MAGYAR MŰHELY
Hiába ígéri a film a festménnyel szemben a testiség tökéletes illúzióját, ennek az illúziónak komoly véráldozata van, az optikai rendszer radikálisan anyagtalanítja a testképet, „kiszívja” és élőhalottként termeli újra. A filmművészet időnként mégis szembesít azzal, hogy túlságosan higiénikus képet alkotunk saját magunkról.

Vincze Teréz: „Tízezer nap fényében” (Kósa Ferenc 1937-2018)
Szekfü András: A mécsestől a filmkameráig (Beszélgetés Kósa Ferenccel)
Kovács Ilona: A magyar Casanova (Magyar Pantheon: Deésy Alfréd)
Szíjártó Imre: Húsz év háború (Kovács István: Ostrom; Csuja László: Kilenc hónap háború)

TESTKÉPEINK
Nemes Z. Márió: A kép vérre szomjazik (Testkép a filmvásznon)
Zalán Márk: Testek és lelkek (Új raj: Małgorzata Szumowska)
Varga Zoltán: A vágy rebellisei (Jan Švankmajer-portré – 3. rész)

A HELY SZELLEME
A magyar film minden korszakából megtaláljuk azokat a látványban, miliőrajzban erős alkotásokat, amelyek megtestesítik a kor szellemét. A fiatal magyar filmeseknek is nagy erőssége az alapos helyszínelés képessége. Filmjeik jól tükrözik mai közérzetünket: fogy a szabadidőnk, szűkül a privát szféránk, személyes terünket mindinkább bekebelezi a külvilág.

Czirják Pál: Van térerő? (Színterek a kortárs magyar filmben)
Andorka György: Akció-redukció (Zárt helyszínek dramaturgiája)
Varró Attila: Gép a szellemben (Gyilkos házak) 

MENNYEI ÜDVÖZLET
A kereszténységre reflektáló kortárs szerzői filmek legtöbbje égetően hétköznapi problémák mélyére hatol. A Magdolna nővérek (Peter Mullan, 2002), a Requiem egy lányért (Hans-Christian Schmid, 2006), a Dombokon túl (Cristian Mungiu, 2012) és a Keresztút (2014) objektív realista stílusban elbeszélt, ítélkezést mellőző passiótörténetek.

Szabó Ádám: Itt, a Földön (Kortárs európai vallásdrámák)
Gelencsér Gábor: Graphic Noir (Will Eisner: Szerződés Istennel)
Benke Attila: Atya, fiú, világűr (Pálfi György: Az Úr hangja)

FESZTIVÁL
Barkóczi Janka: Kairosz gyermekei (Amszterdam)

KRITIKA
Pályi András: Az álmok tűzfészke (Paweł Pawlikowski: Hidegháború)
Vágvölgyi B. András: Odessa Blue (Radu Jude: „Bánom is én, ha elítél az utókor”)
Takács Ferenc: Háttér – előtér (Jorgosz Lanthimosz: A kedvenc)
Varró Attila: Kiszínezve (Raúl de la Fuente – Damian Nenow: Még egy nap élet)

STREAMLINE MOZI
Árva Márton: Történelem a cselédszobából (Alfonso Cuarón: Roma)
Roboz Gábor: Farkas, ember (Jeremy Saulnier: Hold the Dark)

A címlapon: Paweł Pawlikowski: Hidegháború (Tomasz Kot és Joanna Kulig) – A Mozinet februári bemutatója

Február 3-án és 4-én este a Bem moziban Jia Zhangke A Touch of Sin (Egy kis bűn) című filmjével folytatódik a Cinema Niche vetítéssorozata. A kortárs kínai film egyik legfontosabb alkotójának társadalomkritikus, markánsan egyedi hangvételű műve 2013-ban elnyerte Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját.

Jia Zhangke filmjében a kínai társadalom keresztmetszetét szövi egybe az ország négy sarkából (és négy bűnügyi hírből) kiindulva. Filmje egy hátborzongató nyomozás a kínai gazdasági csoda sötét oldaláról és annak brutális hatásáról a hierarchia alján élőkre. Egy olyan világról szól, ahol a kisemmizetteknek nincs más választása, mint erővel ellenszegülni az elnyomásnak.

A film magyar felirattal látható, és minden jegy mellé jár egy filmhez kapcsolódó meglepetéskiadvány.     

A filmes gondolkodást forradalmasító Dušan Makavejev szerb rendező 87 éves korában elhunyt. A Filmvilágban még 1990 augusztusában megjelent portréval emlékezünk meg róla.

A holt és eleven test a Makavejev-filmek kitüntetett tárgya. Felfedezésre váró terep, amit birtokba kell venni: ízlelni, harapni, simogatni, ütni vagy csókolni kell. Ahogy tetszik! 

Málló, oszló holttestek, formátlan koponyák, egymásra dobált hullák. Valaki finnyásán megfog egy szörnyűséges testroncsot, másvalaki a halottakon épen maradt egyenruha zsebeiben kutat. Német tisztek és civilruhás férfiak a felnyitott katýni tömegsír szélén bóklásznak, exhumált tetemeket vizsgálnak – közönyös, rutinos mozdulatokkal. Kétszer látjuk ezt a jelenetet Dušan Makavejev filmjében, a Sweet Movie-ban. Két képfoszlány abból a német híradóból, amely először mutatta be – még a második világháború idején – a katýni tömegsírt. Manapság, amikor a szovjet államfő elismerte, hogy a lengyel tisztek legyilkolása az NKVD kétes hírnevét öregbíti (bár felelősségről és erkölcsi teherről valamilyen oknál fogva nem beszélt), szóval most, amikor hivatalosan is tudjuk, hogy az a bizonyos 1943-as német propagandafilm nem hazudott, s valóban szovjetek lőtték tarkón a lengyel tiszteket, talán kevésbé döbbenünk meg Makavejev azon gesztusán (a)hogy, felhasználja ezeket a képsorokat? Borzongatóak a felvételek, s azok is lesznek mindaddig, amíg kiszolgáltatottságunkat és tehetetlenségünket kínzó élményként éljük meg. Amíg teher a sors, és nehéz a súlytalanság. Mert mivé lesz az ember? – orvul lelőtt tetemmé, bomló húscafattá, amit titokban elkaparnak, majd, ismét titokban kikaparnak és undorodva lökdösnek. A szétszórt koponyák, a rendetlen csonthalmok, a katonaköpenyekből előkerült családi fotók és használati tárgyak úgy vetülnek egymásra, mintha egy zavarodott elme kollázsai lennének. A „porból lettünk, s porrá leszünk” költői képe a Sweet Movie-ban vad realitássá, valós képpé válik. Különösen kegyetlen képpé, ami – éppen az exhumálás bemutatásával – a halál utáni mély sötétséget is felszakítja.

Január 28. és február 3. között 5. alkalommal rendezik meg a BIDF-et, a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivált a Cinema City Aréna moziban. Mi már láttuk a versenyprogram javát, és olyan filmeket ajánlunk, amelyek garantáltan nem okoznak majd csalódást.

Tisztogatók 
Vetítések: 01.28 19:00; 01.30 13:15; 01.31 11:15; 02.02 21:00

Kevés aktuálisabb téma van jelenleg, mint a közösségi média erősen ellentmondásos hatása a szólásszabadságra és úgy általában a világ sorsára. A tartalomszolgáltatással foglalkozó tech-cégek vezetői sokáig azzal érveltek, ők csak a vasat adják az egészhez, a platformot, a vázat, de arról már nem ők tehetnek, hogy a feltöltött/megosztott tartalmak mifélék. Bár a Brexit, Trump vagy a rohingyák ellen elkövetett szörnyűségek után ez az álláspont nyilván nem tartható többé, a mai napig nem tudjuk biztosan, hogyan is működik a közösségi média (ön)cenzúrája. E tech-cégek ma már a világ legnagyobb hírszerkesztőségei, mégsem transzparensek. Nem árulják el, miféle alapelvek és módszerek segítségével szűrik a tartalmakat, kik és hogyan dolgoznak ezen a területen és úgy egyáltalán, pontosan mi alapján döntenek. 

A Tisztogatók címet kapott, igen felkavaró és fontos dokumentumfilmjükkel a német Hans Block és Moritz Riesewieck egyenesen a kérdéskör közepébe trafáltak. A Fülöp-szigetek fővárosában, Manilában több százan foglalkoznak a felkerülő tartalmak szűrésével. A rejtélyes cég hivatalosan ugyan nem a Facebook alá tartozik, és a megszólalók gyakran az arcukat sem merik vállalni, az elhangzottak alapján egyértelmű, ezek a fiatalok tisztítják a közösségi oldalakat a nemkívánatos tartalmaktól. Ami elvben akár jól is hangozhatna, csak épp az a hatalmas probléma vele, hogy tulajdonképp ők maguk döntik el, mi pontosan a nemkívánatos tartalom. 

Lehet-e a holocaustról hollywoodi filmet forgatni? A Schindler bárkája nyomán készült film botrány, hazugság, vagy ellenkezőleg, nemes és hatásos tett a gyűlölet elleni harcban? Kertész Imre, Balassa Péter, Szilágyi Ákos és Kovács András Bálint beszélget Steven Spielberg filmjéről. 

– Vágjunk a közepébe: Spielberg filmje számomra azt sugallja, hogy a holocaust borzalmai humanizálhatók az emberi jóság által. A humanizálást úgy értsék, hogy az nemcsak túlélhetővé, hanem akár elviselhetővé is teszi a népirtást. Vagyis bármely nagy kollektivista rendszer, amely arra rendezkedik be, hogy bizonyos ideológiák alapján emberek életét tömegesen elvegye, emberibbé tehető, bizonyos értelemben hatástalanítható azáltal, hogy szembeszegezzük vele az emberi jóságot. 

Kertész Imre: Szerintem a rendező őszinte filmjét láttuk: ennek a rendezőnek őszintén nincs fogalma arról, hogy mi történt. Vannak bizonyos témák, amelyekre jogosítványt kellene adni, nem lenne szabad mindenkinek mindenről filmet csinálnia. Ez a film mélységes tudatlanságról árulkodik. Spielberg nem tudja, hogy a holocausttal összedőlt az európai civilizáció. Azt persze nem állítom, hogy nem lehet filmet csinálni arról, hogy megmenekült 1100 zsidó, vagy hogy volt egy jó ember, aki megmentette őket, de ez nem változtat azon, hogy összedőlt a világ. Spielberg viszont olyan filmet csinált, amely azt mondja: lám-lám, nagyon sok aljasság történt, sok gonosz ember volt, de egy jó ember megmentett 1100 zsidót – holott a filmnek arról kellett volna szólnia, hogy összedőlt a világ, ennek ellenére megmenekült 1100 zsidó. 

Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmje, a Guerilla március 7-én kerül a hazai mozikba a Mozinet forgalmazásában. A történet két testvér viszonyán és egy szerelmi háromszögön keresztül, közeli perspektívából mutatja meg az erdőben harcoló fiatal gerillák életét, miközben kérdéseket tesz fel bátorságról és felelősségről. A Filmalap Inkubátor Programjának támogatásával készült Guerilla világpremierje január 26-án lesz a Göteborg Nemzetközi Filmfesztiválon.

1849-ben, a világosi fegyverletétel után sokan még nem tudják, hogy a szabadságharc elbukott. Barnabás korábban megszökött a sorozás elől, az öccse vonult be helyette. Csak most, a vereség után csatlakozik a tizen-huszonéves, erdőben bujkáló gerillákhoz. A bűntudattól hajtott fiú bízik benne, hogy hazaviheti a testvérét, de egy hazugsága folytán besorozzák, így maradnia kell. Közel kerül egy lányhoz, aki a sebesülteket ápolja, és akibe az öccse szerelmes: ez tovább szítja a fivérek közötti ellentéteket. Barnabásnak hamarosan olyan döntéseket kell hoznia, amelyeknek egyre súlyosabb következményei lesznek.

„Az ember képzeletében lappangó bűnös örvényt semmi sem képes annyira felkavarni, mint éppen a közhely. Ezért történik meg, hogy egy szónoklat vagy vasárnapi prédikáció az emberben a legmélyebbre rejtett gazságokat is felébreszti, sőt fel is ingerli.”  (Hamvas Béla: Karnevál)

A dinoszauruszok kezdenek eltünedezni, Oskar Schindlerről viszont egyre több hír röppen fel. Nemcsak a hirdetésekben vagy az előzetes programokban találkozhatunk a nevével, hanem komoly politikai és kulturális hetilapok hasábjain is. Gyanúsan sokat emlegetik ezt a sokáig elfeledett németet, aki több mint ezer zsidó rab életét mentette meg a 11. világháború alatt. Először arra gondoltam, végre lelkiismeret-furdalása támadt egyeseknek, amiért évtizedeken át olyan mélyen hallgattak róla. Végül is nemhogy nemzeti hős nem lett belőle, de mégcsak a történelemkönyvekbe sem került be. Röviddel a háború után kapott ugyan egy kitüntetést (ezzel egyidőben pénzbírságra is ítélték, mert felpofozott valakit, aki „zsidóbérencnek” titulálta), de képtelen volt rá, hogy „hősiességéből” karriert kovácsoljon. Üzleti vállalkozásai is sorra csődbe mentek, ő maga pedig elfeledetten halt meg 1974-ben, Frankfurtban. Nevét egy mellékutca őrzi, valamint sírköve, amelyet kérésére Jeruzsálemben állítottak fel.