Kilencvenkét éves korában elhunyt Jancsó Miklós, a XX. század második felének egyik legmeghatározóbb magyar filmrendezője, a Szegénylegények, az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, a Fényes szelek, a Még kér a nép és a Jancsó-Pepe filmek alkotója, akit nem csak idehaza ismertek el (a Kossuth-díjat kétszer is megkapta), de a nemzetközi filmvilágban is tisztelték munkásságát (Cannes-ban és Velencében életműdíjat vehetett át.) Jancsó Miklósra Lengyel László írásával emlékezünk meg, amely még 2001-ben jelent meg a Filmvilágban, a rendező 80. születésnapja alkalmából.
A magyar filmnek nagy a mítosza és kevés a maradandó alkotása. Visszatekintve a századvég határáról, áttekintve az életműveket, globális és nemcsak hazai szemszögből kevés dicsekednivalónk maradt. A mítosz vastag dunyhája alatt szakadt gatyákban megöregedett testek hevernek. De ki merné fölemelni a dunyhát, ki akarna szembesülni mindezzel?
Jancsó Miklósnak nemcsak életmű-mítosza, de életműve is van. Ezt annak ellenére állítom, hogy sosem voltam Jancsó-rajongó, filmjeinek többségét nem szerettem.Fábri–Makk–Huszárik–Szabó domboldalakon éreztem otthon magamat, Jancsó rideg és embertelen alföldje mindig távol állt tőlem. Sokszor éreztem csinálmánynak, művinek, túlgondoltnak és ugyanakkor nagyon kiszámíthatónak a jancsói képi világot. Idegesített. Nem szerettem és szeretem Hernádi Gyula írásait. A parabolisztikus megoldások, a kacsingatások utálatosak voltak számomra. Hiányoztak a szobabelsők és az emberi belsők. Olyan filmeket akartam, szerettem, ahol fák és emberek, tollak és utcasarkok ki tudnak válni a mindenségből, a semmiségből, egyediekké, kivételessé szépülnek vagy rútulnak. Jancsónál nem volt én és te, csak mi és ők. Vagy mi őket, vagy ők minket – győznek le, ölnek meg.
A Jancsó ámulók úgy tekintettek rám, mint beavatatlan tévelygőre, aki képtelen meglelni a kulcsot, akinek egyszer eljő majd a megvilágosodása, de addig nem is érdemes előtte beszélni a filmről. Jancsót érezni kell, Jancsóban hinni kell – nem tudni és nem érteni.
Nem tértem meg. Nem hiszek. De ma már értem és felnőttem Jancsó filmjeihez. S talán a filmek egy része is felnőtt önmagához. Eltűnt egy kor, és ezzel elvesztek a célzások, a kanyargások. Lecsupaszítva maradt előttünk film és kép – semmi más.