Helyszín: egy alsó-ausztriai kisváros a sok közül. Közelebbről: egy átlagos középiskola. Főszereplők: átlagos kamaszok. A történet és a bonyodalom: a kamaszvágyak szokásos melodrámája.

Mindebből akár még arra is következtethetnénk, hogy nincs itt semmi látnivaló, csak egy újabb közhelyes, unásig ismert felnövéstörténet. A Tizenhét ráadásul nem is úgy indul, mintha valami radikálisan új nézőpontot próbálna bevezetni; első blikkre az amerikai romantikus tinifilmek szimpla európai (= lassabb, realistább) mutációjának tűnik. Az író-rendező Mona Art azonban valami érzékenyebbet és átfogóbbat akar. Kiválaszt ugyan egy főszereplőt a 17 éves Paula személyében, de a szűkebb-tágabb környezetében mozgó embereknek, az iskolatársaknak és barátoknak is majdnem ugyanannyi játékidőt szentel. Némi túlzással egy altmani tablót vázol fel a kisvárosi kamaszok látszólag eseménytelen mindennapjairól. Ennek ellenére vagy éppen ezért jogos a kérdés: mégis, mitől olyan izgalmas ez a film? (Mert az.)

Érettebb vagy cinikusabb fejjel visszagondolva saját kamaszkorunkra, banálisnak és megmosolyogtatónak is tűnhetnek az akkori nagy világfájdalmak és fellángolások. A Tizenhét nem ezt a nézőpontot választja, Mona Art – aki saját élményei nyomán írta meg a forgatókönyvet – komolyan veszi a főszereplők érzelmi viharait. Bizonyos fénytörésből akár komikus is lehetne, ahogy a szerelmi sokszögek bonyolódnak a félreértések, elhallgatások és megalkuvások mentén, de az író-rendező tökéletesen érzékelteti, hogy szereplői – de leginkább Paula – számára ezek élet-halál kérdések. (Hogy Paula történetesen egy lányba szerelmes, lényegtelen – az iskolatársakat sem érdekli, és Tizenhét sem lesz emiatt egy úgy nevezett leszbikus film.) Ihletettebb pillanataiban viszont majdnem olyan szépen és érzékien mutatja be a viszonzott és viszonzatlan szerelem örömeit és kínjait, mint a melankólia hongkongi mestere, Wong Kar-Wai.

A filmet a Szemrevaló Fesztivál keretében láttuk.