A kamera mögé keveredő dilettánsok gyakran szórakoztató fércművekkel lepik meg a közönséget. Az sem kivételes eset, ha tapasztalt rendezők szúrnak el filmeket, komoly csalódást okozva a rajongóknak. Egy relatíve nagy költségvetésű, világsztárokkal és profi alkotókkal telezsúfolt hollywoodi bérmunka esetében azonban egészen kivételes az olyan fokú mellényúlás, ahol a stábnak egész egyszerűen semmi nem jön össze. A veterán Ronald Neame a Meteor előtt és után is készített kiváló filmeket (Poszeidon katasztrófa, Ipi-apacs), ám ezt az 1979-es mozi olyan csúnyán félresikerült, hogy az utókor kultikus potenciálokat és válogatott élvezeteket fedezhet fel a műben. A korabeli bukta és a lassú süllyesztő után a film mai szemmel nézve egész egyszerűen imádnivaló.
A gigantikusnak szánt apokalipszis-mozi az akkoriban már jócskán leszálló ágba került katasztrófafilmes divathullám kései darabja. A Neame vezette stáb a „nagyobb, összetettebb, brutálisabb” címszavak jegyében próbálta emelni a tétet, a kényszerű fokozás azonban igen bizarr megoldásokat és ötleteket eredményezett. Repülők, hajók, üvegépületek és az ismertebb természeti csapások után mi más is foroghatna kockán, mint magának a Földnek a sorsa. A kék sárgolyónk felé száguldó kisbolygó fenyegetése mégsem elég, az írók az amerikai-szovjet versengést és a nukleáris holokauszt árnyát is beleszuszakolják a cselekménybe.
A Meteor cselekménye a hetvenes évek sikeres katasztrófafilmjeit idézné, a tét emelése és a hihetetlenül direkt hidegháborús tanulságok azonban egészen más irányba viszik a művet. Tulajdonképp nincs egyetlen olyan összetevő sem a filmben, ami nem az eredeti szándékokkal ellentétesen sülne el. A megfelelő hatások elérése érdekében a Meteor stábja hihetetlenül erőlködik, majd olyannyira túllő a célon, hogy negyedszázad jótékony távlatából a fárasztó manírok önparódiaként kezdenek működni. A rossz makettek és a gyenge trükkökből bumfordi nosztalgiát árasztanak, a történet már-már iróniába fordul, a kiváló színészek látványosan szenvednek. A fordulatok kiszámíthatóak, feszültség és dráma nem jön létre, a kétdimenziósra rajzolt figurák röhejes párbeszédekre kényszerülnek.
Az emberiséget fenyegető csapás, az elhárítására tett erőfeszítések mellett az amerikai-orosz barátság megmosolyogtatóan naiv propagálása tartogat kellemes perceket. Ezek mellé kapunk még egy elképesztően átlátszó szerelmi szálat, egy bogaras, vodkaivó orosz szupertudóst és egy gonosz amerikai tábornokot, természetesen piros telefonokkal, bunkerral, és a kötelezően bölcs amerikai elnökkel. A fegyvermániás antagonista epikus megtérése („elnézést, de belátom, tévedtem”), az akciójelenetek lanyha tempója és a szájbarágós népnevelés távolról a Szomszédok jobban sikerült epizódjait idézik. A rendező a fináléban ráadásul képes fokozni a hangulatot: a kínzó dialógok után a csúcspontban még valami barnás szmötyivel is arcon locsolja a jobb sorsra érdemes sztárokat. Natalie Wood, Sean Connery és Karl Malden ekkor már nem játszik, hanem hétköznapi emberként tocsog a nyálkás műsárban. Egy pillanatra ekkor mintha a stáb is kikacsintana ránk és velünk együtt kacagna a balul sikerült produkción.
A Meteor csúfos kereskedelmi és a kritikai bukása, karöltve az olyan további melléfogásokkal, mint A Poszeidon kaland és Az idő szorításában egy csapásra elvette a komolyabb hollywoodi producerek kedvét az újabb próbálkozásoktól. A korábban népszerű műfaj a nyolcvanas években tetszhalott állapotba került és a nagyobb költségvetésű apokalipszisekre egészen a kilencvenes évek közepéig, a számítógépek, a klímaváltozás és Roland Emmerich megjelenéséig kellett várni. A Meteor közben nagyon szépen öregedett és a kortárs darabokkal összehasonlítva ma már afféle kézműves retrónak tűnik. A növekvő rajongótábor karikatúraként nézi és borzongva imádja ezt a katasztrofálisan jó katasztrófafilmet.
