Makoto Shinkai 2016-os filmje, a Mi a neved (Kimi no Na Wa?) az elmúlt egy évben sorra döntötte meg a japán nézettségi rekordokat, a valaha készült legnagyobb bevételű japán filmek versenyében megelőzte a korábban mindent vivő Chihiro Szellemországbant, több mint húsz hazai és nemzetközi filmes díjra jelölték, amiből tízet meg is nyert, és már J.J. Abrams is bejelentette az amerikai remake igényét. 

De hogyan jutott el alig húsz év alatt az egyetemről frissen kikerült videójáték-animátor a „következő Miyazaki” címig?

Andy Weir új könyvével kapcsolatban az első kérdés nyilván az, vajon van-e olyan jó, mint A marsi. Nos, erre ugyan egyértelmű és határozott nem a válasz, az Artemis így is egy rendkívül szórakoztató, átlagon felül megírt sci-fi. Azon olvasóknak pedig, akik különféle zsilipek elkötelezett hívei és/vagy lenyűgözi őket a hegesztés szikrázó világa, remek hírünk van. Az űrkutatásért fanatikusan rajongó Weir brutális részletességgel taglalja, hogyan is nézne ki egy város a Hold felszínén, csak közben néha magunkra hagy minket, a fizikába vagy kémiába kevésbé szerelmes olvasókat.

Igaz, a könyv fő attrakcióját nyilván a Hold görög istennőjéről elnevezett városka leírásai adják, és ezen a vonalon Weir jóval tovább megy, mint a világhírt elhozó első regényében. Nemcsak aprólékosan körbejárja a különleges helyszínt, de a felhasznált anyagoktól kezdve a kisebb gravitáción át egész a sajátos gazdasági/szociális következményekig tényleg próbál mindent a lehető legpontosabban elképzelni. Az egyébként kimondottan frappáns társadalomtudományi kitérők mindenképpen előrelépést jelentenek az előző könyv kissé nyomasztó természettudományos fókuszához képest. A saját valuta és az Artemis speciális kereskedelmi rendszere nemcsak alaposan kidolgozottak és reálisak, de az események szempontjából is fontossá válnak, így ezek az elemek a történetbe is remekül illeszkednek.

November 29. és december 3. között a 15. Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon az Uránia Nemzeti Filmszínházban és a Kino moziban nézheti meg a közönség az elmúlt év legjelentősebb animációs alkotásait a világ minden tájáról. A fesztivál öt napja alatt több mint 200 új animációs rövidfilmet és 13 egészestés mozit láthat majd a közönség.

A fesztivál nyitófilmje a Have a Nice Day című kínai egész estés animáció, amely az Anilogue előtt a Berlinale versenyprogramjában mutatkozott be, s mely a későbbiekben a Cirko Film forgalmazásában fut majd a magyar mozikban. A fesztivál öt napja alatt több mint 200 új rövidfilmet és 15 egészestés mozit láthat a közönség, köztük a tavalyi Anilogue nyertesét, a Pszichonauták – Az elveszett gyerekek című szürreális, antiutópisztikus fantasy-t. A csúnya rossz róka című francia gyerekfilmben az Oscar-díjra jelölt animátor és képregényrajzoló, Benjamin Renner (Ernest & Celestine) a vicces állati történeteket bemutató, saját képregényét viszi vászonra. A vad bolygó egy távoli bolygón játszódik, ahol óriások uralkodnak és a kicsi embereknek folyamatosan harcolniuk kell a túlélésért. A népszerű "Ted Sieger's Molly Monster" TV-sorozat alapján készült Szörnyeteg Mollyt pedig a legfiatalabb fesztiválozóknak ajánlható. A Hilda néni! – melyet Cannes, Annecy és Locarno fesztiváljai egyaránt műsorukra tűztek – a zseniális francia művész, Jacques-Rémy Girerd munkája. A kenyérkereső (The Breadwinner) – melynek társproducere Angelina Jolie – a Tenger dala Oscar-jelölt alkotóinak új animációja. Az idei Anilogue zárófilmje a legendás Makoto Shinkai új alkotása, a Mi a neved? lesz, mely Japánban minden idők legnézettebb animációs filmje.

A halászó-vadászó rablógazdaságra hangolt magyar vadkapitalizmus számtalan ikonikus figurája közül kétségtelenül Ambrus Attiláról lehet és kell filmet készíteni. A Tocsik Mártákkal és Princz Gáborokkal ellentétben ő az egyik legősibb módszerrel nyúlta le a pénzt, ráadásul olyan intézményeket fosztott ki, melyeket a közvélemény gyakran a törvényesített lopással szokott azonosítani. A Viszkis néven elhíresült bűnöző évekig az orránál fogva vezette a rendőrséget is, a simlis csalásokba és milliárdos stiklikbe belefáradó átlagember szemében így Ambrus afféle romantikus hőssé nemesedett. Ha ehhez még hozzádobjuk az erdélyi származást, a traumákkal teli élettörténetet, a jégkorongimádatot és a férfi természetes karizmáját, egy tökéletes sztori alapanyagát kapjuk. Amit egyébként nagyon könnyű elbarmolni a vásznon, ám itt most szerencsére egyáltalán nem ez történik.

Szinte napra pontosan tizenhét évvel a Kontroll után Antal Nimród ismét bebizonyította, a markáns magyar viszonyok mennyire érdekes irányokba viszik a vérprofi műfaji építményeket. A rablásokban és az ellentmondásos népszerűségben persze semmi hungarikum nincsen, az akciók előtt állítólagosan elfogyasztott amerikai gabonapárlatban azonban már ott lötyög a színtiszta magyar életérzés: az oly sokszor hivatkozott betyáros virtus, a Döbrögikkel packázó vagányság mítosza. Ambrus sajátosan kelet-európai self-made man, aki a megszerzett pénzt egzotikus utazásokra, drága éttermekre és autókra költötte, azaz egy olyan életre, melyet mézesmadzagként állandóan elhúznak a kisember orra előtt, ám abból végérvényesen ki van rekesztve.

 „Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.” – tartja a közhely (pontosabban Nietzsche, mindegy).

Ha a kiváló, jelenleg még csak az első évadánál tartó sorozat, a Mindhunter hátterét próbáljuk felderíteni, egyrészt az egyik fő elkövető, David Fincher pályáját kell alaposabban górcső alá vennünk. Fincher természetesen a Hetedik című modern klasszikussal tette fel magát Hollywood és a filmművészet térképére (bár sokan már az Alien-sorozat 3. részét is kedveltük tőle), megalkotva a modern sorozatgyilkosos thriller alapvetését. A szkriptet ugyan nem ő jegyzi (ami egyébként sem szokása), ám utólag egyértelmű, hogy nagyon egymásra találtak Andrew Kevin Walker forgatókönyvíróval, kár, hogy komolyabban azóta sem dolgoztak együtt. Fincher morbid felé (is) hajló érdeklődésének következő egyértelmű bizonyítéka a Mindhuntert határozottan megelőlegező Zodiákus. Talán pont Walker kimaradása miatt ez a projekt már kevésbé stilizált, realistább, sötétebb és felkavaróbb alkotás lett – Finchernek igazi álomgyári nagyvadként már annyi kompromisszumot sem kellett kötnie, mint a Hetedik idején, amit eleve csak az alkotók állhatatossága mentett meg valamiféle happy endtől, és a jelenlegi befejezés még így is kölcsönös engedmények eredménye (a film eredetileg azzal ért volna véget, hogy Mills lelövi John Doe-t, pont).

Vasárnap este kihirdették a 14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál díjait. A Legnagyobb hatású film díját (Impact Award) a Jacksonnak ítélte a diákzsűri, különdíjban részesült a Mr Gay Syria és a Várakozás. A legjobb diákfilm díját a Kisvárosi cowboyok kapta, a közönségdíjat A per alkotói vihették haza. 

A november 14. és 19. között megrendezett 14. Verzión szereplő alkotások három kategóriában versenyeztek. A nyerteseket Oksana Sarkisova fesztiváligazgató és a zsűri tagjai november 19-én este a Toldi moziban megtartott záróeseményen hirdették ki. 

A LEGNAGYOBB HATÁSÚ FILM DÍJA (IMPACT AWARD)

A diákzsűri öt tagja a nemzetközi versenyprogram 14 filmje közül választott győztest. Döntésük értelmében a Legnagyobb hatású filmnek járó díjat a JACKSON kapta, az amerikai Maisie Crow dokumentumfilmje. Az amerikai Dél társadalmi légkörét és a nőgyógyászati ellátáshoz való hozzáférés összetett kérdéseit feltáró film három nőt mutat be, akik eltérően viszonyulnak az abortuszhoz.  (A filmről a Filmvilág blog is írt.)

Az FPS-játékok, a found footage-horrorok és a szubjektív nézőpontokat használó filmek (Világok harca, Dunkirk, Saul fia) korában sikerült Zaradasht Ahmednek megtalálnia a leghatásosabb dokufilmes technikát. (Az elsőség valójában nem az övé, de érdemeiből ez nem von le semmit.) Kiválasztott szereplőinek megtanítja a filmezés alapjait, majd kamerát nyom a kezükbe, és engedi, hogy saját maguk dokumentálják és narrálják saját történeteiket. Nincs filmes stáb, nincs messziről jött idegen, aki tolakodó kérdéseket tenne fel, csak a közösség egy tagja, aki előtt bátrabban nyílnak meg az ismerősök, rokonok. Így pedig a néző, jó esetben, nem úgy csodálkozik rá a látottakra, mint valami saját valóságától idegen egzotikumra, hanem mint hozzá hasonló emberek személyes, átélhető történetére.

Ez az élmény akkor különösen mellbevágó, ha azok a hétköznapi emberek egy háborús zónából küldik a hétköznapjaikról szóló tudósításokat. Nori, az iraki mentős 2011 decemberében kezdte el rögzíteni saját és családja, illetve szülővárosa Jalawla életét (ekkor vonult ki az amerikai szárazföldi haderő az országból), és öt éven át le sem tette a kamerát. Forgatott a munkája közben, az öngyilkos merényletek helyszínein – néha percekkel a támadások után –, megmutatta milyen állapotok uralkodnak város kórházaiban és útjain, és elbeszélgetett a háborúban megsérült, megnyomorított ismerőseivel.