Rüdiger Suchsland német filmkritikus és rendező dokumentumfilmje egyszerre több és kevesebb annál, amit címe ígér. Bár a weimari köztársaság filmművészetének összefoglalását kiválóan teljesíti, hoppon maradnak azok, akik gyors tempójú, évszámoktól, címektől, nevektől, beszélő fejektől és anekdotáktól hemzsegő filmtörténeti doksit remélnek. Ugyan a felsoroltakból sincs hiány, Suchsland célja mégis érezhetően más, mint a "szokásos" történeti összefoglalóké, vagy éppen az igényesebb DVD-ken megtalálható extra tartalmaké – ennek megfelelően Volker Schlöndorff és Fatih Akin közreműködését is érdemes helyén kezelni, egyikük sem nyomja el jelenlétével és mondandójával az esszéisztikusan (sőt: narrációként használt esszérészleteket használva) előadott fő témát.

Az a bizonyos fő téma pedig nem is annyira a német nép és/vagy film útja a fiktív Dr. Caligaritól a nagyon is valóságos Adolf Hitlerig, hanem mindaz, amit a filmművészet a weimari köztársaságnak köszönhet. Elsősorban az expresszionimus, persze, de távolról sem csak az, és ezt Suchsland többször is kiemeli. A korszak filmművészetének ismerőjeként, valamint a Von Caligari zu Hitler című könyv szerzője, a kortárs Siegfried Kracauer gondolatainak tolmácsolójaként a rendező feladatának tartotta a széles publikum figyelmének felhívását a ma már elfeledett remekművekre és azok készítőire is, hogy végre tanuljunk még pár nevet Langé, Murnaué, Pabsté, Siodmaké, Sternbergé etc. mellett, és ne kizárólag az expresszionimussal azonosítsuk a „weimari filmet”. Ez a vállalás már akkor is rokonszenves lenne, ha maga a dokumentumfilm nem tudna megfelelni az elvárásoknak, ám erről szerencsére szó sincs. Az esszéisztikus stílust talán szokni kell majd egyes nézőknek, de akit érdekel a korszak, a tágabb összefüggések, az alapművek, és persze a Nosferatun, Mabusén és társaikon túli világ, garantáltan élvezni fogja Suchsland alkotását.