös zenekara, a Doors fellépései „igazi sámánisztikus utazások voltak a rock and roll pszichedelikus színpadán. A zene, költészet és dráma zabolátlan zenei virtuozitással örvénylett bennük” - írta Jeff Jampol, a zenekar egykori menedzsere. Az 1965-ben alakult és kezdetben kisebb Los Angelesi klubokban fellépő együttes The Doors című, 1967 januárjában megjelent debütáló nagylemeze a rocktörténet egyik legjobb és legnagyobb meglepetését jelentő bemutatkozása lett. A Morrison ars poeticájának is felfogható Break On Through (To The Other Side), az örökzöld slágerré vált, Billboard-listavezető Light My Fire, a zenekar legösszetettebb és legbotrányosabb munkájának számító The End és a többi klasszikus dal megalapozta a zenekar máig tartó elismertségét. A még ugyanabban az évben megjelent Strange Days lemez után Amerika végleg a Doors (és mindenekelőtt Morrison) lábai előtt hevert. A csapat szűk egy év alatt eljutott oda, hogy lemezeit milliók vásárolták, a mindenhová rajongók hada kísérte őket, énekesük pedig – bár sokáig küzdött ellene – rocksztárrá és a korszak egyik legnagyobb bálványává vált. 1971-ben bekövetkezett, tragikusan korai halálát követően – Jimi Hendrixhez és Janis Joplinhoz hasonlóan mindössze 27 évesen hunyt el – Jim Morrison igazi popkulturális ikon lett. 

Németország a háború után az amerikai mintájú demokráciára nevelés (amerikai szóhasználatban re-education) terepe és sok tekintetben kísérleti állomása lett. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai adminisztráció egy ország népének demokratikus átnevelését tűzte ki célul, és erre mozgósította a társadalomtudományokat, az oktatást és a művészeteket. Nincs mód ebben a rövid tanulmányban részletesen kitérni az amerikai kormányzat motivációira, illetve a motivációk menet közben történt változásainak bemutatására, ezért meg kell elégednünk néhány alapvető elemével. Nyilvánvaló, hogy az amerikai megszálló hatóságokat nem csupán az idealizmus vezette, hanem a fölismerés is: a náci birodalom bukásával még nem semmisültek meg a német militarizmus hagyományai, és amíg ezek léteznek, Németország potenciális fenyegetést jelent a szomszédjaira. 

Az amerikai Haderők Egyesített Vezérkari Főnökeinek 1945. április 26-án kelt JCS 1067 jelzésű direktívája leszögezte, hogy a megszálló hatalmak célja nem egyszerűen a náci rezsim intézményes fölszámolása, hanem annál jóval több: „Fontos lépés e cél [ti. a náci rezsim maradványainak eltörlése – P. Á.] érdekében a nácizmus és a militarizmus minden formájának kioltása, a háborús bűnösök azonnali letartóztatása és megbüntetése, Németország iparának leszerelése és demilitarizálása a német háborús potenciál hosszú távú ellenőrzésével és a német politikai élet egy későbbi, demokratikus alapon történő újjáépítésének előkészítése." Vagyis a négy D megvalósítása: demilitarizálás, denácifikáció, decentralizálás, demokratizálás. 

ÁLOMLABIRINTUS
„Minden hatalmat a képzeletnek!” – Jan Švankmajer ezzel a jeligével foglalta össze művészi hitvallását, s ugyanezt a mondatot írta ki az erkélyére helyezett transzparensre a „bársonyos forradalom” napjaiban. Az élettelen dolgokat megmozgató, az élőket bábbá változtató zseniális cseh animátor szerint „az álom a meghosszabbított gyermekkor”.

Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista (Jan Švankmajer -portré – 1. rész)
Bereczki Zoltán: A ciklon szeme (Lynch, Hofstadter, Escher)

MAGYAR MŰHELY
A 60-as egyik legszebb magyar színésznője volt, egyszersmind a Nemzeti Színház megbecsült tagja, majd világsztár lett a vasfüggönyön túl. A ma is aktív színésznő filmvásznon az Esős vasárnappal debütált, hatvannál több színházi főszerepet és száznál is több film és tévéfilm szerepet játszott el.

Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” (Beszélgetés Tordai Terivel)
Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” (Beszélgetés Reisz Gáborral)
Huber Zoltán: Van tovább (Reisz Gábor: Rossz versek)
Hegyi Zoltán: A személyesség hitele (Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral)
Pető Szabolcs: Kézműves film (Beszélgetés Papp Károly Kásával)
Baski Sándor: Baljós Budapest (Ujj Mészáros Károly: X – A rendszerből törölve)

TÉNYKÉPEK
Egy felmérés szerint az amerikai társadalom nagy része bízik a NASA-ban és a világűrt „új vadnyugat”-ként (new frontier) definiáló elnökökben, a lakosságnak alig 6%-a kételkedik a Holdra-szállásban. A tényirodalom a mindent relativizáló post-truth korszakban is népszerű maradt a filmvásznon és a képregényekben is, legyen a téma az amerikai űrprogram, a palesztin intifáda, az olasz politikát show-műsorrá változtató Berlusconi, vagy a saját mítoszát önironikusan dokumentáló Orson Welles film.

Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra (Az amerikai űrprogramok filmen)
Barkóczi Janka: Teaidő (Joe Sacco: Palesztina)
Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” (Orson Welles: The Other Side of the Wind)
Kovács Patrik: Kész cirkusz (Paolo Sorrentino: Silvio és a többiek)

FESZTIVÁL
Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező (Alexandre Trauner Art/film fesztivál – Szolnok)
Schubert Gusztáv: Selyem és vér (Velence)

KÖNYV
Fekete Tamás: Övezze kultusz! (Lichter Péter: 52 kultfilm)

KRITIKA
Nemes Z. Márió: Pokolgiccs (Lars von Trier: A ház, amit Jack épített)
Barkóczi Janka: Metamorfózis (Lucas Dhont: Lány)
Soós Tamás Dénes: Az empátia határai (Wolfgang Fischer: Hamis szelek)

TELEVÍZIÓ
Varró Attila: Ahol a bölény dübörg (Taylor Sheridan: Yellowstone)

A címlapon: Reisz Gábor: Rossz versek (Nagy Katica és Reisz Gábor) – A Cirko Film decemberi bemutatója

December 4-én este 8 órakor kezdődik a Toldi moziban a BERGMAN 100 című film könyvbemutatóval egybekötött vetítése, melyet fogadás követ. A Kreatív Európa MEDIA, az Europa Cinemas, a Toldi mozi és az ELF Pictures által szervezett esemény ingyenes, jegyek 2018. november 29-től a Toldi mozi pénztárában igényelhetők.

A BERGMAN 100 című filmről:

Jane Magnusson rendhagyó dokumentumfilmje Bergman sorsfordító évére, az 1957-es esztendőre koncentrál. Ekkor művészetében egy olyan intenzív időszak kezdődött, amelyben sorra születtek a filmművészet legnagyobb klasszikusai között számon tartott alkotások: A hetedik pecsét után A nap vége és a Szűzforrás, majd a trilógiaként emlegetett Tükör által homályosan, az Úrvacsora és A csend. A filmben hozzátartozók, munkatársak, kutatók próbálják megfejteni e mágikus év és Bergman titkát, köztük a rendező egykori asszisztense, a magyar származású Katinka Faragó. A BERGMAN 100-at Európai Filmdíjra jelölték a legjobb dokumentumfilm kategóriában.

Amióta a hetedik művészeti ág létezik, vagyis a Lumière fivérek 1895. december 28-i vetítése óta, a film képes volt hatni az érzelmekre. A film szocializációs szerepe is egyidős magával a mozgóképpel. Az első vetítéseket követően a nézőközönséget már nem elégítette ki az egymás utáni képek sorozata, és mesét, történetet kívánt. A történetmesélés iránti szükséglet magával hozta a mozisok versenyét a jó tollú, élénk fantáziával megáldott írók megnyeréséért (filmnovellát írt többek mellett Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes és Heltai Jenő is). Ami a 19. század elején-közepén az újságokban közölt folytatásos regény volt, az lett a 20. század eleji nézők számára a film. 

A politika, mint mindenben, a film terén is megpróbálta érvényesíteni az érdekeit. Ez nemcsak a mozik nyitvatartásának, a nézőközönség magatartásának szabályozását jelentette, hanem azt is, hogy a politikusok mind nagyobb része fölismerte, hogy a filmvetítésekre járó közönség nem csupán szórakozásra, hanem információkra is vágyik. A filmek előtt lejátszott ún. filmhíradó műfaja igen alkalmas volt arra, hogy a hatalom a számára megfelelő, ellenőrzött híreket juttassa el minél szélesebb közönséghez. Majd az indoktrináció más eszközei is elterjedtek: az I. világháború idején, elsősorban az antant propagandájában, meghatározó szerepet kaptak a játékfilmek.