Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?
Peter Matthiessen lírai vénájú ex-CIA-ügynök, természettudós és író egyaránt büszkélkedhet fikciós (a magyarul is olvasható Titkos Tortuga, Shadow Country) és nonfiction (Blue Meridian, The Snow Leopard) munkákkal. 1965-ben publikálta az At Play in the Fields of the Lord című, gyakran A sötétség mélyén-nel rokonított regényét, a megfilmesíthetetlennek vélt irodalmi művekre szakosodott producer, Saul Zaentz (vö: Száll a kakukk fészkére, A lét elviselhetetlen könnyűsége) pedig már a tárgyévben lecsapott a jogokra. Csakhogy az MGM elorozta azokat, így több menedzsmentváltás után 1989-ben láthatott neki a tényleges előkészületeknek, mikor Alan Ladd Jr. stúdiófőnök lemondott a feldolgozásról. Korábban John Huston, Milos Forman és Taylor Hackford is érdeklődött az alapanyag iránt olyan színészekkel karöltve, mint Brando, Paul Newman vagy Richard Gere.
1,4 millió dollár és a forgalmazási jogokat kitevő, a Universal zsebében landoló 5 millió leszurkolása után Zaentz független produkcióban kezdte meg a gyártást, a rendezői székben A pókasszony csókjával "critical darlinggá" nőtt, de a Nicholson-Streep-féle Gyomok között-tel az első amerikai karrierbotlásán túl lévő argentin-brazil Hector Babenco foglalt helyet, aki egy 1990-ben közepes büdzséjűnek számító 36 millió dollárt kapott az Amazonas-medencében forgatandó projekt levezénylésére. A Játék az Úristen pályáján végül a Universal érdektelensége miatt, 25 vásznon irtózatosat bukott, csupán 1 milliót hozott a konyhára, a kritika a forráseredetit ismerő Roger Ebert kivételével hűvösen fogadta, teljesen eltűnt a köztudatból, és csak 31 évvel a premierje után, Az apostol című Robert Duvall-rendezés kísérőfilmjeként, 1.33:1-képarányúra csonkolva jelent meg DVD-n, VHS és laserdisc-formátumok után, tavaly ősszel.
Peter Matthiessen (1927-2014)
Oké, de pontosan miről is szól a film?
Martin és Hazel Quarrier, a keresztény misszionárius házaspár (beszélő nevük van, úgymint "courier" = futár) kisfiuk, Billy oldalán, illetve a felekezetvezető Leslie Huben (vagyis hübrisz) és jóval fiatalabb neje, Andy utasítására érkeznek az amazóniai Mae de Deus faluba ("Isten anyja"), hogy a folyón továbbhajózva, a közelben élő niaruna őslakostörzs körében terjesszék a hitüket. Nincs könnyű dolguk, ugyanis az előző papot lefejezte a törzsfőnök. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a hittérítők találkoznak az érvénytelen okmányokat lobogtató, részben amerikai, részben cheyenne pilótával, a nemes vademberekkel egyre szolidárisabb Lewis Moonnal (utóneve reflexió indián gyökereire), akit részeges társával, Wolffal együtt épp a niarunák bombázására kér fel az ottani aranylelőhelyre pályázó, korrupt Guzman rendőrparancsnok. Ötük sorsa végzetesen összefonódik.
A poént azért ne lőjük le... Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?
Ismeretlensége tükrében felfoghatatlan, de a Játék az Úristen pályáján 1991. december 6-án sztárparádéval látott neki a publikum gondolkodtatásának. Tom Berenger, Aidan Quinn, John Lithgow, Daryl Hannah, Kathy Bates és Tom Waits erősítik a szereplőgárdát, jóllehet napjaink közönségének már csak az utóbbi két név lehet ismerős kritikai sikerek (Ott vagy, Istenem? Én vagyok az, Margaret.; Licorice Pizza) révén, plusz Lithgow éli másodvirágzását (A korona, Botrány, Megfojtott virágok) B, sőt, ZS-kategóriába ragadt kollégáival ellentétben. Babenco kezei alatt viszont zömmel csúcsformát futnak.
Közülük is Berenger viszi a prímet. Hallgatag, barázdált tekintetű, a kolonializmus összes fekélyétől csömörlött zsoldost ugyanolyan hitelesen játszik, mint az őslakosok kultúráját belélegző, fals zöngéket nélkülöző, Istennek tekintett - a törzsi idol Kisu-Mu a levegőből száll alá, Moon ejtőernyővel ugrik ki a gépéből -, ayahuascát kortyoló, téglavörösre mázolt niarunát. Szuggesztív, érzékeny eszköztára tökéletes kontrapunktja A szakasz Barnes őrmesterének. Quinn, a Krisztus utolsó megkísértése eredetileg kiszemelt címszereplője egyenrangú partner, idealista misszionáriusból fokozatosan vedlik szomorú hangú, teremtőjét tagadó, kétségbeesett, majd áldozati báránnyá züllő átlagemberré. Bates is helytáll, bár az őrületbe merülő, testét sárral kenő, tollal díszítő bigott matróna karakterét a túljátszás veszélye fenyegeti. Lithgow egydimenziós, kapzsi tőkésként vonul át a sztorin, Hannah a Szárnyas fejvadász Prise után ismét bizonyítja, sokkal több lakozott benne holmi szexszimbólumnál, Waits a Jarmusch óta ismert rekedt hangú vagányt hozza, míg az imperializmust gyakorló törvényszolgát José Dumont, a Lucio Flavio Babenco-veteránja testesíti meg.
Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?
Regényeredetijét, valamint az adaptációt tekintve is a Játék az Úristen pályáján üzenetet továbbítani igyekvő, ún. didaktikus fikció, csakhogy Babencónak hiába áll rendelkezésére minden ahhoz, hogy nagyszabású presztízs-kalandfilmet hozzon tető alá, teljesen más utat választ, és 189 perces, nézők türelmét próbára tevő, de szürkeállományukhoz jelentős kihívást intéző anti-indiáneposzt rajzol. Ecsetkezelésével lassú folyamú, gyakran fragmentumokra bontott cselekményszövést, halk, szinte meditatív, nézésirányokra fókuszáló pillanatképeket részesít előnyben, a niaruna-rezervátumban a felirat is hébe-hóba villan fel, a civilizáció szemében idegen közösség jelölőjeként. Ugyan Lauro Escorel operatőr mellbevágó légi felvételeket komponál (Venezuelában készültek, a forgatás dandárja Brazíliában zajlott), a Játék... végig őrzi intim perspektíváját, kevéssé a történésekre, mint inkább karakterorientációra hangsúlyt fektető tragédia. Önmaguktól elidegenedett, helyüket kereső, de nem találó jedermannokat követünk, lévén Moon gringóként és niarunaként is magányos csatangolóként végzi, egyik közeg sem fogadja be, míg Quarrier fokozatosan veszíti el Istenbe vetett hitét, tehát Babenco lélektani konfliktusokba bonyolódó férfimelodrámát pingál, a Játék... lególmosabb aspektusa örökké a két világ határán járó főalakok identitásválságában rejlik.
werkfotón: Hector Babenco (1946-2016)
És Babenco zokszó nélkül ábrázolja, miképp vezet pokolba a jó szándékkal bástyázott ösvény: Moon és Quarrier geostratégiai vitába keverednek, nagyrészt egymást próbálják szavakkal dominálni, előbbi szóvá is teszi, ha utóbbit tényleg lenyűgözi a dél-amerikai őslakosok kultúrája, talán autonómiát kellene biztosítani számukra, véletlenül sem rájuk testált, nem óhajtott kereszténységet, így a Játék az Úristen pályáján az imperializmus törzsi és vallási identitást ziláló vádirataként is olvasható. Kolonizációbírálata is többosztatú, mivel Huben - kapitalista - nyerészkedőként, a többi missziót felülütve szeretné learatni a reformerbabérokat, míg a comandante szőrös mancsú, primitív népszokásaitól szabadulni képtelen - feudális - hatalomgép. Andy és Hazel egyre tehetetlenebb nőalakokként őrlődnek uraik kisszerű, cserébe egyre apokaliptikusabb játszmáiban, vagyis Babenco, a Bunuel-társszerző Jean-Claude Carriere és Vincent Patrick forgatókönyve antropológiai tablóként, illetve moralitásjátékként (maga a cím is ezt, Moon nyílt őslakosfelfogását, plusz a halált idézi) épül fel. Szembeötlő, hogy a repülőgép és a helikopter is a pusztítás masinériáiként hasítják a levegőt, a forgótáras pisztoly az indián-indián elleni atrocitás eszköze, a gyógyszerdobozban lévő orvosságokat meggondolatlanul szétszórják a niarunák.
Pusztán a dzsungelben lapuló vívmányok révén érezzük, mennyire konokság és progresszió, ősiség és modernitás határmezsgyéjén egyensúlyoznak a figurák. Sőt, még a természet is roppant közönyösen tekint rájuk - a feketevíz-láz gyerekhalálhoz (épp a kis Billy az egyetlen, aki szemben a többiekkel, ártatlansága folytán hidat képez az új- és a harmadik világ között, vagyis maláriabetegsége jelképesen végleg ki is zárja a hittérítők, a katonák, az üzletemberek és az őslakosok békéjét), egy lopott csók komplett törzset fertőző náthához, az egymással való kommunikációra képtelen főszereplők passiója gyilkossághoz és kirekesztéshez vezet, miközben búsan szól Zbigniew Preisner (Veronika kettős élete) zenéje, és porrá égetett, genocídium nyomait hordozó bennszülött-táborból emelkedik a menny végtelenjébe a felvevőgép.
Tegyük fel, hogy megnéztem és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?
Ugyan csak James Cameron nevezte az Avatar inspirációs forrásának a művet, az imperializmus rákfenéjéről előtte, utána is készültek elevenbe hatoló szerzői darabok, mint - szintén amazóniai helyszínen - az Aguirre, Isten haragja, A kígyó ölelése vagy legutóbb az izlandi-dán Isten földje, de a Játék az Úristen pályáján előtt jött ki a Roland Joffé dirigálta A misszió vagy a John Boorman rendezte Smaragderdő is. Az őslakosok kálváriája olykor Mel Gibson Apocalyptóját is eszünkbe juttathatja, az ínyencek pedig a Shusaku Endo írta Némaságra, valamint három moziadaptációjára (Masahiro Shinoda, Joao Mario Grilo, Martin Scorsese) is meleg szívvel gondolhatnak. Babencótól a szintén brazil áldatlanságokra variózó, favelákban bontakozó, neorealista ízű Pixote javallott, a kritikai hozsannákban dúskáló irodalmi alkotásokból készült, 3 órás fiaskók katasztrófaturistái Toni Morrison Kedves című Pulitzer-díjas regényének adaptációjával (Rabszolgalelkek) tehetnek próbát.
