A halászó-vadászó rablógazdaságra hangolt magyar vadkapitalizmus számtalan ikonikus figurája közül kétségtelenül Ambrus Attiláról lehet és kell filmet készíteni. A Tocsik Mártákkal és Princz Gáborokkal ellentétben ő az egyik legősibb módszerrel nyúlta le a pénzt, ráadásul olyan intézményeket fosztott ki, melyeket a közvélemény gyakran a törvényesített lopással szokott azonosítani. A Viszkis néven elhíresült bűnöző évekig az orránál fogva vezette a rendőrséget is, a simlis csalásokba és milliárdos stiklikbe belefáradó átlagember szemében így Ambrus afféle romantikus hőssé nemesedett. Ha ehhez még hozzádobjuk az erdélyi származást, a traumákkal teli élettörténetet, a jégkorongimádatot és a férfi természetes karizmáját, egy tökéletes sztori alapanyagát kapjuk. Amit egyébként nagyon könnyű elbarmolni a vásznon, ám itt most szerencsére egyáltalán nem ez történik.
Szinte napra pontosan tizenhét évvel a Kontroll után Antal Nimród ismét bebizonyította, a markáns magyar viszonyok mennyire érdekes irányokba viszik a vérprofi műfaji építményeket. A rablásokban és az ellentmondásos népszerűségben persze semmi hungarikum nincsen, az akciók előtt állítólagosan elfogyasztott amerikai gabonapárlatban azonban már ott lötyög a színtiszta magyar életérzés: az oly sokszor hivatkozott betyáros virtus, a Döbrögikkel packázó vagányság mítosza. Ambrus sajátosan kelet-európai self-made man, aki a megszerzett pénzt egzotikus utazásokra, drága éttermekre és autókra költötte, azaz egy olyan életre, melyet mézesmadzagként állandóan elhúznak a kisember orra előtt, ám abból végérvényesen ki van rekesztve.
Nem véletlen, hogy a Viszkis történetét még egy amerikai újságíró is feldolgozta, A viszkis rabló balladája címen megjelent könyv jogait pedig Johnny Depp opciózta le. Az ebből készült forgatókönyv aztán a stúdiók produkciós poklában szenvedett ki, ami talán nem is baj, mert Ambrus sajátos karrierjét így végül a feladatra tökéletesen alkalmas személy filmesíthette meg elsőként. Antal Nimród ráadásul nemcsak rendezte, hanem maga is írta a filmet, ami azért is fontos, mert a sokáig várt hollywoodi áttörés eddig egyértelműen a kapott forgatókönyvek minőségén bukott meg. Antal amerikai rendezései ugyanis teljesen rendben vannak, csak épp kétes szavatosságú alapanyagokból készültek. A most megszerzett nagyobb...khm...kontroll így egy dinamikusabb, erőteljesebb és egyben szabálytalanabb filmet eredményezett, ami ha nem is egy új Dögkeselyű, de az utóbbi évek legjobb magyar bűnfilmjei között a helye.
Abban mondjuk valójában semmi meglepő nincsen, hogy ennyi rutinnal a háta mögött Antal Nimród érti a dolgát, azaz a filmzenétől kezdve a vizuális megformáltságon át a feszes tempóig mindent hibátlanul odatesz elénk. Kiemelhetnénk még a remek színészgárdát, a jó érzékkel megtalált friss arcokat vagy a pompás akciószekvenciákat, a film legerősebb pillanatai talán mégis azok, ahol a groteszkbe hajló nagy magyar valóság szépen körbeszivárogja a karaktereket. Kimondottan szórakoztató például újra szembesülni Antal BKV-fetisizmusával, de hasonlóan telitalálat egy bunkó pincér vagy egy csilingelő játékgép felbukkanása, illetve Juszt László és Lenke néni tökéletes ütemű bevágásai. Szintén izgalmas a koleszterint és nikotint izzadó, a konstans szívroham állapotában létező nyomozó, a figura ilyesfajta érdekessége már csak azért is fontos, mert a film szinte teljesen mellőzi a címszereplőt üldöző rendőrséget.
Igaz, a kiegyensúlyozottság egyáltalán nem célja a filmnek, aki tehát valami olyasmire számít, hogy A Viszkis majd akkurátusan felvillantja az Ambrus Attila hírneve körül tornyosuló ellentmondásokat, az nyilván csalódni fog. Antal Nimród elsősorban a címszereplő szemszögéből, az ő értelmezését követve mutatja be az eseményeket és bár a megfelelő dramaturgiai pontokon mindig megszólaltatja a kritikus ellenpontként használt nyomozót, egy pillanatra sem kétséges, hogy a szabályokat áthágó, saját erkölcsi kódexet követő bankrablóval szimpatizálunk. A film persze hangsúlyozza az ügy alapvetően tragikus körülményeit és ezzel árnyalja is a főbb karaktereket, alapvetően mégis a médiából már ismerős rózsasándoros vonalat követi. A Viszkis egy tudatosan elrajzolt porté, ami nem kérdéseket kíván feltenni, hanem az Ambrus körül keletkezett mítoszt hozza át a moziba, rendkívül hatásosan és szórakoztatóan. A poshadt sörtől bűzlő talponálló és az amerikai viszki találkozásából igazi magyar bankrabló született, aki remélhetőleg a mozik kasszáit is feltöri.
