Értelmetlen szépíteni.
Idén csak limitáltan állok a listarajongók rendelkezésére, ugyanis egy intenzívebb depressziós periódus és az ebből fakadó, chips- és csokifogyasztásban, üdítőhörpölésben realizálódó, némileg Marlon Brando édességfüggőségére (ld.: E dalra tanított anyám) emlékeztető mellékhatások révén egyrészt kevesebb idei filmet vettem szemügyre, másrészt soha többé nem kívánom a jobban köztudatban élő dolgozatokat mustrálni, így első körben, nyilván a "woke"-varázsszót grimaszolva hőbörgők bánatára és nagy örömömre, jöjjön 5+1, utolsótól a legjobbig sorba rendezett, obskúrus (ti. ritkán emlegetett vagy szerintem oktalanul leminősített), Twitteren már röviden dicsért remekmű.
+1: Earwig
Éréssztoriba csomagolt testhorror olajfestményeket idéző vizualitással és álomszerűséggel, a női testek birtoklását és a sorsszerűséget is remekül ábrázolja, plusz rengeteg értelmezési lehetőséget hagynak az ellipszisei.
Revizionista és tradicionális western összeboronálása, rassz- és nemi kérdéseken túl is lassú tűzön égő, feszült és érett karakterrajzú tanulmány árulásról, becsületről. Béna vágás ide vagy oda, kiváló Hill-hattyúdal lenne.
Imádom, hogy az összes kifulladás-közeli pillanatán segít egy apró geg. Nonfiguratív alakzatok és zajok fétise, avantgárd és piti szurkálódások artsploitation-vadházassága. Örülök, hogy újra itt vagy, Peter.
Egyszerűségéből poézist csiholó coming-of-age story, az elszakadásról regélő dráma mögött rengeteg visszafogott, de fajsúlyos érzelem húzódik. Testhezálló metafora- és female gaze-használat, az Adriai-tenger szinte holdbéli.
Folklór és lírai realizmus hipnotikus násza a kínai ugaron. Mélyszegénységgel dacoló kitartásról, szeretetről ritkán készül ennyire pőre, mégis részletgazdag csoda. Gyémánt a durvaságban.
Nevelődéstörténet és szabad bölcsészdráma hanggal, vörös-lila képvilággal, önreflexív párbeszédekkel zajló egyesítése, cselekménytelenség és epizodikus struktúra elképesztő flow-ja.
De! Hazudnék, ha azt írnám, hogy a gazdasági válsággal sújtott 2022-őt ne határozták volna meg újabb mozik, pontosabban életművek.
Isabel Sandoval három nagyjátékfilm-rendezését (Senorita, Apparition, Lingua Franca + a Shangri-La című tízperces, egyenesen a Women's Tales-kollekcióból) feltétlenül dédelgessék a nyitottak. Koji Wakamatsu (1936-2012) pinku eiga-hagyatékát meg aztán pláne. Olyan unortodox, formanyelvi kihívások garmadával nyaknak rontó, pszichózist és szexuális aberrációt, valamint Hirohito császár Showa-periódusa ellen irányzott társadalomkritikát egybefonó, fekete-fehérből színesbe váltó szerzői exploitationöket kapsz, amiért valóban feltalálták a Mozit (a Marvel negyedik fázisát, Star Wars-előzményeket és utózmányokat, Avatar 483-at emlegetők kíméljenek). Sebez, miközben gondolatokra késztet. Cselekmény helyett transzgresszióval, roncsolt vizualitással, sikollyal, csenddel mondja el a történeteit.
Gyorsan hozzá ildomos tenni, tőle sem az ismertebb darabok következnek, hanem a kultok közül is az ismeretlenebbek, szintén visszafelé listázva.
+1: Season of Terror
Odaszab rendesen. Softcore, politikai kommentár, izoláció és voyeurizmus eddigi legprímább Wakamatsu-násza, a végső, jazz-zel és hármas szexszel tarkított zászlóáttűnés isteni, a finálé modernista pinkhez képest is sokkoló.
Olcsó DV-kamerával is álomszerű, misztikummal sáfárkodó amour noir, mintha Hong Sang-soo rendezne pink filmet és tényleg elképesztő, hogy az öreg Wakamatsu 47 éven át, a halála évében is le tudott rakni egy mesterművet.
Running in Madness, Dying in Love
Politikai és filmnyelvi radikalizmus hibátlan szintézise, vizuális orgia hiperbolikus álomjelenetekkel, hóesésbe ködlő, színesen izzó áttűnésekkel, lovers on the run-cáfolat és a szabadságvágy bús kritikája.
Kedvenc chimpiránk lassan, de biztosan politizálni kezdett. Szélsőbaloldaliságot és konzervatív ideákat zárójelező, kiábrándult pink film, Biciklitolvajokba oltott Kőkemény pornóvilág Tokió ellenkulturális centrumában.
Cycling Chronicles: Landscapes the Boy Saw
Adachiék tájképelméletének zseniális továbbörökítése rögrealista digitálvideó-snittek és költőiség egymásra találásaként. Vigasztalanul szürke és reménytelen anti-road movie, Wakamatsu jó pár régi témája visszaköszön.
Epizodikus, tájkép-dokusan objektív pinku eiga. Szinte csak nemi erőszak és gyilkosságok érik benne egymást, de épp az efféle szenvtelenség miatt bújunk egy pszichopata bőrébe. Az Angstnál és a Henrynél is felkavaróbb.
Figyelemreméltó még: A vak fenevad című ero guro és az Inflatable Sex Doll of the Wastelands szürreál-pszichoszexualitása. És a Mester 2002-re tehető véleménye a fiatalokról.
Boldog Új Évet.
