„Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.” – tartja a közhely (pontosabban Nietzsche, mindegy).
Ha a kiváló, jelenleg még csak az első évadánál tartó sorozat, a Mindhunter hátterét próbáljuk felderíteni, egyrészt az egyik fő elkövető, David Fincher pályáját kell alaposabban górcső alá vennünk. Fincher természetesen a Hetedik című modern klasszikussal tette fel magát Hollywood és a filmművészet térképére (bár sokan már az Alien-sorozat 3. részét is kedveltük tőle), megalkotva a modern sorozatgyilkosos thriller alapvetését. A szkriptet ugyan nem ő jegyzi (ami egyébként sem szokása), ám utólag egyértelmű, hogy nagyon egymásra találtak Andrew Kevin Walker forgatókönyvíróval, kár, hogy komolyabban azóta sem dolgoztak együtt. Fincher morbid felé (is) hajló érdeklődésének következő egyértelmű bizonyítéka a Mindhuntert határozottan megelőlegező Zodiákus. Talán pont Walker kimaradása miatt ez a projekt már kevésbé stilizált, realistább, sötétebb és felkavaróbb alkotás lett – Finchernek igazi álomgyári nagyvadként már annyi kompromisszumot sem kellett kötnie, mint a Hetedik idején, amit eleve csak az alkotók állhatatossága mentett meg valamiféle happy endtől, és a jelenlegi befejezés még így is kölcsönös engedmények eredménye (a film eredetileg azzal ért volna véget, hogy Mills lelövi John Doe-t, pont).
Bár Fincher sorozatgyilkosos thriller-vonulatába könnyen beilleszthető a remek A tetovált lány is, erről a sok szempontból kakukktojás alkotásról most feledkezzünk meg, hiszen a Mindhunter nyilvánvaló előképe amúgy is a Zodiákus: valós esetet feldolgozó tényirodalmi alap, geometrikus pontosságú beállítások, baljós és nyomasztó hangulat (de azért nem esik folyamatosan az eső), deklarált komolyság. A sorozat nem folytatása a mozifilm(ek)nek, hanem a következő logikus lépés az úton. A Hetedik még nem bíbelődik sokat az elkövető pszichológiájával, a hangsúly a nyomozáson van, és miközben a film végére tökéletesen megértjük, mi motiválta gyilkolásra John Doe-t, a mélyebb mozgatórugók, a tényleges lelki háttér (akárcsak a valódi név) homályban marad – az alapján, amit a gyilkosságig bejárt útjáról tudunk, Doe akár még Isten egyik valódi küldöttje is lehet(ne). A Zodiákus címszereplőjét sosem sikerült leleplezni, bár sokan szóba kerültek lehetséges elkövetőként, a milyenségéhez, lelki alkatához viszont igyekszik a lehető legközelebb kerülni a bő 2,5 órás alkotás. Mi következhetett ezek után? Hát egy tévésorozat, ami nem egyetlen, hanem több, a Zodiákushoz hasonló hírhedt, ám vele ellentétben börtönbe is juttatott gyilkosról, illetve az ő módszereiket, életrajzukat, állításukat, alkatukat stb. feldolgozó FBI-csoportról szól. Méghozzá arról, amelyik az utóbb profilkészítés néven ismertté vált módszer alapjait kidolgozta, gyakorlatilag a semmiből, a széria tanúsága szerint „ellenszélben”. És ezzel meg is érkeztünk Hannibal Lecter közeli barátaihoz.
A Mindhunter másik fő elkövetője ugyanis az a John Douglas, aki saját története alapján az azonos című – Magyarországon a jóval célratörőbb Sorozatgyilkosokként kiadott –tényirodalmi munkát jegyzi (Mark Olshaker oldalán). Douglas a profilozás úttörője, egyben a sorozat főszereplőjének, Holden Fordnak az ihletője, neki köszönhető, hogy az FBI a sorozat- és tömeggyilkosok gondos elraktározása mellett egy idő után arra is gondot fordított, hogy megtudja, mi lakik a fejükben. Ami eleinte felesleges és nyomasztó, utóbb viszont szükséges és hasznos feladatnak bizonyult, s egy idő után jelentősen megkönnyítette a nyomozóhatóságok munkáját. Thomas Harris Lectert szerepeltető regénysorozatában Douglas megfelelője Jack Crawford, akit vásznon Dennis Farina, Scott Glenn és Harvey Keitel, a tévében pedig Laurence Fishburne alakított. Még érdekesebb azonban a viszonya – neki és az alteregójának – Will Grahamhez, A Vörös Sárkány (könyv és film), illetve Az embervadász (film) főszereplőjéhez (vásznon William Petersen és Edward Norton, tévében Hugh Dancy).
Graham a regényben és filmekben Holden Ford (tehát Douglas) valamivel idősebb változataként jelenik meg, aki a fő küzdelmet már nem főnökeivel és kollégáival, hanem saját démonaival vívja, „szuperképessége” ugyanis gyakorlatilag azonos a Mindhunter főszereplőjéével, csak éppen őt már tisztelik és megbecsülik miatta, nem pedig szörnyszülöttnek tartják. Ez a szuperképesség pedig nem más, mint az empátia. NEM a szimpátia, vagyis nem célszerű úgy elképzelni nevezett fiktív és valós FBI-ügynököket, mint akik gyerekmolesztáló sorozatgyilkosok és szadista kannibálok vállán sírják ki magukból a meghatódottság könnyeit, bár a Mindhunter ezzel a lehetőséggel is eljátszik (nagyon ügyesen). Az empátia beleérző képességet jelent, a másik megértését, a vele való azonosulás lehetőségét, ami nem feltétlenül társul a rokonszenvhez, a másik érzelmeinek átvételéhez. Az egyik gond éppen az, hogy ezt a két kategóriát leginkább elméletben lehet könnyen elkülöníteni, a gyakorlatban már könnyen összekeverednek, ami kínos helyzetekhez vezethet. Például egy elkötelezett bűnüldöző egyszer csak azon kapja magát, hogy egy bő 2 méter magas killer öleli a keblére, aki többek között a saját anyja levágott fejét is megbecstelenítette.
Ez a bizonyos sorozatgyilkos a Mindhunter egyik kulcsszereplője, a többi bemutatott gyilkoshoz hasonlóan valóban is létező (mi több, mai is élő) Edmund Kemper. Kemper kifejezetten értelmes, sőt, a maga módján érzékeny ember, aki (részben?) szörnyű gyerekkora miatt vált bűnözővé. Szemben tagadásba menekülő vagy rácsok között is agresszív kollégáival, ő önazonos(nak tűnik) beteg állatként és barátságos, beszédes férfiként egyaránt, igaz, megjelenni kizárólag utóbbit öltve látjuk, előbbiről leginkább csak beszél. Mit lehet kezdeni egy ilyen emberrel? Az em- és szimpátiát élből elutasító, az elkövetőkkel szemben kifejezetten antipátiával viseltető FBI-vezetők szerint szóba sem szabad állni vele (többek között mert „amúgy is hazudik”), ami ellehetetleníti a hasonló bűncselekmények elkövetőinek kiszűrését, a megelőzést. Csapdahelyzet az is, amire Fordék vállalkoznak, hiszen ha sikerül is elérni valamit empátia segítségével, a normális – vagy legalábbis önmagát annak tartó – bűnüldöző hamar lelki válságba kerülhet, à la Will Graham: ha ennyire megértem a szörnyet, talán magam is az vagyok? És mit kezdjek azzal, ha már nem csak szörnynek látom azt a másikat, hanem embernek is? Egyáltalán fel lehet dolgozni ép ésszel ezeket az érzéseket?
Hogy még bonyolultabb legyen a képlet (és a nagy Lecternek is több köze legyen a Mindhunterhez), említsük meg azt is, hogy a Will Grahamet nem szerepeltető A bárányok hallgatnak egyik fontos – gyakorlatilag a mű címét is adó – eleme is felbukkan a sorozatban. Hannibal, a kannibál nevezetes quid pro quo („valamit valamiért”) ajánlatáról van szó, vagyis amikor rávette Clarice Starlingot arra, hogy önmagáról beszéljen, cserébe pedig konkrétumot nélkülöző információk adagolásával segített neki Buffalo Bill felkutatásában. Holden Ford nincs annyira kiszolgáltatott helyzetben, mint az utolsó foglyul ejtett lány életéért küzdő Starlingék, azzal a kérdéssel viszont neki és a társának is szembesülnie kell, hogy ha vár valamit a meginterjúvolt gyilkosoktól, valószínűleg neki is beszélnie kell önmagáról. Vagy mert ez az elvárás, vagy mert így működik a kommunikáció, vagy mert így célszerű… – mindegy is. Mennyit lehet és szabad átadni önmagunkból/-ról egy távoli, remélt cél (ártatlanok életének megóvása) reményében? Hol a határ akkor, amikor az asztal másik oldalán egy ellenszenves, embernek éppen csak nevezhető lény ül, és hol van akkor, amikor egy Kemper-féle, önmagát feladó és minden bevalló barátságos óriás az alany, akiről úgy egyébként még azt is nehéz elhinni, hogy idegességében képes lenne az asztalra csapni?
A válaszokat Starling sem ismerte, ami főleg A bárányok hallgatnak regényfolytatása ismeretében érdekes (SPOILER a Hannibal végén Harris összehozza egymással Lectert és üldözőjét SPOILER VÉGE), a Mindhunter egyik nagy érdeme pedig, hogy meg sem próbál úgy tenni, mintha egyáltalán léteznének egyszerű válaszok. Zavart lelkű, önmagukat sem igazán ismerő pszichopaták ülnek az egyik oldalon, tapogatózó, ösztöneikre hagyatkozó majdnem-hivatalnokok a másikon, köztük pedig a bürokrácia, ami nem szívesen tér le a járt útról a járatlan kedvéért, vagy méginkább olyan, mint a hatalmas óceánjáró hajók: lassan tér el a felvett iránytól, és nagy utat kell megtennie addig, amíg már ténylegesen is másfelé tart.
Fincher sorozata hibátlanul illeszkedik a szerzői életműbe és tökéletesen ábrázolja az eddig pedzegetett folyamatokat. Egy-két, jelentősnek nem mondható hibától eltekintve (pl. a Ford barátnőjét alakító Hannah Gross nem túl meggyőző játéka, vagy hogy a humor valamiféle formája azért nagyobb helyet is találhatott volna magának egyes részekben) a Mindhunter a moziba szánt produkciókkal is bátran versenyre kelő szériák iskolapéldája. Értelmes, hatásos, de hatásvadászattól mentes alkotás, példaszerűen színészi játékkal, operatői és vágói munkával, satöbbivel. (A hatásvadászat kerülése olyannyira igaz, hogy a valós esetek legkeményebb részletei gyakran szóba sem kerülnek, valótlan események-kijelentések is nagyon ritkán és legfeljebb a sűrítés érdekében kerülnek Fordék és a fogvatartottak közös jelenteibe.)
A Holden Ford társát alakító Holt McCallany, Fincher régi tettestársa még azzal együtt is komoly esélyt kapott a sztárrá válásra, hogy ez a sorozat bizony nem sokat tesz a közönség pihe-puha illúziókba ringatása érdekében. Az erőszak ugyan többnyire nem látható, mégis folyamatosan jelen van, és mivel sokat beszélnek róla, kivonni sem tudjuk magunkat a hatása alól (ld. a „Ne gondolj a rózsaszín elefántra!” jelenséget). Nyomasztó remekmű a Mindhunter a Nietzsche-féle visszanéző szakadékról, és arról a rémálomról, ami akkor is a mindennapjaink része, ha nem veszünk róla tudomást. Akinek akár csak egy kevés affinitása is van az ilyesmihez, ki ne hagyja. A többieket nincs mitől visszatartanom, ők valószínűleg már a pilot első jeleneténél feladják.
