E héttől látható a hazai mozikban Hörcher Gábor dokumentumfilmje, a Drifter. A rendezővel a dokumentumfilmezés szépségeiről, az öt éven át tartó forgatásról és a filmhez szorosan kötődő kisjátékfilmről, a főszereplő nevét címként viselő Ricsiről is beszélgettünk, amely alább meg is tekinthető.

- A Drifter fesztiválsikerei és pozitív kritikái mellett olyan véleményekkel is találkoztam, amelyek a sok játékfilmes megoldás miatt épp a film dokumentaritását keveslik. Te mit gondolsz erről?
- A klasszikus, „nem szólok bele és nem avatkozok bele” típusú dokumentumfilmes formátum abszolút létezik még, és nem akarom azt állítani, hogy kiment a divatból, de a mai dokumentumfilm-készítésre sokkal inkább jellemző ez a lazább, kicsit játékfilmesebb hozzáállás. Ez a rendezés vagy a vágás szempontjából is nagyobb szabadságot ad, annak érdekében, hogy közelebb kerülhess a főszereplő sorsához, érzelmeihez. Ez az elsődleges cél, és ez alá rendelődnek olyan szabályok, mint például a felvett anyag kronológiájának a betartása. Mondok egy konkrét példát: az, hogy Ricsi levágatta a haját és az, hogy kiszerelte a kocsijából a motort, időben fordítva történt, mint ahogy a filmben összevágtuk. De ez teljesen mindegy, mert az a fontos, hogy megérezd Ricsi kétségbeesését, ami arról szól, hogy hogy fog tudni indulni két hét múlva a ralin. Ha ez a két említett esemény felcserélt bemutatásának köszönhetően sikerül, akkor sokkal közelebb kerülsz az ő valóságához, mintha én szigorúan tartottam volna magam az időrendiséghez.
Egy másik dolog, amiben eltértünk a klasszikus formától, az az interjúzás teljes hiánya. Interjúk nélkül pedig muszáj bűvészkedni az anyaggal. Az interjú elsősorban abban segít, hogy összeálljanak az okozati összefüggések, megértsük a szereplő motivációját, a döntései hátterét. Nagyon jól összeszerkeszthetők az akciókkal, de mivel mi nem interjúztunk, bizonyos értelemben sokkal nehezebb feladatunk volt, hogy érthető legyen a történet és annak minden fordulópontja.