Srdan Golubović Otac (Apa) című, negyedik játékfilmje sokszorosan nehezített terepen: egy velejéig korrupt országban, a legszegényebbek közegében mutatja meg, miért nem lehet ok a nincstelenség arra, hogy a családokat szétszakítsák. Keserű igazságot keserű happy end zár a „létező világok legjobbikának” e kendőzetlen bemutatásában. Az Otac az egyik legszebb film a szülői szeretetről.
A Berlinalén a Panorama szekcióban az ökumenikus zsűri, valamint a „legnagyobb zsűri”, a közönség díját elnyert film valós eseményen alapul. Golubović a szerb közösségi médiában olvasta egy férfi történetét, aki egy Kragujevac melletti községből gyalogszerrel zarándokolt el a 300 kilométerre lévő Belgrádba, mert a helyi szociális központ gondozásba vette a gyerekeit. Golubović fölkereste az akkor éppen a Munkaügyi Minisztérium előtt várakozó férfit. Mélyen megérintette, amikor megbizonyosodott róla: az apa nem tiltakozásnak, pláne nem lázadásnak szánta sem emberfeletti fizikai teljesítményét, sem pedig csöndes jelenlétét a minisztérium előtt. Egyszerűen csak követte az érzéseit, s más eszköze nem lévén útnak indult. Ezt a mentalitást, ezt a fajta hatalomhoz való viszonyulást szerette volna bemutatni. A férfi fordított Kohlhaas Mihályként nem harcolni akart. Az igazságtalanságok hosszú folyamatában megkeményedett alázattal legelemibb emberi igazságának, a szeretteihez való jogának akart érvényt szerezni.
A film maga drámai jelenetsorral indul: Biljana (Nada Sargin) összeomlik, a mindennapi kenyérharcba belefáradva fölgyújtja magát, kórházba kerül. Kisgyerekeit intézetbe szállítják. A munkahelyét több éve elvesztett, családját alkalmi munkákból fenntartó Nikola (Goran Bogdan) a fakivágásról, piszkosan, gumicsizmában rohan a hivatalba. A hozzá képest tündérmesei eleganciájú, jól ápolt, jóllakott tisztségviselők hosszasan oktatják ki a szülői szereppel járó feladatok mibenlétéről. Egyúttal közlik azt is: a gyermekvédelmi hatóság úgy döntött, a gyerekeket ideiglenesen gondozásba vették, mivel mind fizikailag, mind mentálisan súlyosan veszélyeztetettnek bizonyultak. A férfi sem a feleségét nem látogathatja meg a kórházban, sem a gyerekeivel nem találkozhat. A verdiktnek az is része, hogy ha a gyermekjogok kívánalmainak megfelelően nincs folyó víz és villany a házukban (márpedig nincs), valamint nem szerez állandó állást, vissza sem kaphatja őket. Nikola erejét végsőkig megfeszítve igyekszik teljesíteni az elvárásokat. A bizottság megtekintési határidejéig kifesti a lerobbant házat, s villanyt és vizet is varázsol (szinte szó szerint). Állást, azt nem tud szerezni. A filmben fel-felcsillanó humor talán akkor a legtorokszorítóbb, amikor a magasságos bizottság a gyerekek csekély számú, s nem pont a legutóbbi divatot tükröző játékszereit lefitymálva megfellebbezhetetlenül közli, hogy a 21. században elengedhetetlen, hogy internetelérés és számítógép is álljon a felnövekvő állampolgárok rendelkezésére. Így hát a gyerekek határozatlan idejű gondozásba, ideiglenes nevelőszülőkhöz kerülnek, s Nikola továbbra sem nem találkozhat velük. A munkálatok idején dolgozni sem tud járni, elesik a minimális bérétől is, az asszonynak egy szem almát visz a kórházba.
A férfi a hosszas, jogkövetően és pontosan betartott procedúra során ráeszmél, hogy törvényes úton esélye sincs visszakapni a saját gyerekeit. Egykori munkástársai – szintén állástalanok – felvilágosítják: a gyámhivatal vezetője a maga és „üzlettársai” számára jól jövedelmező „melléküzemágat” működtet a nincstelen családokból kiemelt gyerekek örökbeadására. A jó anyagi helyzetben lévő, gyermektelen párok nagy összegeket hajlandók áldozni arra, hogy a hivatali ügymenetet fölgyorsítva vagy éppen megkerülve gyereket szerezzenek.
A hivatalból eljáró adminisztrátorok persze bombabiztosan körbebástyázták jól jövedelmező „vállalkozásukat” a gyerekek jogait, érdekeit védő családjogi törvények betűivel. Kiskirályságukat az évtizedek során az önkormányzatiság és az autonómia „kreatívan kezelt” demokratikus lózungjai égisze alatt a korrupt tisztviselők államigazgatási szinten is támadhatatlanná tették. Nikola anyagiak híján perelni nem csak nem tudna, de nem is volna érdemes.
Az apa a mindennapok nehézségeit tolsztoji, lázadásra vagy „lelkizésre” erőt nem fecsérlő belenyugvással viselte évek óta. (A kelet-európai józanság e típusát Móra Ferenc révén nálunk „célszörű szögény embör”-ként ismerjük.) Nem hibáztatja a feleségét sem. Csupán kézszorítással jelzi, megérti és elfogadja, hogy az asszony nem bírta tovább. Nikola fokozatosan döbben rá, hogy a láthatatlanul maradó belenyugvás a mindennapok gondjainak aprólékos megoldásához adhatott elég erőt, ám ebben a helyzetben nem segíthet. Tenni kell valamit, méghozzá gyorsan, hogy ne sérüljenek tovább a gyerekeihez fűződő bensőséges szálak. A hivatalos eljárás évekig tarthat, sikerrel a legkevésbé sem kecsegtet, azalatt végleg elszakadnának egymástól. Szó erről sem esik, minden mozzanat gesztusokkal, cselekedetekkel történik.
Az apa ekkor dönt úgy, hogy pénz és más lehetőség híján gyalog indul el a fővárosba. Egyetlen kapaszkodója a „jó király”-ba vetett hit. Személyesen akarja átadni beadványát a miniszternek. Nincs más választása, bíznia kell abban, hogy a főfő hatalmasság igazságot szolgáltat neki és családjának. A feladat elvégzéséhez szükséges belenyugvással kezeli azt a tényt is, hogy ahhoz, hogy a miniszter színe elé kerülhessen, előbb végig kell haladnia egy emberfeletti erőfeszítést kívánó (kereszt)úton, amire minden ismerőse azt mondja, hogy lehetetlen.
A filmen csupán a végeredménye látszik annak, ami bevallottan a legnagyobb munkát jelentette a stáb számára. Golubović becsülettel elmondta, milyen volt az a folyamat, melynek során képessé váltak rá, a mélyszegénységben élő emberek ama képletes – ez esetben nagyon is valósan rongyos és lábat törő – cipőjét fölhúzva Nikola mellett gyalogoljanak. (A szegények helyzetének megértéséről L. Ritók Nóra pátoszmentes, praktikus szempontjait itt olvashatjuk.)
Golubović-nak és alkotótársainak sikerült a szinte lehetetlen érzelmileg is, a tárgyak szintjén is. Ami szokásosan díszlet, kellék, jelmez, az náluk rekvizítumból a szegénység, a hiány miatt már-már lelkes lénnyé lép elő. A kiszáradt kenyérvég, az összeaszott szalonnadarab csakúgy átlényegül, mint az a néhány ütött-kopott, agyonhasznált berendezési tárgy, ruhadarab, gyerekjáték, amit magukénak mondhatnak. A film utolsó perceiben Nikola úgy hordja vissza a házukba a billegő asztalt, a foltos terítőt, a kacska székeket, mint pap az oltáriszentséget. (Az apró poénokkal megtűzdelt jelenetsor alatt a néző végre felszabadultan nevet, miközben alig győzi törölgetni a patakokban ömlő könnyeit – true, saját story). Nem túlzás, sőt teljességgel vállalható a hasonlat, Golubović ugyanis egyenlő mércével mér. Szegénységet, gazdagságot értékén kezel, s ennek az is része, hogy a szomszédok – ugyancsak célszörű szögény embörök – bizony az utolsó szögig széthordták a kevéske berendezést, amíg a család távol volt.
A fentiek nyomán talán nem gondolnánk, de az Otac az amerikai jól megcsinált krimik, thrillerek dramaturgiai sémáját használja: problémákkal terhes kiinduló helyzetet rettenet követ, amit emberfeletti erőfeszítéssel kell legyőzni. A próbát megharcoló főhős számára az ad erőt a próbatételhez, hogy egy pillanatra sem téveszti szem elől a célját. Vissza akarja szerezni azt a nehéz kiinduló helyzetet, ami a rettenet megtapasztalása fényében maga a Kánaán, az elveszteni többé már nem akart Paradicsom.
A nálunk talán kevésbé ismert Golubović korábbi filmjeinek ismeretében azonban nem meglepő ez a fajta formai, dramaturgiai kreativitás. Legutóbbi, nálunk is forgalmazásba került filmje, a Templom a dombon (Krugovi, 2013, a Berlinale Forum szekciójában az ökumenikus zsűri díját kapta) a délszláv háború poklából indulva, jó ütemezésben szcenírozott idősíkeltolásokat alkalmazva követte végig egy önmagában etikus, jó cselekedet pusztító következményeit. A 2007-es, magyar koprodukcióban készült A csapda (Klopka) lineáris cselekményvezetésű, s egy középosztálybeli apa küzdelmeit mutatta, aki korrupt közegben, összeomlott országban próbálta megmenteni a gyereke életét, megtartani a családját. Első játékfilmje, a 2001-es Telitalálat (Apsolutnih sto) egy testvérpár sorsán keresztül szintén a délszláv háború, a korrupció, az alvilág mozgásairól tudósított. A négy filmen szépen végigkövethető, amint rendezőjük egyre finomabb eszközöket egyre szebben, hitelesebben használ. Fliegauf Bence Csak a szélje óta kevés hasonlóan empatikus, a nyomort valóban értőn, s mi fő, a nézővel is megértető módon láttató alkotást ismerünk, mint az Otac. Hogy miért nem a versenymezőnybe került, persze fesztiváltitok, pedig történetét tekintve is, filmes megformálásának színvonalát illetően pedig maximálisan a Berlinale profilja.
„Nem lenne ellenemre filmet forgatni Amerikában, de engem elsősorban az európai, közelebbről pedig a szerb közeg foglalkoztat, amelyet, úgy gondolom, elég jól ismerek” – nyilatkozta a rendező. Golubović azon kevés alkotók számát gyarapítja, akinek tehetségét szerencsére ettől a változástól sem szükséges félteni, hiszen kellő jártasságra tett szert a társadalmi közegek területén, a legmélyebbtől a legmagasabbig.
Boronyák Rita
