A doppelgänger-jelenség, vagyis egy élő személy (általában gonosz) hasonmásának többnyire képzeletbeli, esetenként valóságos ikertestvérének bemutatására nem csak a filmművészetben, de az irodalomban is számtalan példát találhatunk: a mitologikus eredetű, az idő előrehaladtávál már paranormális jelenségként aposztrofált téma Johann Wolfgang von Goethe (Költészet és valóság, 1812), Percy Bysshe Shelley (Prometheus Unbound, 1820) vagy Edgar Allan Poe (William Wilson, 1839) agyát is megmozgatta, nem beszélve a későbbi mozgóképes megközelítésekről, amelyek felsorolásába a lista végtelen felé konvergáló hossza miatt inkább bele sem kezdünk. Az evil twin vagy az imaginary friend alakja tehát oly sokszor jelent meg az elbeszélő-művészetekben, hogy különösen nehéz dolga van annak, aki újat, eredetit szeretne felmutatni a témával kapcsolatban. Erre tesz kísérletet Tini Tüllmann német rendező tavaly készült thrillerével, a Freddy/Eddy-vel, amely négy fesztiválnevezéséből négyszer kapott fődíjat, akár a legjobb rendezés, akár a legjobb elsőfilm kategóriájában.

A fentebb említett tematika-cunami hullámjai közt első látásra tipikusnak tűnő történet tulajdonképpen ugyanazokból a panelekből kezd el építkezni, mint neves vagy nem annyira neves elődjei, a másfél órás játékidő alatt viszont többször is kikapja a fogódzót a megoldás tudatában túl korán hátradőlő néző kezéből, és a film végéig fenntartja a kérdéssel járó feszültséget, hogy a hasonmás, Eddy vajon tényleg csak a hóbortos festő, Freddy (Felix Schäfer) tudatában létezik, vagy ennél nyakatekertebb-e az eset? Tüllmann lassan adagolja azokat az információkat, melyek alapján közelebb kerülhetünk a megfejtéshez, sőt, bevon a történetbe egy harmadik fontos szereplőt, Freddy kétségtelenül hús-vér féltestvérét, aki időnként ugyan csak biodíszletként funkcionál, máskor viszont komoly hangsúlyt kap például a család múltjára vonatkozó, elejtett megjegyzéseivel. Freddyre egyre többen tekintenek úgy, mint egy komplett eszementre, aki nyilvánvalóan csak vizionálja Eddy létezését, így próbálva kivonni magát a korábban általa (?) az őt megcsaló feleségével szembeni erőszakból következő felelősség alól. Hogy mennyire ítél megfelelően a férfi környezete, arra a film végén egyértelmű választ kapunk, Tüllmann tehát nem hagyja nyitva az esetleges megfejtésekhez vezető kaput, hanem az utolsó snittel határozott mozdulattal vágja rá az arcunkra.