Kilencvenkét éves korában elhunyt Jancsó Miklós, a XX. század második felének egyik legmeghatározóbb magyar filmrendezője, a Szegénylegények, az Így jöttem, a Csillagosok, katonák, a Fényes szelek, a Még kér a nép és a Jancsó-Pepe filmek alkotója, akit nem csak idehaza ismertek el (a Kossuth-díjat kétszer is megkapta), de a nemzetközi filmvilágban is tisztelték munkásságát (Cannes-ban és Velencében életműdíjat vehetett át.) Jancsó Miklósra Lengyel László írásával emlékezünk meg, amely még 2001-ben jelent meg a Filmvilágban, a rendező 80. születésnapja alkalmából.
A magyar filmnek nagy a mítosza és kevés a maradandó alkotása. Visszatekintve a századvég határáról, áttekintve az életműveket, globális és nemcsak hazai szemszögből kevés dicsekednivalónk maradt. A mítosz vastag dunyhája alatt szakadt gatyákban megöregedett testek hevernek. De ki merné fölemelni a dunyhát, ki akarna szembesülni mindezzel?
Jancsó Miklósnak nemcsak életmű-mítosza, de életműve is van. Ezt annak ellenére állítom, hogy sosem voltam Jancsó-rajongó, filmjeinek többségét nem szerettem.Fábri–Makk–Huszárik–Szabó domboldalakon éreztem otthon magamat, Jancsó rideg és embertelen alföldje mindig távol állt tőlem. Sokszor éreztem csinálmánynak, művinek, túlgondoltnak és ugyanakkor nagyon kiszámíthatónak a jancsói képi világot. Idegesített. Nem szerettem és szeretem Hernádi Gyula írásait. A parabolisztikus megoldások, a kacsingatások utálatosak voltak számomra. Hiányoztak a szobabelsők és az emberi belsők. Olyan filmeket akartam, szerettem, ahol fák és emberek, tollak és utcasarkok ki tudnak válni a mindenségből, a semmiségből, egyediekké, kivételessé szépülnek vagy rútulnak. Jancsónál nem volt én és te, csak mi és ők. Vagy mi őket, vagy ők minket – győznek le, ölnek meg.
A Jancsó ámulók úgy tekintettek rám, mint beavatatlan tévelygőre, aki képtelen meglelni a kulcsot, akinek egyszer eljő majd a megvilágosodása, de addig nem is érdemes előtte beszélni a filmről. Jancsót érezni kell, Jancsóban hinni kell – nem tudni és nem érteni.
Nem tértem meg. Nem hiszek. De ma már értem és felnőttem Jancsó filmjeihez. S talán a filmek egy része is felnőtt önmagához. Eltűnt egy kor, és ezzel elvesztek a célzások, a kanyargások. Lecsupaszítva maradt előttünk film és kép – semmi más.
Barbárok
Jancsó Miklós fatalista filmeket csinált. Világlátása szerint egy hatalmas gépezet foglyai vagyunk, teljesen mindegy, hogy őrökként vagy elítéltekként. Bejöttünk, járkáltunk, tettünk-vettünk – nincs jelentősége. A pert már lefolytatták, már körülvettek és elítéltek. Mindegy, hogy kik és mikor végeznek velünk, hiszen mi már régen végeztünk magunkkal. Látszólag végtelen tájban, korlátlan szélességben és tágasságban táncoljuk az élet és a halál táncát, de valójában egy kis sarokban kucorgunk. A parancsot elküldték, a golyót kilőtték, a kötelet már nyakunk köré csavarták.
Jancsó Miklós úgy tekintett mindannyiunkra a kamera mögül, ahogy Móricz Zsigmond pásztora a juhokra – nő a gyapjuk, hogy levágják, híznak, hogy megegyék őket. Megszületnek a halálra. Mindegy, hogy a csordába terelt arctalan, mezítelen asszonyokat és lányokat fehérek vagy vörösök, csendőrök vagy szegénylegények, horvátok vagy szerbek, gazdagok vagy szegények erőszakolják meg és gyilkolják le. Sorsunk a terelt és levágott birka sorsa. Sorsunk a terelő és kést fogó pásztor sorsa. Délszláv, román, albán, török és nagyon magyar pásztor- és rablósors. Kelet népe.
Csak a létezés van, történés nincs. A létezés pedig kavarog és örvénylik megállíthatatlan. „Nincs megrendítőbb látvány annál, mint ahogy az emberiség az elmúlt két évszázad során valamennyi horgonyt fölszedi, ahogy a statikából átlép az abszolút dinamikába, ahogy a kész embert és a kész világot elhagyja a szüntelen alakulásban lévő emberért és világért, ahogy a hajó a kikötőből kifut a nyílt vizekre. Leromboltuk magunkban az eget, leromboltunk magunkban minden stabilitást, hogy a magunk szemében is kiszámíthatatlan, spontán erőként tűnjünk fel, s magányosságunk és kizárólagosságunk a kozmoszban, emberi mivoltunk e káprázatos elszabadulásra a térben, amit senki és semmi nem tölthet ki, csak mi, egyszerre döbbenetes és rémisztő” – írja Witold Gombrowicz a naplójába.
Jancsó filmjeinek valamennyi embere – bábuja – önmaga szemében is kiszámíthatatlan, elszabadult spontán erő. Forgásukban és pörgésükben a mindent megváltoztatás igénye és a megváltoztathatatlanság, a folytathatatlanság könyörtelensége egyesül. Ugyanakkor történhet bármi, az nem érinti a bensejükben elzárt valamit: a titkos palotát és a kunyhót, az ordasságot és a bárányságot, a férfiságot és a nőiséget.
Jancsó Miklós valamennyi filmjével a világ összes hatalmainak azt üzente: nálatoknál sokkal nagyobb hatalom foglyai és bábjai vagyunk. Megkínozhattok, megölhettek, fölemelhettek és ünnepelhettek, de a titkunkat nem vehetitek el. Ez a titok nem az egyes ember, nem egy nemzet közösségének titka, még csak nem is az emberiségé vagy Istené. A titok az, hogy a világmindenség közömbös. A titok az, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme. Barbár titok a csillagos ég alatt.
Különös feszültségét adta ezeknek a filmeknek az apokaliptikus várakozás. Minden képben, minden patadobajban, valamennyi ütésben és csattanó lövésben ott feszült, hogy el fog jönni a vég – háború, forradalom, megváltás, utolsó ítélet. Vigyázzatok, világotok megérett a pusztulásra!
Jancsó imádói filmjeinek titkát azt hiszem másban látták. Az ellenkezők azt ünnepelték magukban, hogy a hatalom nem veheti el tőlük 1956-ot. Azt rajongták benne, hogy a hatalmasok nem formálhatnak minket a maguk képére. Örültek, hogy a hatalmasok is bábok a Fátum tenyerén. Élvezték, hogy látják az ő madzagjaikat is. Remélték, hogy a vég fenyegetése a rendszer végéről szól.
Az Udvarnál pedig azt fogadták örömmel, hogy a titok mindkét oldal barbársága, nemcsak az egyiké. Igen akasztottunk, de ők is akasztottak. Igen, az élet véres, mocskos – nem a Nyevszkij proszpekt járdája. Igen, az erősebb és a ravaszabb, az elszántabb és a rátermettebb jogán vagyunk mi fönt és ők lent. Mi nyertük a Ki nevet a végén? játékot. Számukra vörös zászlós Krisztus hozta a végítéletet – a forradalom könyörtelen ítéletét.
Jancsó filmjei az erő filmjei. Nyers és könyörtelen erő mindenütt. Szurony, bikacsök, kés. A kamera mindenki körül éhes vadállatként kering. A hősök, vadászó hordában zsákmányt és nőt keresnek. Itt nincs helye gyengeségnek. A ház nem lakásra, hanem felgyújtásra, a kút nem ivásra, hanem vízbefojtásra, az utca nem sétára, hanem vonulásra, a ló nem szántásra, hanem üldözésre, a kés nem szalonnázásra, hanem nyakelvágásra való. A civil néző a kamerával fölénybe került: civilizáltan nézte a barbárokat. Az udvari nézőt pedig kielégítette, hogy a barbár düh nem ellene, hanem a világ elnyomói ellen fordul – civilizált barbárnak hitte magát. Kezdetben tiltották, később tűrték, majd támogatták és dicsekedtek vele.
Jancsó Miklós a hatvanas évek végétől sokáig élt Aczél György Udvarában. Sokszor rendezte Aczélt és önmagát, tervezte az udvari látványosságokat. Ismerte az udvaronc-lét fortélyait, tudta, mennyit kell adni azért, hogy kapjon valamit. Kötéltáncot járt. Emberi szuverenitásából adott művészi szuverenitásának fönntartásáért. A filmekben szuverén és független volt, nincs bennük udvaronc mosoly vagy fintor.
Agyonszerették? „Mellőzött jó művészből, felkapott rossz művésszé változott?” – ahogy Eőrsi István mondja róla. Nem hiszem. Rossz filmjei nem azért rosszak, mert hazugok, engedményesek, talpnyalók, hanem mert a hatvanas évek nagy nekifutása után nem találta a helyét. Nagyon nehéz ilyen indulás, ekkora csúcsok meghódítása után újat, nagyobbat csinálni.
Talapzatra került, a legnagyobb magyar filmes talapzatára. Újra meg újra leszállt róla, kísérletezett ezzel, próbálkozott azzal. El kellett viselnie, hogy a rendszer védte kritikusaival szemben. A hetvenes évek fulladásos világában balra tartott. Valamiféle „progresszív kollektivizmussal” kísérletezett. Színházat – rosszul sikerült, de nagyigényű avantgárd színházat – csinált. Bukdácsolt. De ebben a bukdácsolásban, légszomjas fuldoklásban mindig volt valami heroikus.
Képein az Udvar parányi, ura fűszálnyi. Ahogy William Blake írja: „For double the vision my eyes do see, / And a double vision is always with me. / With my inward eye, 'tis an old man grey, / With my outward, a thistle across my way.” Magyarul valahogy így: Mert kettős látást lát a szemem, és kettős látás van mindig velem, belső szememnek ősz öreg ember, külső szememnek kóró az utamon.
Játszotta az udvari szórakoztatót, olykor a bohócot. Maga is színt adott az Udvarnak könnyedségével, cinizmusba hajló szkepszisével, a provincialitást gúnyoló magatartásával. A Parnasszus urai – Illyés, Déry, Németh ,Örkény, valamint az udvartartó Aczél – és az udvari népség között teremtett kapcsolatot, tartott illemtanórát. Amikor amazok vastag karéjokat szeltek bölcsességkenyerükből, Jancsó yoricki nevetéssel kente meg. Gúnyolódott a hatalmon, gúnyolódott önmagán - az Udvar üvegfalán belül. Libertinus. Szeret élni, szereti az élnivágyókat. Jó szivar, jó ital, jó nő. Igaza van. Ne vessük meg és ne irigyeljük érte – a homo kadaricus is így akart élni. Filmjeit illetően ennek nincs jelentősége. Megkísérelt kihajózni a filmezés világtengerébe. Az olasz „kísérlet” egyben a nagy nemzetközi kísérlet is. Nem sikerült. A nemzetközi filmipar nem kért a baloldali apokaliptikus prófétálásból. A piac nem mutatott keresletet a kísérletei iránt.
Disznók a vályú előtt
Ma nézve a filmeket megcsap a felmentetlenség ridegsége. Akkor felmentettük magunkat. Pedig nem lehet kimenekülni se a hatalomellenesség, se a hatalomvédettség ajtaján. Mi akasztunk és minket akasztanak. Méregetik a nyakunkat és méregetjük mások nyakát. Amit teszünk, személyesen teszünk. Részt veszünk benne. Nem menekülhetünk be a házunkba, nem bújhatunk a takarónk alá. „Semmik vagyunk, s minden leszünk” – éneklik befordulva a sarkon, menetelve, táncolva az utca közepén. Mi voltunk. És ellenünk jöttek. Valójában most együtt énekeljük: „Semmik vagyunk, és semmik leszünk.”
Jancsó egy változtató, radikális közösséggel tépte fel a tradicionális közösség védőburkát. Nemcsak a társadalom, ő is megrendült belé. A változtató közösség eltűnt vagy tradicionálissá vált. Jancsó ma szabadlegény. Háborúja egyszemélyes háború. És amikor körülnéz, számtalan szabadgyalog fiatalt lát maga körül. Nincs iskolája. Nincs mesterkurzusa. Szabadcsapata van.
Nagyon becsülöm mindazokat, akik újra tudnak kezdeni. Jancsó leszámol önmaga klasszikus „jancsóságával”. Mint mindig, most is szélsőséges, most is anarchista, most is radikális. Üvöltözik, prófétál, erőszakoskodik, röhög, gúnyolódik, sérteget, ahogy a közgazdászok mondanák, „liskázik”. Gondolatai vannak. Sokszor baromságok. De mögöttük szikrázik a tehetség, az egyéni látás.
Szabadságharcot vív nemcsak a képi hatalommal, de korábbi önmagával is. Megkísérli felszabadítani a hatalomtól korábban elfoglalt belső tereit. De továbbra is játszik. Csak most nem az Udvarnak, nem az új udvaroknak, hanem a civil világnak.
Jancsó Miklós az elmúlt évtizedben újfajta fatalista filmeket csinál. Azelőtt a világ hatalmi gépezetét belülről mutatta, iparszerűen termelt a hatalmas képgyárban. Most kívülről, a városi gerillák, a hackerek eszközeivel él, és próbálja feltörni a hatalmas képi hálózatokat. Képi bombákat hajigál, „szeretlek”-vírusokat küldözget a képhálózatoknak. Kamaszos szenvedéllyel keresi a hatalmas erők gyenge pontjait.
Az egyik gyenge pont a habzsolás, a zabálás, a mindent lenyelés globális képének hánytató ábrázolása. „Még nem volt olyan disznó, ki elájult, / mikor meglátta a moslékos vályút.” – írja József Attila. A kamera a disznókat mutatja. A moslékos dézsát. A képi és a mondott beszéd most Beckett és Ionesco nyelvezete. Fiatal, dühös nyelv. Lehet szeretni, lehet gyűlölni – él.
„Ha tudom, megakadályozom, hogy halálom mondja meg azt, amit előbb az életemnek kellett volna megmondania” – jegyzi fel Montaigne. Jancsó Miklós az életével beszél.
Lengyel László (2001. március)
