Ha év vége, akkor listázás! Sajnos a magyar moziforgalmazásba bekerült tételek alapján nem lehet reprezentatíve értekezni, de ez a szélesebb merítésből válogató amerikai vagy brit disztribúciós porondra is igaz. Ezért van az, hogy legtöbbször dögunalmasak és enerváltak mind az itthoni, mind az amerikai/brit év végi filmes best of listák. Kivételek persze mindig akadnak: magyar vonalon ilyen például Nagy V. Gergő imponáló tájékozottságról tanúbizonyságot tevő listája (lásd „Kultsarok Top 5” az oldal alján), nemzetközileg pedig a Film Comment legjobb nem forgalmazott filmeket tartalmazó felsorolását érdemes megemlíteni.
Rangsorolás nélkül íme tíz emlékezetes és figyelemre méltó alkotás az idei évből:
Új karácsonyi klasszikust tett volna le az asztalra Alexander Payne? 20 év múlva térjünk vissza erre a kérdésre, mindenesetre a The Holdovers garantáltan az év egyik legkiemelkedőbb tétele, amelyben három magányos, traumatizált figura van rákényszerítve arra, hogy közösen vészelje át az 1970-es ünnepeket egy Bostonhoz közeli, elit fiúgimnázium campusában. A tudálékos, genyózásban lubickoló töri tanár (Paul Giamatti parádés alakítása remélhetőleg Oscart ér majd jövő márciusban), a többszörösen kirúgott, örök outsider diák (Dominic Sessa első filmszerepében több mint impresszív), és a fiát gyászoló afro-amerikai konyhafőnök (Da’Vine Joy Randolph hibátlan) látszólag össze nem illő triója külső, földrajzi értelemben csekély, a belső tájakon azonban komoly utat tesz meg e rövid idő alatt, miközben Payne olyan hitelesen idézi meg a kort a tárgyi rekvizitumoktól kezdve a hangulaton és az esztétikán át egészen a főcím és a stáblista betűkészletéig, hogy alkotása akár 1970-ben is készülhetett volna. „Non nobis solum nati sumus (nem csak magunknak születtünk)” – idézi Cicerót a megsavanyodott, pózba merevedett oktató, s valóban: ő adja a legszebb tanúbizonyságát ennek a latin közmondásnak. [trailer]
Igazán sajnálatos, hogy korunk egyik mértékadó zenei géniuszáról, Marc Rebillet-ről szóló doku eddig csak két filmfesztiválon (Tribeca, Doc’n Roll) volt látható, de vélhetően lesz annyi gógyi valamelyik streamingszolgáltatóban, hogy 2024-ben szélesebb körben is elérhetővé teszi eme gyöngyszemet. Az asztali loop stationje miatt Loop Daddy-nek becézett, alsónadrágban és fürdőköpenyben fellépő, rendkívül karizmatikus amerikai énekes-zenész a legkülönbözőbb műfajokban improvizál percek alatt slágergyanús, humorral gazdagon rétegzett opuszokat az emberi test számára túlságosan intenzívnek bizonyuló funk vészhelyzettől a sok ezer ember ébresztőóráját jelentő tételen át egészen az agresszív flamingók himnuszáig. Idén három nagy dobása volt Rebillet-nek: kijött a Covid utáni első turnéját (Third Dose) elregélő Songs About Fucking, fellépett a Coachella nagyszínpadán és mindeközben vasárnaponként random New York-i utcasarkokon zenélt összesen tizenkét alkalommal – utóbbi sessionöket rendre élőzte a YouTube-csatornáján. Csak hogy világos legyen: egy hétvége azért maradt ki, mert akkor épp a Coachellán volt sztárfellépő, a rákövetkező hétvégén pedig ismét teljesen ingyen showmaneskedett egy véletlenszerűen kiválasztott New York-i utcasarkon/parkban spontán kollaborálva a feltűnő zenészekkel és rapperekkel. A Rebillet-jelenség pozitív értelemben ragályos, azonnal felderül tőle az ember napja, ezért érdemes megismerkedni a nagyformátumú művész munkásságával. [trailer]
Idén sem lehet panaszunk a tehetséges elsőfilmesekre: ott van például a Scrapper-t jegyző, brit Charlotte Regan, a Rye Lane ugyancsak brit és ugyancsak képességes rendezőnője, Raine Allen-Miller vagy épp Bong Joon-ho protezsáltja, a Sleepet dirigáló Jason Yu. Még közülük is kiemelkedik Celine Song, a kilencvenes években ismert dél-koreai filmes, Song Neung-han (No. 3, 1997) lánya, aki már az esztendő legelején, a sundance-i szemlén prezentálta az év szerelmesfilmjét. Az Előző életek nagyszerű színészi alakításokkal megtámogatott, lenyűgözően magabiztos, rezdülésekre érzékeny alkotás, amelyben az emigrációból fakadó identitásvesztés találkozik egy kapcsolatról való lemondás fájdalmával. Különösen örömteli hír, hogy a Mozinetnek hála ezzel nyithatjuk meg a 2024-es magyar mozis szezont (premier: január 11.). Bővebb recenzió a Filmvilág januári számában lesz olvasható. [trailer]
A Suzume örök romantikus animerendezőjét, Makoto Shinkait nagyjából 20 éve kiáltották ki az új Miyazakinak, ami annak idején jókora túlzás volt, a Your Name (2016) globális kasszasikerétől kezdve azonban már egyáltalán nem a téboly jegyében áll az összehasonlítás. A Suzume hasonlóképp nagyot ment Japánban, ráadásul jelen esetben már nemcsak a bevételi mutatók, hanem a minőség tekintetében is összevethető a médium két mesterének teljesítménye: míg Miyazaki hattyúdala (?), A fiú és a szürke gém korábbi műveihez képest egy deus ex machinában tobzódó, belső logikától mentes, széteső-szétmálló, kevésbé sikerült darab, addig a Suzume a Shinkai-életmű pompázatos látványvilágú és hatalmas érzelmi intenzitású betetőzése, amelynek felnövéstörténete egy megrendítő és gyógyító erejű traumafeldolgozást rejt magában. A japán animáció trónjának várományosa nem más, mint az 50 esztendős Makoto Shinkai. [trailer]
Igaz, hogy a nézettségi mutatók alapján idén a The Roundup széria harmadik része vitte a prímet Dél-Koreában, mégsem ez a cinematikus letétemény volt a legszórakoztatóbb akcióvígjáték, hanem Park Hoon-jung méltatlanul elsikkadt The Childe-ja, amelyben minden túl van tolva: a csavarok, a karakterek (a szürreálisan genya tinilánytól a totálisan eszelős bérgyilkosig), és persze a véget nem érő hajszák is. A finálé akciójelenete parádés, Kim Kang-woo keményfiújának nagyhalála évtizedes mértékben is jelentékeny, és még az is megbocsátható, ha semmi értelme a fülöp-szigeteki expozíciónak, kivált a záró slusszpoén ismeretében. Példás svungja van ennek a mozinak, ráadásul utoljára a New World (2013) gengszterfilmjében írt ilyen vicces szövegeket az író-rendező Park. [trailer]
Nemesi származású, hét nyelven beszélő jogász, filozófus, teológus, szabadkőműves, fekete mágus, náci kollaboráns, majd a kommunista időszak koncepciós pereinek visszatérő tanúja. Ha létezik filmbe illő életű, larger-than-life karakter, akkor az a homoszexuális csehszlovák címszereplő, Jiří Arvéd Smíchovský. A forgatókönyvíró és képregényszerző Vojtěch Mašek virtuóz nagyjátékfilmje felrúg minden biopic-es panelt: mozaikszerű, szürreális, éjsötét humorú víziója egy zseniális elméjű, ambiciózus, fausti figurát mutat be, aki a titkos tudás megszerzése érdekében minden skrupulust elvetett. Egészen a játékidő végéig nem lehet tudni, pontosan hol járunk időben, és ki van valójában hatalmi helyzetben, mindenesetre Arvédnak déjà vu-je van és távozásának valószínűsége nulla százalék. [trailer]
Az ismert chilei színésznő, Manuela Martelli rendezői debütálása olyan remekbe szabott alkotások nyomvonalán halad, mint a német Barbara (2012) vagy az argentin Azor (2021): orvosnő vagy bankár helyett egy nyugdíjba vonult, jómódban élő nővért (a kiváló Aline Küppenheim megformálásában) tesz meg főszereplőnek a Pinochet-éra első felében, aki a férje tengerparti nyaralójában az unokája születésnapi zsúrjának szervezésével van elfoglalva, és tudomást sem vesz a katonai diktatúra nyilvánvaló visszásságairól. Ennek a meggyőződéses vakságnak (lásd a vakoknak szóló felolvasásokat) akkor szakad vége, amikor a család nagy tiszteletben álló papja arra kéri a nőt, hogy ápoljon egy „rejtélyes módon” megsérült egyetemistát. A Barbarához és az Azorhoz hasonlóan a Chile ’76-ban sincs bombasztikus nagyotmondás vagy formai bűvészkedés, a fojtogató atmoszféra azonban a leghétköznapibb szituációkba is beszüremkedik, a feszültség pedig egyre csak nő. Elsőrangú korkép és karaktertanulmány ez egy elsőfilmestől. [trailer]
Leonor nem halhat meg (Leonor Will Never Die)
És itt egy újabb elsőfilmes rendezőnő, a fülöp-szigeteki Martika Ramirez Escobar! Nála játékosabb, önreflexívebb, a mozi mágiáját a miniatűr költségvetés ellenére mérhetetlen bájjal és lelkesedéssel prezentáló munkát nem készített idén senki. A Leonor nem halhat meg nyugdíjas, pénzügyi problémákkal küszködő nagymamája a ’80-as években helyi akciófilmek forgatókönyvírója volt, és otthon rábukkan egy befejezetlen scriptjére, amit aztán megelevenít a képzeletében. Miután ráesik a fejére egy tévé, kómába esik, és belecsöppen a saját filmjébe afféle Szupernagyiként, akinek az a szuperképessége, hogy felül tudja írni a cselekményt. Miután a fia észreveszi a kórház televíziójában, végképp összefolyik a valóság és a mozibéli szüzsé – többet nem is érdemes róla tudni, mert egyébként elveszne a lehengerlő metafilmes varázsa. Anélkül is teljesen működik, hogy a néző bármit is tudna a fülöp-szigeteki filmiparról, ahol Reaganhez hasonlóan egy színészből államelnök (Joseph Estrada), egy másik filippínó akciófilm-héroszból (Fernando Poe Jr., akit a Leonor nem halhat meg konkrétan is megidéz) pedig kis híján szintúgy az lett 2004-ben. Egyszerre szerelmeslevél ez a ’80-as évekbeli filippínó B-mozihoz, melegszívű látlelet az alkotói lét dilemmáiról és kreatív gyászfeldolgozás egy manilai kisnyugdíjasról. [trailer]
A magyar felmenőkkel is rendelkező, Ivan Sen névre hallgató egyszemélyes aboriginal munkacsoport (író, rendező, operatőr, vágó, zeneszerző) szolgáltatta az év legkellemesebb meglepetését a hipnotikusan gyönyörűséges, nagyvászonért kiáltó, monokróm Limbóval, amely egy terhelt múltú, kiégett zsarut (Simon Baker) küld ki a dél-ausztrál outback elhagyatott bányákkal pettyezett senkiföldjére, hogy a végére járjon egy 20 évvel ezelőtti, megoldatlan gyilkossági ügynek. Fordulatokban gazdag, feszült krimi helyett egy kevés beszédű, deprimált állapotrajzot kapunk a kolonizáció óta feloldatlan (s talán feloldhatatlan) fehér-aboriginal ellentétéről megnyomorított, traumába fagyott emberi sorsokkal, miközben Sen az ősei vermekkel telelyuggatott földjét pásztázza a magasból. [trailer]
A gerontofil chilei dokumentumfilmes, Maite Alberdi eddigi életműve csúcsa a The Eternal Memory, amely folytatja az I’m Not From Here (2016) emlékezés és felejtés kontrasztjára épülő alapötletét (benne a visszatérő Alzheimer-kórral), a különbség az, hogy most tökéletesen beletrafált a szereplők kiválasztásába: a színésznő és nála jóval idősebb újságíró/tévériporter házaspár a foglalkozása természetéből fakadóan gazdag archív anyaggal ajándékozza meg a rendezőnőt, az pedig már tényleg a sors keserű iróniája, hogy a fokozatosan leépülő férj anno Chile emlékezetpolitikájáról írt könyvet. A nemzetközi ismertséget meghozó, nálunk is forgalmazott Kedves kémre (2020) még lehetett azt mondani, hogy kimódolt, itt viszont lefegyverző az őszinteség és szívhasasztó a történet. Kegyetlenség lenne, amikor a feleség otthon videózza a teljesen kiszolgáltatott, zavart és beteg férjét? Azt hiszem, nem: ezzel a filmmel állít örök mementót egy olyan odaadó, szeretetteljes, de szinte mindent és mindenkit elfelejtő embernek, aki a történelmi emlékezetnek szentelte az egész életét. [trailer]
