Kósa Ferenc filmje sokak véleménye szerint a magyar filmművészet egyik csúcspontja. A Tízezer nap (1965, bemutató: 1967) kétségkívül kanonikus mű, amely több szempontból is kitüntetett helyet foglal el a hatvanas évek magyar filmtörténetében. Egyrészt a korszak meghatározó trendjét jelentő közelmúlt-filmek reprezentatív darabja (többek között a Párbeszéd, a Hideg napok, a Húsz óra, a Zöldár, a Keresztelő, az Apa és a Földobott kő mellett), egyszóval azon filmek sorába tartozik, amelyek a Kádár-korszak konszolidációs periódusából és perspektívájából tekintenek vissza a megelőző évtizedekre, és értelmezik azt az egyéni és családtörténetek és a közösség történelmének tükrében.

Másrészt, a fenti irányzaton belül, a Tízezer nap a magyar falu és a hagyományos magyar paraszti élet átalakulásának panorámáját kínálja egy alföldi település és két család három évtizedet átfogó történetén keresztül.

Január 28. és február 3. között 5. alkalommal rendezik meg a BIDF-et, a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált a Cinema City Aréna moziban. A programban többek között Talal Derki Sundance Filmfesztivál győztes dokumentumfilmje, az Apákról és fiaikról is látható lesz. 

A világ legfrissebb, nemzetközi sikereket elért, egész estés, kreatív dokumentumfilmjeinek magyarországi versenye, fóruma és bemutatója, évről évre fesztiváldíjas, egyedi, különleges, Magyarországon először vetített, többségében egyszer látható, későbbi filmforgalmazásra nem kerülő alkotást, mutat be a filmfesztiválok kedvelőinek és az emberi sorsok, problémák, társadalmi kérdések iránt nyitott nézőknek. 

A művészeti élet és a sajtó elismert szereplőiből álló rangos, nemzetközi zsűri, valamint nemzetközi diák- és nyugdíjas zsűri dönt a díjakról öt kategóriában: Meztelen remény, Meztelen üzenet, Meztelen igazság, Meztelen szenvedély, Meztelen rövidség. A teljes program itt böngészhető. 

A filmek vetítése után a közönség találkozhat a meghívott alkotókkal is. 

A BIDF megrendezését a Magyar Nemzeti Filmalap, Nemzeti Kulturális Alap, Magyar Művészeti Akadémia, Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság is támogatja.

1968 hatása máig tartó, jelen korszellem szerint viszont mélységesen elutasítandó, mert prófétikus, nagyralátó, önmagán túlterjeszkedő kor volt; filmben pedig csúcsok csúcsa.

1968 a történelem morálisan legfontosabb éve volt – mondják. Csillagos ég, erkölcsi törvény. Plusz kérdőjelek. Nincs a mában kevésbé aktuális anniversaire, mint 1968 májusáé. A csupahazugságban a lázadóember-mítosznak. Műnemünkben, a filmben: Oshima, Makavejev, Godard, Hopper, Janksó (sic!) és Pierre Clémenti. Akiknek és aminek még lesz meghatározó aktualitása a jövőben, erre mérget vehetünk, hisz a filmtörténet, miként maga a történelem, ciklikus természetű és kígyónyomon, színusz-görbén halad. 

A márciusi japán katasztrófa [a cikk a 2011 júniusi Filmvilágban jelent meg először – a szerk.] olyan képeket tárt elénk, amiket eddig csak a moziban láthattunk. Az élet másolja a művészetet, amit ugyancsak a valóság ihletett: az ország földrajzi és – a második világháborút követő – politikai kiszolgáltatottsága miatti frusztráció számtalanszor desztillálódott már katasztrófafilmekbe. A fenyegetettség érzése rányomta a bélyegét Japán popkultúrájára, ami legreprezentatívabb termékeit, a mangákat és animéket sem hagyta érintetlenül. A műfajban szép számmal születtek (poszt‑)apokaliptikus alkotások, melyek közül nem egy, különleges látványvilágával és filozófiai igényű kérdésfelvetésével, kiemelkedett a kommerszebb darabok rengetegéből, későbbi trendeket határozva meg akár Hollywood számára is (például az Akira, vagy a Páncélba zárt szellem). Japán jelenleg leginkább (el)ismert anime-rendezője, Hayao Miyazaki filmjei a fent említett művek válságképeihez képest sokkal békésebbnek tűnnek. Kevesebb bennük az erőszak, a látványos akciójelenet, elenyésző a cyberpunk-hatás. A cyberpunk szemlélet azonban ott lüktet minden Miyazaki-kép mögött: a változó világ, a gyors technikai fejlődés miatt a hagyományos értékek háttérbe szorulnak, az embereket csak a terjeszkedés, a hatalomszerzés, a vélt ellenfél legyőzése érdekli. Paradox módon tehát még a pasztellszínekkel megfestett idilli képek is a harmónia hiányára, az elvesztett édenkertre hívják föl a figyelmet. Miyazaki világában mindig a természet az ellenpontja az emberek által létrehozott technika világának, mely technika egy ponton törvényszerűen az előbbi elpusztítására tör: a törékeny idill hamar erőszakos cselekmények áldozata lesz. Nagyvárosi magánynak és virtuális valóságnak nyoma sincs, a mester művei közvetetten mégis az atomfenyegetettségről és a természeti katasztrófáktól való félelemről szólnak, sajátos, ökopunk stílusban. Ha visszaemlékszünk a többszörös csapásra, a földrengés, cunami és atomsugárzás okozta károkra, nyilvánvaló: Miyazaki ökológiai aggodalmai csöppet sem tűnnek alaptalannak.

A The Doors ikonikus énekes-dalszerzője december 8-án lenne 75 éves. Az évforduló előtt tisztelegve a XV. kerületi Pólus Mozi Rock Filmklubjában december 7-én egyszeri alkalommal levetítik az együttes legutolsó, filmre rögzített koncertjét, amit 1970 augusztusában adtak az angliai Isle of Wight fesztiválon. 

Jim Morrison egyszerre volt látnoki költő, karizmatikus énekes-dalszerző és kiszámíthatatlan frontember. Ray Manzarek billentyűssel, John Densmore dobossal és Robby Krieger gitárossal közös zenekara, a Doors fellépései „igazi sámánisztikus utazások voltak a rock and roll pszichedelikus színpadán. A zene, költészet és dráma zabolátlan zenei virtuozitással örvénylett bennük” - írta Jeff Jampol, a zenekar egykori menedzsere. Az 1965-ben alakult és kezdetben kisebb Los Angelesi klubokban fellépő együttes The Doors című, 1967 januárjában megjelent debütáló nagylemeze a rocktörténet egyik legjobb és legnagyobb meglepetését jelentő bemutatkozása lett. A Morrison ars poeticájának is felfogható Break On Through (To The Other Side), az örökzöld slágerré vált, Billboard-listavezető Light My Fire, a zenekar legösszetettebb és legbotrányosabb munkájának számító The End és a többi klasszikus dal megalapozta a zenekar máig tartó elismertségét. A még ugyanabban az évben megjelent Strange Days lemez után Amerika végleg a Doors (és mindenekelőtt Morrison) lábai előtt hevert. A csapat szűk egy év alatt eljutott oda, hogy lemezeit milliók vásárolták, a mindenhová rajongók hada kísérte őket, énekesük pedig – bár sokáig küzdött ellene – rocksztárrá és a korszak egyik legnagyobb bálványává vált. 1971-ben bekövetkezett, tragikusan korai halálát követően – Jimi Hendrixhez és Janis Joplinhoz hasonlóan mindössze 27 évesen hunyt el – Jim Morrison igazi popkulturális ikon lett. 

Németország a háború után az amerikai mintájú demokráciára nevelés (amerikai szóhasználatban re-education) terepe és sok tekintetben kísérleti állomása lett. Ez volt az első alkalom, hogy az amerikai adminisztráció egy ország népének demokratikus átnevelését tűzte ki célul, és erre mozgósította a társadalomtudományokat, az oktatást és a művészeteket. Nincs mód ebben a rövid tanulmányban részletesen kitérni az amerikai kormányzat motivációira, illetve a motivációk menet közben történt változásainak bemutatására, ezért meg kell elégednünk néhány alapvető elemével. Nyilvánvaló, hogy az amerikai megszálló hatóságokat nem csupán az idealizmus vezette, hanem a fölismerés is: a náci birodalom bukásával még nem semmisültek meg a német militarizmus hagyományai, és amíg ezek léteznek, Németország potenciális fenyegetést jelent a szomszédjaira. 

Az amerikai Haderők Egyesített Vezérkari Főnökeinek 1945. április 26-án kelt JCS 1067 jelzésű direktívája leszögezte, hogy a megszálló hatalmak célja nem egyszerűen a náci rezsim intézményes fölszámolása, hanem annál jóval több: „Fontos lépés e cél [ti. a náci rezsim maradványainak eltörlése – P. Á.] érdekében a nácizmus és a militarizmus minden formájának kioltása, a háborús bűnösök azonnali letartóztatása és megbüntetése, Németország iparának leszerelése és demilitarizálása a német háborús potenciál hosszú távú ellenőrzésével és a német politikai élet egy későbbi, demokratikus alapon történő újjáépítésének előkészítése." Vagyis a négy D megvalósítása: demilitarizálás, denácifikáció, decentralizálás, demokratizálás. 

ÁLOMLABIRINTUS
„Minden hatalmat a képzeletnek!” – Jan Švankmajer ezzel a jeligével foglalta össze művészi hitvallását, s ugyanezt a mondatot írta ki az erkélyére helyezett transzparensre a „bársonyos forradalom” napjaiban. Az élettelen dolgokat megmozgató, az élőket bábbá változtató zseniális cseh animátor szerint „az álom a meghosszabbított gyermekkor”.

Varga Zoltán: A nyelvöltögető prágai szürrealista (Jan Švankmajer -portré – 1. rész)
Bereczki Zoltán: A ciklon szeme (Lynch, Hofstadter, Escher)

MAGYAR MŰHELY
A 60-as egyik legszebb magyar színésznője volt, egyszersmind a Nemzeti Színház megbecsült tagja, majd világsztár lett a vasfüggönyön túl. A ma is aktív színésznő filmvásznon az Esős vasárnappal debütált, hatvannál több színházi főszerepet és száznál is több film és tévéfilm szerepet játszott el.

Pataki Éva: „Mindenki Liv Ullmann akart lenni” (Beszélgetés Tordai Terivel)
Kránicz Bence: „Iszonyú sok hülyeséget csinálok” (Beszélgetés Reisz Gáborral)
Huber Zoltán: Van tovább (Reisz Gábor: Rossz versek)
Hegyi Zoltán: A személyesség hitele (Beszélgetés Oláh Katával és Csukás Sándorral)
Pető Szabolcs: Kézműves film (Beszélgetés Papp Károly Kásával)
Baski Sándor: Baljós Budapest (Ujj Mészáros Károly: X – A rendszerből törölve)

TÉNYKÉPEK
Egy felmérés szerint az amerikai társadalom nagy része bízik a NASA-ban és a világűrt „új vadnyugat”-ként (new frontier) definiáló elnökökben, a lakosságnak alig 6%-a kételkedik a Holdra-szállásban. A tényirodalom a mindent relativizáló post-truth korszakban is népszerű maradt a filmvásznon és a képregényekben is, legyen a téma az amerikai űrprogram, a palesztin intifáda, az olasz politikát show-műsorrá változtató Berlusconi, vagy a saját mítoszát önironikusan dokumentáló Orson Welles film.

Benke Attila: Rakétával az Új Vadnyugatra (Az amerikai űrprogramok filmen)
Barkóczi Janka: Teaidő (Joe Sacco: Palesztina)
Kránicz Bence: „Már ünnepünknek vége” (Orson Welles: The Other Side of the Wind)
Kovács Patrik: Kész cirkusz (Paolo Sorrentino: Silvio és a többiek)

FESZTIVÁL
Benke Attila: Reflektorfényben a látványtervező (Alexandre Trauner Art/film fesztivál – Szolnok)
Schubert Gusztáv: Selyem és vér (Velence)

KÖNYV
Fekete Tamás: Övezze kultusz! (Lichter Péter: 52 kultfilm)

KRITIKA
Nemes Z. Márió: Pokolgiccs (Lars von Trier: A ház, amit Jack épített)
Barkóczi Janka: Metamorfózis (Lucas Dhont: Lány)
Soós Tamás Dénes: Az empátia határai (Wolfgang Fischer: Hamis szelek)

TELEVÍZIÓ
Varró Attila: Ahol a bölény dübörg (Taylor Sheridan: Yellowstone)

A címlapon: Reisz Gábor: Rossz versek (Nagy Katica és Reisz Gábor) – A Cirko Film decemberi bemutatója