Helyszín: egy alsó-ausztriai kisváros a sok közül. Közelebbről: egy átlagos középiskola. Főszereplők: átlagos kamaszok. A történet és a bonyodalom: a kamaszvágyak szokásos melodrámája.

Mindebből akár még arra is következtethetnénk, hogy nincs itt semmi látnivaló, csak egy újabb közhelyes, unásig ismert felnövéstörténet. A Tizenhét ráadásul nem is úgy indul, mintha valami radikálisan új nézőpontot próbálna bevezetni; első blikkre az amerikai romantikus tinifilmek szimpla európai (= lassabb, realistább) mutációjának tűnik. Az író-rendező Mona Art azonban valami érzékenyebbet és átfogóbbat akar. Kiválaszt ugyan egy főszereplőt a 17 éves Paula személyében, de a szűkebb-tágabb környezetében mozgó embereknek, az iskolatársaknak és barátoknak is majdnem ugyanannyi játékidőt szentel. Némi túlzással egy altmani tablót vázol fel a kisvárosi kamaszok látszólag eseménytelen mindennapjairól. Ennek ellenére vagy éppen ezért jogos a kérdés: mégis, mitől olyan izgalmas ez a film? (Mert az.)

A doppelgänger-jelenség, vagyis egy élő személy (általában gonosz) hasonmásának többnyire képzeletbeli, esetenként valóságos ikertestvérének bemutatására nem csak a filmművészetben, de az irodalomban is számtalan példát találhatunk: a mitologikus eredetű, az idő előrehaladtávál már paranormális jelenségként aposztrofált téma Johann Wolfgang von Goethe (Költészet és valóság, 1812), Percy Bysshe Shelley (Prometheus Unbound, 1820) vagy Edgar Allan Poe (William Wilson, 1839) agyát is megmozgatta, nem beszélve a későbbi mozgóképes megközelítésekről, amelyek felsorolásába a lista végtelen felé konvergáló hossza miatt inkább bele sem kezdünk. Az evil twin vagy az imaginary friend alakja tehát oly sokszor jelent meg az elbeszélő-művészetekben, hogy különösen nehéz dolga van annak, aki újat, eredetit szeretne felmutatni a témával kapcsolatban. Erre tesz kísérletet Tini Tüllmann német rendező tavaly készült thrillerével, a Freddy/Eddy-vel, amely négy fesztiválnevezéséből négyszer kapott fődíjat, akár a legjobb rendezés, akár a legjobb elsőfilm kategóriájában.

A Budapest Transzfer IX. programjához kapcsolódva, a Budapest Transfer International Festival és Filmvilág szervezésében, október 1-én, vasárnap sci-fi maraton lesz a Petőfi Irodalmi Múzeumban. 

Bár a nagyközönség szemében a science-fiction műfaja az elmúlt évtizedekben egyre inkább egyenlővé vált a speciális effektusokkal és szuperemberekkel telezsúfolt, méregdrága látványattrakciókkal, szerencsére a mai napig készülnek gondolatgazdag, provokatív és társadalmi témákat boncolgató alkotások is. A tudományos-fantasztikum mindig is egyaránt felmutatta a tudományos gondolkodás elméleti gazdagságát, intellektuális többlettartalmát és a fantasztikum fikcióinak lenyűgöző képzeletvilágát, merész, akár költői fogalmazásmódját. A Filmvilág válogatásában öt olyan sci-fi kerül bemutatásra, amely bizonyítja a műfaj klasszikus érdemeinek töretlen életképességét.

A program:

• 12:00 Ex Machina (2014) 108 perc
• 14:00 Robotzsaru (2014) 117 perc
• 16:00 Éjféli látomás (2016) 112 perc
• 18:00 Érkezés (2016) 116 perc
• 20:00 Csillagok között (2014) 169 perc
  

A részvétel ingyenes, a filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal vetítjük. A vetítések előtt a Filmvilág szerzői tartanak rövid bevezetőt.

Chris Kraus filmjének alaphelyzetét nevezhetjük akár high conceptnek is: egyik főszereplője a náci nagyapja bűneiért vezekelni próbáló német holokausztkutató, a másik egy zsidó származású, germanofób francia lány. Az alapszituációt tovább-bonyolítják a habitusbéli különbségek is: Totila frusztrált, neurotikus és kórosan humortalan – a film azzal nyit, hogy a főnökét hülyére veri egy szakmai vita miatt –, Zazie ellenben nyitott, életvidám ösztönlény; igaz, viszonylag hamar kiderül, hogy is meglehetősen labilis személyiség. A súrlódások, konfliktusok elkerülhetetlenek köztük, pláne, hogy kénytelenek együtt tölteni majdnem minden idejüket. (Németországi tartózkodása idejére Zazie-t Totila asszisztensének és gyakornokának nevezi ki a főnöke, aki nem mellesleg a lánnyal házasságtörő viszonyt folytat.)

A fesztivál Fritz Lang újragondolva szekciójában nem csak eddig nem látott, vagy nehezen hozzáférhető darabok, de egy jól ismert klasszikus, az M - Egy város keresi a gyilkost (1931) is helyet kap. Lang első hangosfilmje (melyről a rendező annak idején, mint a legjobban sikerült munkájáról beszélt) egy bűnügyi alapokra épített és lélektani drámába ágyazott masszív thriller a kor színészzsenije, Peter Lorre főszereplésével. Filmtörténeti alapvetés lévén gyakorlatilag mindenkinek bátran ajánljuk, azoknak is, akik korábban már találkoztak vele - de nem egy mozi sötétjében. Lang kamera-beállításai, a nézőpontokkal való kísérletezés és az (akkor, 1931-ben még relatíve újnak számító, azóta klasszikussá vált) plánozás felváltva történő alkalmazása nagyvászonra vetítve vághatja igazán mellbe nézőjét. A történet középpontjában egy rejtélyes sorozatgyilkos áll, akit nem csak a rendőrség próbál kézre keríteni, hanem a nyomozásba önhatalmúlag bekapcsolódó helyi alvilág, nem beszélve a négy és fél milliós Berlin félelemben élő lakóiról.

Rüdiger Suchsland német filmkritikus és rendező dokumentumfilmje egyszerre több és kevesebb annál, amit címe ígér. Bár a weimari köztársaság filmművészetének összefoglalását kiválóan teljesíti, hoppon maradnak azok, akik gyors tempójú, évszámoktól, címektől, nevektől, beszélő fejektől és anekdotáktól hemzsegő filmtörténeti doksit remélnek. Ugyan a felsoroltakból sincs hiány, Suchsland célja mégis érezhetően más, mint a "szokásos" történeti összefoglalóké, vagy éppen az igényesebb DVD-ken megtalálható extra tartalmaké – ennek megfelelően Volker Schlöndorff és Fatih Akin közreműködését is érdemes helyén kezelni, egyikük sem nyomja el jelenlétével és mondandójával az esszéisztikusan (sőt: narrációként használt esszérészleteket használva) előadott fő témát.

95 éves korában elhunyt a Scorsese Dühöngő bikáját ihlető Jake LaMotta bokszvilágbajnok, akit „Bronxi Bika” néven is ismertek. A filmmel többször is foglalkoztunk a Filmvilágban, most ezekből az írásokból válogatunk.

Dühöngő bika 

Az élet küzdelem. Ezért takarja – állítólag – oly gyakran durva külső a meleg férfiszívet. Kivált a bokszolóét, aki abból él, hogy verekszik. Küzdelme kettős: egyszerre konkrét és elvont értelmű. Jó téma filmnek, irodalomnak; erre Jack London Egy szelet sültje csak egy bizonyság a sok közül. Nem csoda, hogy Martin Scorsese, a New York-i Little Italy „kemény” filmekkel befutott szülöttje is megcsinálta a maga bokszfilmjét.

Jake La Mottának, az 1949-es profi világbajnoknak az emlékirataiból készült a Dühöngő bika. Jake, „Bronx bikája” is olyan fickó, aki – a film egyik olasz bírálója, Alberto Moravia szavaival – „nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge”. Ez a film nem afféle karriertörténet, mint a Rocky és rokonai. La Mottától nem mint bajnoktól, hanem mint poklokat megjárt, megkeseredett, elformátlanodott embertől búcsúzunk. Scorsese – szinte szadista kíméletlenséggel – mindent elénk tár, ami csak elborzaszthat bennünket a kemény fiúktól. És mégsem következetes, mégsem egyértelmű az ítélete.