A játékok és a filmek igazi egymásra találása még várat magára. Míg a játékok tovább építgetik filmes formakincsüket, a filmek nem tudnak mit kezdeni fejükre nőtt kistestvérükkel.
A hetvenes években felcseperedő videojátékok alkotói mindig is irigykedve bámulták a nagyobb testvért, a filmet. Fejlődésük során aztán lassan, szinte észrevétlenül tették magukévá a film formanyelvét, kifejezőeszközeit, elbeszélésmódját. Az ártatlan önigazolásnak induló folyamat, mely a videojátékok „komolyságát” volt hivatott bizonyítani, mára oda jutott, hogy a filmkészítők kacsintgatnak egyre gyakrabban a játékok világa felé, így már prognosztizálható a két művészet, vagy ha úgy tetszik, a két iparág hamarosan bekövetkező összefonódása. Érdemes röviden átfutni ezt a több évtizede tartó folyamatot, és végiggondolni, miért van az, hogy míg a játékok csak profitáltak filmekkel való találkozásokból, addig a filmek – legalábbis egyelőre – csak vesztettek a kapcsolaton.