Ortodox kritika helyett megint párbeszédes formában dolgozzuk fel a moziélményt: ezúttal a legújabb szuperhősfilm, az X-Men – Apokalipszis a téma, de szóba került az Amerika Kapitány: Polgárháború is, illetve a képregényadaptációk jelene & jövője. Volt vita is.
Baski Sándor: Két héten belül már a második szuperhősfilm fut be a mozikba, úgyhogy nehéz nem azzal kezdeni a diskurzust, hogy „Polgárháború vagy Apokalipszis?” Röviden: se a Russo testvérek, se Singer nem léptek ki a saját komfortzónáikból és a képregényfilmes keretek közül, de mindketten meglehetős magabiztossággal teljesítették azt, amit megkövetelt(ek) a franchise(ok). Hogy egy tucatnyinál is több karaktert mozgató filmben egyik szál sem fullad érdektelenségbe, és nagyjából minden szereplő dramaturgiailag indokoltan létezik és mozog, már önmagában bravúr, még ha egyéb aspektusait illetően bőven bele is lehet kötni mindkét produkcióba.
A hasonlóságok – és a főcím előtt feltűnő Marvel-logó – ellenére viszont az X-Men továbbra is megmaradt külön univerzumnak, ami jó. Sokan elmorfondíroztak már azon, mennyire üdvös lenne, ha az összes Marvel-figura a Marvel filmes istállójába tartozna (elég csak arra gondolni, mekkora ováció fogadta Pókember „hazatérését”), pedig az Apokalipszis is bizonyíték rá, mennyire fontosak a tarantinói értelemben vett kis különbségek. A Singer és a Fox-féle X-Men-univerzum sötétebb, drámaibb, mintha több köze lenne az ún. valósághoz, mint a Marvel-filmeknek, és ettől, jobb pillanataiban, már-már katartikus pillanatokkal is tud szolgálni. Ahogy Vincent mondaná: „They got the same shit but it's just...a little different.”
Huber Zoltán: Igen, az apró különbségek nagyon fontosak és pont ezek miatt gondolom úgy, hogy nem az Apokalipszis, hanem a Polgárháború hangolta át jobban a tipikus Marvel-képletet. A stúdió szériái kapcsán univerzumépítésről szoktunk beszélni, ami szép és komoly kifejezés, ám valójában burjánzó szappanoperákról van szó, amit valahogyan menedzselni kell. Jóban, rosszban, szuperbarátok közt - lehetne a Marvel mottója, és a sikerük kulcsa érezhető súllyal nehezedik az írókra. Filmről filmre több karaktert kell építeni és mozgatni, kuszálódnak a szálak és újabb fenyegetésekkel kell bepöccenteni a történeteket, ami érezhetően egyre komolyabb kihívás.
Abban egyetértünk, hogy mind a két film szépen oldja meg a figurák helyzetbe hozását, ám az új X-Men épp az unalmas antihős miatt vérzik el. Míg a Polgárháború taktikusan visszalép az egyre kínosabb romboláspornót ígérő „elpusztul a Föld” fenyegetésétől és a már jól bejáratott karaktereket ereszti egymásnak, az Apokalipszis előránt egy gyakorlatilag mindenható ősi gonoszt, akit még Oscar Isaac sem képes legalább egy pillanatra érdekessé varázsolni. Teljesen érdektelen és zavaros, amit Apocalypse el akar érni és nincs benne semmi izgalmas.
Az X-Men világa egy fokkal tényleg sötétebb, ám jelenleg épp a Bosszúállók (oké, hivatalosan Amerika Kapitány) legújabb kalandja lett földközelibb. A mutánsok egysíkú CGI-orgiájával szemben ott a klasszikus akciósfilmes látványosságok feltuningolt verzióit kapjuk. Autós üldözéseket, bunyót, meneküléseket. A Polgárháború antagonistája tragikus és emberi figura, egy egyébként remek tervvel. A két tábor vívódása, a különféle motivációk, ha törvényszerűen le is van egyszerűsítve, abszolút működtetik a karaktereket. Az X-Men épp ezeken a pontokon fullad be és bármennyire is ügyes volt eddig a tinédzser-szorongásokra és a másság témájára rájátszó „különc vagyok, hol a helyem?” sokszereplős drámája, a kellő ellensúly nélkül ez most egyszerűen kevés.
BS: Elég parádés öngólt rúgtam volna, ha csak e között a két film közt vonok párhuzamot, de ennél azért tágabb volt a kontextus. Abból a szempontból persze valóban nem szerencsés a hasonlat, hogy a Polgárháború tényleg kilóg kissé a sorból azzal, hogy nem a Föld, az univerzum vagy a világ sorsa benne a tét – ezért is szerettem jobban, mint az Apokalipszist. Egyetértünk: unalmas a mindenható antihős, de nem csak az X-Menben az, hanem a Bosszúállók-filmekben is. Apokalipszis csak pont annyira béna figura, amennyire Ultron, ami persze nem menti fel Singeréket. Nagyon nehéz, ha nem lehetetlen emberentúli lényeknek, átérezhető, hiteles és emberi motivációt adni. Ha a Marvel ezentúl csupa olyan sztoriban gondolkozna, ahol kisebbek a tétek és átélhetőbbek a konfliktusok, akkor lenne valódi különbség, csakhogy a Polgárháború inkább kitérő volt, mint új irány.
Sejtettem, hogy Singeréknek sem fog sikerülni a lehetetlen, talán ezért nem is csalódtam. Az önismétlés sokkal inkább zavart. Ha ez lenne az első X-Men film, amit látok, akkor nagyon elégedett lennék azzal, ahogy a drámai konfliktusokat, a morális vívódásokat prezentálják – Magneto motivációja számomra például sokkal meggyőzőbb, mint bármelyik figuráé a Marvel-univerzumban. Egyetlen probléma van csak: ezt már láttuk. A Xavier-Magneto szembenálláshoz semmit nem tesz hozzá az Apokalipszis, már minden játszma le lett játszva, ugyanazt hajtogatják a szereplők.
HZ: Valóban önismétlő az Apokalipszis, hisz mindenki ugyanazokat a szólamokat szajkózza, mint amit már korábban sokszor. Laposak a karakterek és éppen ez az oka (a szinkron mellett persze) annak is, mennyire röhejesek néhol a párbeszédek. Raven összesen kap kábé tíz, egyébként teljesen felesleges mondatot, Xavier felolvas a Xavier-közhelyszótárból, Moira vagy Hank meg annyira súlytalanok, hogy a végefőcím után nem is emlékszünk már rájuk. Őszinte szólva soha nem gondoltam volna, hogy egy Amerika Kapitány névre keresztelt, csillagos-sávos pajzsot dobáló világháborús veterán árnyaltabbnak tűnik majd, mint a saját képességeikkel kibékülni próbáló különcök. Most ez a különös helyzet állt elő és ez egyúttal választ adhat arra felvetésedre is, hogyan lehet hiteles és emberi motivációt adni ezeknek a szuperlényeknek. Átélhető, elsősorban érzelmi síkon zajló konfliktusokkal: család, barátság, bosszú, saját hit és elvrendszer, ilyenek.
Magneto épp ezért annyira meggyőző, de ahogyan Singer a motivációit az Apokalipszisban felvázolja, az már-már az akaratlan önparódia határán táncol Mikor a kislánya őzeket simogatott a napfényes kertben, nekem rögtön egy nagy klasszikus, a Kommandó vonatkozó jelenete ugrott be. Papíron persze valóban ő a leginkább megalapozott figura, ebből mégsem látunk szinte semmit. Fassbender vért izzad, de ebből a generikus vívódásból ő sem tud sok mindent kihozni. Sophie “Sansa” Turner legalább friss arc a sorozatban, talán éppen emiatt érezzük őt a legerősebb figurának.
Ami a trendeket illeti, pont fordítva gondolom. Nem a Polgárháború lóg ki a sorból, hanem épp az X-Men. Igen, az Ulton bizonyította, hogy a mindenható világromboló végleg kifulladt, még Joss Whedon is úgy érezte, mentegetőznie kell a végeredmény miatt. Ha megnézted, A galaxis őrzői, A Hangya, a Deadpool már egy “emberarcúbb” irányt követnek és nemcsak a felcsavart humorra gondolok. Oké, a mosómedvés csapatot még az univerzum megmentése hozta össze, de James Gunn kábé zárójelezte magát a konfliktust. Nyilván rá lehet vágni, a felsorolt filmek azért lettek mások, mert ezek egyébként is ilyen karakterek, de ebbe a vonulatba az új Amerika Kapitány is szépen beleillik. Néhány év múlva nyilván okosabbak leszünk, de mintha épp az Apokalipszis vétené el a ritmust. Nyilván sok múlik majd a bevételi eredményeken és a rajongók visszajelzésein is, de ez a fajta építkezés zsákutcának tűnik.
BS: A Marvel következő projektjei: Thor: Ragnarok, A galaxis őrzői 2, Avengers: Infinity War 1-2. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezek ne torkolljanak pusztításpornóba, de persze örülnék, ha tévednék, és a Polgárháború tényleg egy új trend kezdetét jelezné. Tény, hogy Singer fáziskésésben van, míg korábban ő mutatta az utat, most csak a Marveltől tanultakat mondta fel. Kivéve, ami a látványvilágot illeti: Singer a vizualitásban erősebbnek tűnik, mint bármelyik marveles rendező, és itt nem az akciójelenetek koreográfiájára gondolok, hanem arra, hogy jobb pillanataiban a film tényleg képekkel mesél. Ez valószínűleg meg is magyarázza, hogy miért nem unatkoztam a moziban, és az itt részletezett kifogások (didaktikus dialógok, problémás motivációk) csak a vetítés után kezdtek zavarni.
De visszatérve a hasonlóságokra (innentől enyhe SPOILER következik): hosszútávon egyik szériának sem fog jót tenni, ha mindig minden (pozitív) szereplő ép bőrrel kerül ki a nagy csetepatékból. Elvileg a világ sorsa a tét, kozmikus erejű figurák feszülnek egymásnak, mégsem hal meg senki (legfeljebb csak az epizodisták). Ha nincs veszteség, ha nincs halál (vagy ha van, csak ideiglenes, lásd: Batman Superman ellen), akkor tényleg súlytalanná válik a legpusztítóbb kozmikus konfliktus is. Miért izguljunk a szuperhősök összecsapásán a Polgárháborúban, ha teljesen egyértelmű, hogy senkinek nem fog bántódása esni? És miért nem tudta legalább az egyik fő(bb) szereplő beáldozásával érzékeltetni Singer a történet súlyát az Apokalipszisben?
A stúdiók logikája persze érthető: nem lehet kicsinálni senkit, aki pénzt tud termelni, akár a közös, akár a saját filmekben, így viszont hosszútávon csak annyira fognak maradandó élményt nyújtani ezek a produkciók, mint egy gyorséttermi menü.
HZ: A hasonlatod minden szempontból helytálló, ezekkel a filmekkel jelenleg tényleg csak “bűnözni” lehet, mélyebb élményeket nem igazán várhatunk tőlük. A már említett finomhangolásokkal alapvető változásra nem is nagyon számíthatunk, a „felnőtt” szuperhősfilmeket nem a Marvel fogja legyártani, ezt talán nem túl nagy merészség kijelenteni. Ha én volnék ennek az univerzumnak az ura, simán kicsinálnék egy-két fontosabb karaktert, még jót is tenne a mítosznak és a drámai halálok után jöhetnének a heroikus előtörténetek és/vagy időhurkok, a pénzgyár ugyanúgy dübörögne. De hát minek is sötétítenének most, mikor üzembiztosan szilárd bevételi eredményekről beszélünk? Kéne egy nagy bukta vagy egy hasonlóan kasszarobbantó alternatíva, akkor talán fordulhatna a kocka.
Visszakanyarodva az Apokalipszis vizualitásához, nekem az akciójelenetek tűntek Singer korábbi munkáihoz képest ötlettelennek. Gondolok itt elsősorban a finálé gigantikusnak szánt összecsapására, amit én speciel jól elkezdtem unni. Persze nemcsak itt kalandozott el a figyelmem, a film első kétharmada gyakorlatilag expozíció, és bár valóban jól nézett ki és voltak erényei is, néha bizony megnyomtam volta a FastForward gombot a képzeletbeli távirányítón.
Amiben az X-Men túlteljesítette a kötelezőt, az talán a humor volt, Quicksilver kötelező slo-mo performansza és Nightcrawler szerepeltetése oldotta kicsit a dolgokat. Néhol tényleg átléptük a kortárs megapic talán legfájdalmasabb módszerét és a nyilvánvaló dolgok szájbarágós kimondása helyett akadt egy-két valóban filmszerű megoldás. Persze fényévekre vagyunk még az olyan jelenetezésektől, amit mondjuk Edgar Wright vagy George Miller tudnak, de hát egy junk food soha nem lesz markánsan egyedi ízű, még ha egy mesterszakácsot engedünk is a gyorsétterem konyhájába.
BS: A magasabb humorkoncentráció nekem is feltűnt (valószínűleg ez is a Marvel hatása), jól is állt a filmnek. Quicksilver jelenléte kellemesen szürreálissá tett pár jelenetet. Az újak közül Sophie Turner Főnix-szével elégedett voltam, Árnyékot pedig pont ilyennek képzeltem a gyerekként olvasott képregények alapján. Psziché bevonása viszont teljesen felesleges volt, szinte semmi szerep nem jutott neki (ez mondjuk az Apokalipszis többi lovasára is majdnem igaz), a botrányosan tehetségtelen Olivia Munn pedig azzal a kevéssel sem tudott mit kezdeni. Nem lett volna igazán szükség arra a bizonyos cameóra sem, de ez már a „sorozatgyártás” átka: minden új szuperhősfilm a következő előzetese is egyben.
Tény, hogy a sztori nagyon hosszan építkezik, mintha egy trilógiát akartak volna bevezetni, de ez nem zavart, mert kiszámíthatatlanabbá tette a végkifejletet. Apropó: finálé. A „nagy csatával” sem volt különösebb problémám. Nem is tudom, hogyan máshogy lehetett volna a Xavier és az Apokalipszis közötti meccset lejátszani, ha nem fejben; dramaturgiai szempontból ez a megoldás teljesen indokoltnak tűnt.
HZ: Igen, de ennél sótlanabbul nehezen tudnék elképzelni egy elmében zajló csatát. Akárhogyan is forgatjuk, azt hiszem, a lényeget tekintve egyetértünk. Az Apokalipszis a bejáratott Marvel-minőség apró módosításokkal. A véleménykülönbségünk talán csak annyi, örülhetünk-e ennek vagy nem.
