A hatalom orwelli retorikáját Amerikában nem az újságírók, hanem két humorista, Jon Stewart és Stephen Colbert leplezi le a leghatékonyabban.
Háborúban nem csak a múzsák, de a gegmenek is hallgatnak: amikor szeptember 11-én ledőltek a tornyok, az amerikai televízióból egy időre eltűnt a politikai humor. A sokk óráiban és napjaiban minden az összefogásról, a befelé és kifelé is demonstrált egységről szólt. Élcelődni a bénázó Bushon vagy kormányán nem csak hogy illetlenség lett volna, de igény sem akadt rá. Egy erőt és biztonságot sugárzó elnökre vágyott a Nemzet, aki mögött fel lehet sorakozni, Bush pedig örömmel játszotta el a felkínált szerepet.
Nyolc évvel és két háborúval később (a cikk még 2008-ban íródott) a neokon kormányzat kitartó munkával elérte, hogy már lehet rajta nevetni, sőt, a késő esti showműsorokat nézve úgy tűnik, már csak azt lehet. A gazdasági recesszió, Bush diplomáciai baklövései és a béka feneke alá süllyedt népszerűségi indexe: megannyi ziccer a műsoraikat stand-up rutinokkal indító showmesterek számára. Jay Leno, Conan O’Brien, David Letterman és a többiek mellesleg úgy tudják egy-két szemtelen poénnal kifigurázni a hatalmat, hogy nem fröcsögnek közben az indulattól, az például, hogy gúnyneveket aggassanak az elnökre, eszükbe sem jut. Számukra ugyanakkor mindegy, hogy egy vitriolos egysorost éppen a külügyminiszter vagy valamelyik celebritás rovására sütnek el. A lényeg, hogy a szokásos 5-10 perces monológba minél több működő geget zsúfoljanak bele, így aztán a politika is csak mint poénforrás érdekli őket.
Az országos adókon futó műsorok helyett inkább a kábelen terjesztett – októbertől magyar mutációval is rendelkező – Comedy Central programjai között érdemes szétnéznie annak, aki a közélet eseményeire rezonáló, morális indíttatású humorra kíváncsi. A csatorna vezető produkciója – a South Park mellett – az 1996 óta futó Daily Show, amely a terrortámadást követően a szórakoztató műsorok közül elsőként tért vissza a képernyőre. A szeptember 20-i adásban Jon Stewart műsorvezető a könnyeit nyeldesve mesélte el, hogy lakása ablakából már nem a World Trade Center tornyaira lát rá, mint korábban, hanem a Szabadság-szoborra. Ebből az utólag talán giccsesnek ható metaforából ő nem azt vezette le, hogy feltétel nélkül támogatni kell a kormány demokrácia-exportáló projektjét, hanem hogy a műsornak még jobban oda kell figyelnie, még inkább reflektálni kell a politikai folyamatokra, hiszen Amerikát – többek között – épp az különbözteti meg „ellenségeitől”, hogy ott lehet nyílt politikai szatírát csinálni.
