Amikor a véres-mocskos Rob (Nicolas Cage) a hitelességről beszél a feszengő egykori beosztottjának az Eurüdiké étteremben (Pig). Az Azor bankárának párbeszéde Tatoski atyával. Amikor az öreg Pat (Udo Kier) egy csillárral a fején önkívületben táncol a meleg bárban (Swan Song). A bolti lopás a Belfastban: „Who the hell eats Turkish delight?” Amikor az anya megpillantja a fiát (Identifying Features). Bo Burnham és egy játékosított, átlagos karanténnap (Inside). Amikor az egész nápolyi família a telt idomú családtag új kérőjét várja a kert bejáratánál (The Hand of God). Soi Cheang Limbojának szupraintenzív fináléja a monokróm szeméttengerben. Amikor megnyílik egymás előtt Yusuke és Misaki (Drive My Car). Az Escape from Mogadishu autós menekülése. Benny Chan búcsúfilmjének (Raging Fire) záró akciószekvenciája. Amikor az édesanya a lányát bújtatja a mexikói drogkartell elől (Prayers for the Stolen). A Wheel of Fortune and Fantasy utolsó kisfilmje.
Az idei esztendő annyira kiemelkedő volt, hogy animációs filmek és egészestés dokuk szerepeltetése nélkül is könnyedén összejött tíz méregerős mozi. Lássuk ezeket a különösen emlékezetes tételeket rangsorolás nélkül.
Az elsőfilmes Michael Sarnoski drámaian elkaszálja a nézői elvárásokat a Pigben: az oregoni erdőségben szerzetesként élő, visszavonult sztárséf (Nicholas Cage) kedves kis házi malacának elrablása után a Babe bosszúfilm variánsát várnánk, ehelyett a gyászról és a hiteles egzisztenciáról kapunk egy költői, melankolikusan meditatív és szívhasasztó mozit, amelyben Cage játssza a boxzsák szerepét. A Pig nézhető egyébként olyan történetként is, amely a főhőst megformáló nagyformátumú színész álomgyári karrierjére reflektál a magas élettől a sértett különcködésig (a Harcosok klubjás szcéna e tekintetben szenzációs, amikor az egyik fine dining étterem pincére egy kézműves laoszi marhaherehab és egy izlandi füstölt fürjtojás-esszencia felszolgálása között az egykori nagykutyán vezeti le a feszkót), mint ahogy a mitológiai utalások is sokatmondóak (Eurüdiké, Hesztia) a szeretett nőszemély(ek) hiányát illetően. Felfuvalkodott, pökhendi ál- és mutatvány élet helyett az autentikus egzisztenciára szavaz Rob figurája – ehhez a felismeréshez azonban mindent el kellett veszítenie. [trailer]
A Pig pompázatos párdarabjában nyugalmazott sztárséf helyett egy ohiói kisváros öregek otthonában vegetáló, egykori sztárfodrászt (Udo Kier) kérnek fel egy utolsó projektre: az elsőszámú ex-kuncsaftja ügyvédje keresi fel, ugyanis az szerepel az üzletasszony végrendeletében, hogy a nyitott koporsós temetésre Patnek kell méltóképp elkészíteni a hajkoronáját. A múlt persze árnyakkal terhes, amelyet nem szívesen bolygat meg a meleg fodrász, de aztán a nézők nagy szerencséjére belemegy a játékba. A valóban homoszexuális Udo Kier kultikus arca a filmművészetnek, aki az 1960-as évek vége óta magától értetődő természetességgel szörfözik a nagy nevű művészfilmes szerzők alkotásai (Jancsó, Bódy, Fassbinder, von Trier) és a zs-kategóriás, címeres szutykok között (Iron Sky 1-2). A Swan Song egyértelműen élete szerepe, amelyet kifejezetten rászabtak: lubickol a nagydumás, önmagára találó, princ ruhákban páváskodó, letűnt szépségipari szaktekintély karakterében. A nyugdíjas „kocsin” cigarettázás (#thuglife) és az extatikus táncjelenet szigorúan mérve is az év cinematikus csúcspillanatai közé tartoznak. Mert hiszen mivel is intene búcsút a gyöngyvászonnak a 77 esztendős Kier, ha nem a kivénhedt buzeráns csillámporos elégiájával? [trailer]
Aki megnézi az Azort, biztosan nem fogja elhinni, hogy ez egy elsőfilmes munkája. Az argentin piszkos háború (1976-83) utolsó éveiben játszódó moziban egy kifinomult modorú, több nyelven beszélő svájci privát bankár ellátogat a feleségével Buenos Airesbe, hogy a kihelyezett partnere titokzatos eltűnése ellenére is biztosítsa a szupergazdag elit tagjait a bankja megbízhatóságáról. A svájci-argentin Andreas Fontana atmoszférateremtő ereje egészen figyelemre méltó: alkotása teljes egészében a felső tízezer steril-elegáns helyszínein (luxushotel, medencés villa, arisztokrata földbirtok, exkluzív férfiklub) játszódik, és a mozi nem áll másból, mint emberek közti üzleti és személyes beszélgetésekből, a látható történet mögött meghúzódó láthatatlan, ám finoman érzékeltetett katonai diktatúra feszültsége azonban nagyon is tapintható. A férfiklubos jelenet az egyik szembeszökő csúcspont (különösen a tisztelendő atyával folytatott vérfagyasztó dialógus), de az Apokalipszis mostot idéző finálé is egy rettenetes erejű pörölycsapás, amely betekintést enged a sötét démonicitás lélekrajzába. [trailer]
2021 egyértelműen Ryusuke Hamaguchi éve volt, aki két díjnyertes munkával is jelentkezett: a Wheel of Fortune and Fantasy kisjátékfilm-triptichonja remek volt, a Drive My Car viszont igazi remekmű, amelyet valószínűleg a 2020-as évek egyik meghatározó jelentőségű filmalkotásaként fognak majd számontartani. Rendkívüli komplexitású, gazdagon rétegzett moziról van szó: a méltánylásához érdemes hozzá ismerni az alapjául szolgáló, azonos című Murakami-novellát és Csehov Ványa bácsiját. Hamaguchi egy önmagában is megálló rövidfilmmel indít, 40 perc után csorog be a főcím, hogy aztán a következő több mint 2 órában ráérősen, de sohasem unalmasan, nüanszokra érzékeny módon értekezzen gyászról, megbánásról, a művészeten keresztüli megújulás lehetőségéről, a szeretett személy megismerhetőségéről, nyelvről és kommunikációról; mindezt elsőrangú színművészek tolmácsolásában. Ikonikus szimbóluma a színész-rendező főhős, Yusuke tűzpiros Saabja, amely egyszerre mozgó gyóntatófülke és az aktuális műre való felkészülés színtere. A Drive My Car hol felfed, hol inkább eltakar, de japános visszafogottsága ellenére is egy intenzív, sokáig rezonáló filmélménnyel ajándékozza meg a közönséget. [trailer]
Az Inside Bo Burnham egyszemélyes munkacsoportjának egyedülálló összművészeti csúcsteljesítménye: a digitális korra és a Covid első évére optimalizált gesamtkunstwerk. A művész a járvány kötelező, depresszív karanténidőszakából teremt kreatív muníciót: mindent a saját lakásának nagyszobájában rögzít a tartalmilag és vizuálisan egyaránt lenyűgözően szellemes, slágergyanús szintipoptól a stand-upos átvezető szövegeken és hilárius szkeccseken át a werkfilmes elemekig. Énekel az édesanyjával történő videócsetelésről, fehér nők Instagramjáról, sextingről, Jeff Bezosról, a 30. születésnapján pedig megajándékozza magát egy új önéletrajzi nótával. A fizetés nélkül dolgozó gyakornokokról ír egy fél számot, amit a Youtube-on népszerű reakció videó műfajában elemez, hogy aztán az egészből meta-paródiát fabrikáljon. A leginkább invenciózus szegmensben a gaming videók stílusát kölcsönvéve egy tipikus Covid-nap monotonitását fricskázza meg, amint egy kontrolleren keresztül önmagát irányítja a lakásban. Burnhamben egyszerre van meg egy gyermek túltengő, féktelen kreativitása és egy felnőtt szigorú szerkesztő/cenzor énje, amely mindent a tökéletesség határáig csiszol. Ahhoz, hogy egyáltalán felfogható legyen az Inside-ba fektetett munkamennyiség, aprólékosság és technikai professzionalizmus, nem is elegendő egyszer megtekinteni. [trailer]
Identifying Features (Sin señas particulares)
Ha kisképernyőn a retinába égnek az elsőfilmes Fernanda Valadez lázálomszerű képei, akkor vajon milyen hatása lehet nagyvásznon? Az Identifying Features hipnotikus erejű debütálás, amelyben egy mexikói anya (a nagyszerű Mercedes Hernández alakításában) keresi kétségbeesetten az Egyesült Államokba szökött tizenéves fiát. Azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy él-e még egyáltalán, mindenesetre intézményi segítség híján egyedül indul a keresésére: útközben találkozik egy frissen hazatoloncolt fiatallal, akivel aztán együtt folytatják a bolyongást a kartellek által uralt, elhagyatott és életveszélyes területeken. Valadez mozija minimális párbeszéddel dolgozik, kamerája kilátástalanságot tükröző arcokat és megoldhatatlannak tetsző, reménytelen helyzeteket pásztáz, ahol az erőszak az úr (lásd még: Prayers for the Stolen). A befejezés annyira letaglózó, hogy évek múlva is emlékezni fogok rá. [trailer]
Aki egymás után három olyan filmet tesz le az asztalra, mint a Csajkor (2015), a Portré a lángoló fiatal lányról (2019) és a Petite Maman, az biztos, hogy a világ egyik legjobb rendezője. Céline Sciamma az esztétizált-operatikus Portré… után a Covid évében elkészítette annak diametrális ellentétét: egy munka, ami alig több mint 70 perc, végtelenül egyszerű, minimalista és póztalan. Egyetlen truváj van csak benne: az elhunyt nagymamája erdő melletti kis házába visszatérő kislány, Nelly összetalálkozik a vele egykorú (és a gyermekszínész saját ikertestvére által játszott) édesanyjával, aki meghívja magukhoz játszani és palacsintázni. De még ez a mesebeli dimenzióhajlítás is a gyermeki fantázia természetességével van előadva, a hogyan helyett a hangsúly az emberi kapcsolatokra helyeződik: mi lett volna akkor, ha Nelly bandázhatott volna a vele egykorú anyukájával és a saját nagymamájával, és egy kicsit jobban megismerhette volna őket. Sciamma mozijában egy fals hang sincsen; tiszta fényű, igaz szívű és elragadóan bájos darab. [trailer]
Apró tökélyek térképe (The Map of Tiny Perfect Things)
„Mrs. Lancester, nincs egy kis déjà-vuje?” Az idei Idétlen időkig-variáció talán a legjobb az eddigiek közül, amely átveszi a Palm Springs nóvumát (egyetlen ember helyett egy férfi és egy nő ragad benne az időhurokban), de harmincasok helyett gimnazistákra hangszereli a romantikus komédiát, és a címben szereplő térképnek megfelelően kimaxolja az egy nap alatt megtapasztalható tökéletes pillanatokat. Van benne néhány bravúrosan megkoreografált jelenet (mint a nyitórutin első prezentálása), de inkább a modulálatlan, feel good angyalbögyörőség, a jól megírt párbeszédek és a főhősöket tehetséggel megelevenítő két ifjú színész (Kyle Allen, Kathryn Newton) kémiája miatt működik kifogástalanul az Apró tökélyek térképe. Bill Murray szakértő értékelése szerint: two thumbs up! [trailer]
Zsarufilm (Una película de policías)
Aki látta a Güeros-t (2014) és a Museo-t (2018), az jól tudja, mekkora stílusművész Alonso Ruizpalacios. A Netflixnek nem volt könnyű dolga a Zsarufilm besorolásával: ők a dokumentumfilmre voksoltak, ami igaz is meg nem is. Ruizpalacios alkotása annyira ötletgazdag, játékos és formabontó, hogy a tartalmi és formai meglepetések csorbítatlansága végett érdemes minimális előismerettel nekiülni. Egy mexikóvárosi rendőrpáron keresztül kapunk képet a mexikói rendőrség aktuális helyzetéről, de Ruizpalacios kezében még egy kevéssé érdekfeszítőnek tűnő téma is lebilincselővé válik. Az A Cop Movie az év legvirtuózabb filmje. [trailer]
Benny Chant a Raging Fire forgatása alatt diagnosztizálták gyógyíthatatlan rákkal, de ez nem tántorította el attól, hogy befejezze az utolsó filmjét – heroizmusában rokon az ugyancsak rákban elhunyt, cantopop és filmdíva Anita Muival. Chan a több mint 30 éves karrierje során a szakma legnagyobbjaival dolgozott együtt Jacky Chantől Maggie Cheungon át Donnie Yenig, és ő volt az, aki sztárstátuszba katapultálta Andy Laut (A Moment of Romance, 1990). Búcsúfilmje méltó zárótétel a hatvanhoz közelítve is fantasztikus formában lévő Donnie Yennel és a rendező házi színészét jelentő Nicholas Tse-vel a főszerepben. Flashbackek formájában értesülünk az egyenes gerincű szuperdetektív (Yen) és egykori protezsáltja (Tse) kapcsolatáról, amelynek a végére egy rendőri túlkapás tett szomorú pontot, de ez egyáltalán nem lassítja le a kétórás mozit. Az egymás ellen fordult kollégák remek tempójú sztorijában intenzitásukban fokozódó akciójeleneteket láthatunk a minden tekintetben csúcsra járatott, közel húsz perces, szenzációs fináléig (autós üldözés + tűzharc a főúton + egy az egyben párbaj egy omladozó katolikus templomban). Az idei év legjobb akció-thrillerét a dél-koreaiak helyett most a hongkongiak szolgáltatták: Chan halála után Herman Yaura és Dante Lamra hárul a feladat, hogy tovább vigye az árulásokkal és nagyszabású leszámolásokkal körbedúcolt, veretes bűnügyi mozik nagy múltra visszatekintő hagyományát. [trailer]
