Itthon senki nem mondta el ezt a sztorit. Csak a felét.
1994-ben járunk, a Carolco - a túlfizetett színészek és a többek közt tűzijátékkal levegőbe írt projektek bejelentése miatt - az anyagi csőd szélén áll, Mario Kassar már az irodájában fogyasztott kávéért is pénzt számol fel. És akkor döntést kell hozni.
A kék sarokban Renny Harlin 70 millióból összeüthetőnek tűnő A Kincses sziget kalózaija, melyet később a Harlin-Davis-pár zöldségital-mániája, illetve a hanyag szkriptfejlesztés és az újjáépített díszletek párosítása előbb 115 milliós költségvetésig, majd 105 milliós bukásig tornásznak. (5 hónap vacillálás után szintén kb. ekkor intettek búcsút a Mistress of the Seas Anne Bonny-s kalóz-szexfilm-biopicjének.) A pirosban a Total Recall-lal és az Elemi ösztönnel kritikai és anyagi sikert arató, no meg botrányt keltő Paul Verhoeven még Az emlékmás forgatásán kifundált Crusade-je. Walon Green (Vad banda, A félelem ára) olyan forgatókönyvvel lepte meg a Floris című holland Ivanhoe-t kreáló rendezőt, amely nagyon is Verhoeven kedvére való témát - ti. az első keresztes hadjárat (1095-1099) legsikeresebb, fosztogatásokkal, nemi erőszakkal, mészárlással, korrupcióval önigazolt periódusát - dolgoz fel, és amit Az emlékmás társadaptőre, Gary Goldman pofozott helyre. Felhúzták a díszleteket Spanyolországban és Marokkóban, a jelmezek viselésre készek a nyári forgatásra és a következő évi premierre. A nyeregben maga a Terminátor, partnerei: Jennifer Connelly (Leila, a szaracén hercegnő - ma rögtön whitewashingot kiáltanának érte), Christopher McDonald (Emmich gróf, a pszichopata főgonosz), John Turturro (Ari, a zsidó szélhámos), Robert Duvall (Adhemar püspök, a hadjáratok spirituális vezetője) és Charlton Heston (II. Orbán pápa).
Kassar a stúdió anyagi helyzete miatt nem adhat zöld utat mindkét projektnek és az előrehaladottabb (cserébe jóval tabudöntögetőbb) Crusade-re voksol. Verhoeven azonban előbb 70 millióra, aztán 80-ra, majd 100-ra és még többre taksálja a végösszeget. Neki is szegeződik a kérdés: "Garantálod-e, hogy a költségvetés nem lépi túl a 100 milliót?" "Mi? Hogyhogy garantálom-e?! Honnan tudjam, hogy amikor kilépek az épületből, nem gázol-e el egy teherautó? Vagy ha Isten - Á, hagyjuk már, nem hiszek benne - vagy a természet miatt zuhogni kezd az eső, és leállunk 3 hónapra, akkor mit csinálunk?! Bárki, aki garanciát ígér, hazudik. Nevetséges!" - őrjöng a brutálisan őszinte nyugat-európai, aki kikéri magának a marsi küldetés és az erotikus thriller bevételei ellenére is bizalmatlan fejesek követelését, akit Schwarzenegger sem tud lecsillapítani és aki ezzel el is intézte, hogy a stúdió végleg ejtse a projektet. Így merült a fejlesztési pokol bugyraiba a '90-es évek és a filmtörténelem egyik legtöbbet emlegetett soha el nem készült filmje, majd forgott le Kassarnak tett szívességből Verhoeven NC-17-es vegasi revüje és Harlin gyászos kalózmozija.
Lendületes kalandfilm és revizionista középkori eposz: a Crusade olykor irodalmi tapintású szövegkönyve e két zsáner vonzáskörzetében pozícionálható. Zseniális tulajdonsága az irománynak, hogy bárkit tudott volna kényeztetni. Vérbő, kardforgató Schwarzeneggerrel reklámozott középkori kaland? Megkapjuk. Gondolkodnánk a korrupt katolikus egyházfők, az elnyomott zsidók és pláne a muszlimok helyzetéről a XI. században? Természetesen. A Crusade vitéze, Hagen Az emlékmás Quaidjénél érezhetően gyarlóbb, esendőbb karakter: csupán egy megélhetésért tolvajlásra kényszerülő, jólelkű, egyszerű német-római parasztlegény. Verhoeven már a nyitányban borítani akarta a gyereket a fürdővízzel együtt: miközben a derék földműves répát lopna a kancájának egy francia apátságból és egy aranyfeszületet is meglovasít, párhuzamos montázsban látjuk az ott élőket, azaz a böfögő-szellentő alárendelteket és egy épp hastáncoló tinifiúk kéjes társaságát élvező homoszexuális, pedofil apátot. Hősünket elkapják, tömlöcbe vetik, kimondják rá a halálos ítéletet, majd váratlanul elkezdődik a nagy kaland.
Green forgatókönyve a plebsz babonákon nyugvó befolyásolhatóságát, plusz az öldöklést felmentő, fanatikus egyházfőket, kereszteslovagokat állítja pellengérre. II. Orbán és díszkísérete (a Szentföld lerohanását a Tízparancsolat, a Ben-Hur és az El Cid dicső, végül NRA-elnökké avanzsáló sztárja rendelte volna el a Volt egyszer egy vadnyugat gyerekgyilkos Henry "8. esküdt" Fondájának későbbi alakváltozataként) populistákként totálisan reflektálatlan pórokkal hitetik el azt, hogy az egykor Jézus által birtokolt Jeruzsálem valójában az ő földjük, így a hitetlen megszállók tizedelését "Isten akarja", vonuljanak hát hadba korabeli Vietnam-allegóriaként, vagyis amit 1990-ben az Öböl-háború, 2001-ben az ifjabb Bush terror elleni külpolitikája, 2015-ben a migránskrízis és a xenofóbia jelöltek, az 1095-ben sem lehetett annyira más, nevezetesen a felsőbbrendű fehér férfiak globális, imperialista demagógiája. Az állásfoglalás nem véletlen, Verhoeven örök demokrataként a legtöbb moziját nyíltan végigszónokolta: a Török gyümölcs, a Forró verejték, a Spetters, A negyedik férj és a Fekete könyv Hollandiában, az Elemi ösztön az USA-ban, az Elle francia vizeken elmélkedett a genderről (a 82 éves mester az ó-és az újhazában is sikeresen felhúzott pár melegjogi aktivistát), míg a híradóbejátszásos Futás az életért és a Robotzsaru leplezetlen történelmi és aktuálpolitikai leckék, de az öt nyelven beszélő, Márquez-tisztelő Walon Green is baloldali érzékenységről adott számot Peckinpah és Friedkin antihőseivel.
El is jutottunk a Crusade központi dilemmájához. Intrikákról és manipulációról regél a szkript, a csaták mindössze ezek folyományai. Olyannyira, hogy a főhős útja is ennek rendelődik alá. Indiana Jones-történetként vagy véres Arábiai Lawrence-ként is olvasható a fabula. Hagen kiszabadul a rácsok mögül, bajvív, Toldi Miklósként megalázza (bezúzza az ezüstsisakját, kiüti a fogait, deformálja a képét, miután páncélkesztyűbe rakott kövekkel gondoskodott protagonistánk engedelmességéről) istenkomplexusos féltestvérét, Emmichet, a rókalelkű Györgyöt, aki Dél-Itáliában bosszúból rabszolgának adja el, szaracénok kezére játssza az időközben kalózokat is aprító főszereplőt, mire az arabok harcossá képzik ki a Jeruzsálem oroszlánbarlangjába érkező parasztembert (Vörös skorpió, Farkasokkal táncoló, Az utolsó szamuráj, Avatar), hogy aztán a város ostromakor ő legyen a hős, tehát a tündérmesék, helyesebben a kanonizált elbeszélésformula jegyében konfliktusok formálják a személyiségét. Egzotikus útifilmbe illő odüsszeián vesz részt, haszonszerzéstől önzetlenségig jut el, Saulból Pál apostollá növekszik.
Joseph Campbell (Az ezerarcú hős) emeli a kalapját, a Crusade ilyen rangban príma megváltássztori. Kettős kötésű cselekménnyel is rendelkezik, akárcsak Doug Quaid egotúrája. Mítosz és valóság ellentéte hatja át a lapokat. Ugyan Hagen szent megmentővé duzzad, ez csak a véletlen műve. Gyertyával égeti le magáról a várbörtön bilincseit, a Jézus-pózban leláncolt farmer egy keresztalakú igát vet le magáról, ami közben véresen a hátára ég. A stigmát észreveszi a pápai küldöttség és a szegények is, ujjal mutogatnak rá, mint isteni csodára. Hagen rögtön megragadja az alkalmat: álomfejtésről kezd beszélni, tolvajból már szélhámossá, nem pedig hős katonává válik, újfent sallert adva a keresztes háborúk babonákon élősködő természetének. (Nem szólva arról, hogy Schwarzi karaktere az egész cselekményt zűrből való meneküléssel tölti, nem ütközetek kirobbantásával, mint a Kommandóban, ezért a Crusade fél lábbal már az Ítéletnap depressziós zsarujához vagy a Maggie tehetetlen apakarakteréhez közelít.) Így lesz az ex-kormányzó egy európai harcosok által égi szimbólumnak beállított marketingeszköz: míg az Osztrák Tölgy a '80-as években reagani, republikánus erőművészként pillantott a közönségre, addig a Crusade-ben a vonakodó hős-imidzs ("reluctant hero") egyszerre áldás és átok.
Ügyes trükk, hogy Green írásában az aljanép nemcsak manipulálható senkikből tevődik össze. Hagen és cimborája, Ari, a buddy movie-dinamikát biztosító, zsidó csaló sidekick ugyanis a legalacsonyabb sorból felemelkedve nyerik meg a csatát (a 397 éves keresztes háborút nem is tudnák). Racionális döntéseket a hierarchia alján rostokolók hoznak (Hagen gyötrődik, Ari lyukat beszél a hasba, ráadásul a barátságukat mintha Dwayne Johnson és Grant Heslov egy az egyben lemásolták volna A Skorpiókirályban, sőt, a Crusade megoldásai jó néhány későbbi filmből ismerősnek tűnhetnek), így a Vad banda és Az emlékmás gárdája - nem titkolt balos attitűddel - Rejtett erőd-parafrázist készít, úgy vélve, az igazi finesz a kisembereké, jelesül egy rablóé és egy "bullshit artist"-é. Ahogy Ari mondja: "Alkalmazkodj a környezetedhez, én is azt teszem.", mert az egész keresztes őrület egy hatalmas képmutatás, amit köpönyegforgatás nélkül képtelenség túlélni, szóval ennyit a Közel-Keletet kolonizáló lovagi eszményekről. Újabb kulcsmondat: "Fogj egy ujjcsontot, színezd ki tényekkel, legendákkal, mondd, hogy Keresztelő Szent János vesztette el, és elfogadják, mint hiteles beszámolót." Önreflexív gesztusként a partner hirtelen összefoglalja a cselekményt, mint 2084-ben McClane, a Rekall kétes hírű PR-osa: "Maga egy szuperklasszis hírszerző, aki a legteljesebb titokban dolgozik legnagyobb akcióján. Meg akarják gyilkolni magát jobbról-balról. Összefut egy gyönyörűszép egzotikus nővel... Mielőtt az utazásnak vége, magáé lesz a nő, kinyírja a gonoszokat és megmenti az egész bolygót. Most mondja meg nekem: Nem ér ez meg nyavalyás 300 kreditet?" A Crusade ilyen értelemben a történetmesélést, pontosabban a hollywoodi fősodorbeli dramaturgiából jól ismert fehér megmentő ("white savior")-toposzt szedi ízekre.
Greenék a burzsoáziát illetően sem feketén-fehéren gondolkodnak. Emmich gróf egy 15 éves parasztlányt gyaláz meg egy szőlővel teli kádban, míg Bouillon Gottfried, a hadjárat vezetője noha térdre borul az Úr előtt, de európai színtéren undorodik meg vetélytársa kaszabolásaitól. Találni gaz és bölcs muszlimokat is, erre Djarvat, az elvakult szaracén és Ibn Khaldun emír oppozíciója világít rá, az írók egyoldalúság helyett a polifóniában hisznek. A muszlim uralkodó letenné a fegyvert, míg izzó szemű földije szerint ez naiv badarság, ám indulatos döntése emberrablásba, magánháborúba és népirtásba sodorja a civilizációkat. Az emír humanizmusa egy hegyoldalba vájt, férfit és nőt, feketét, fehéret, arabot és zsidót szállásoló, kultúrában, gyümölcsökben, ruhakölteményekben gazdag utópia, vagyis Jeruzsálem kiépüléséhez vezet (Green és Goldman oldalain a Közel-Kelet gyémántja ugyanolyan káprázatos, mint egy rabszolgahajó Bariban vagy egy ültetvény Frankhonban), míg Djarvat szerint egy nőnek, vagyis az érdekházasságba kényszerített Leilának sosem lehet szabad akarata.
Hagenen, Arin, Leilán, Khaldunon kívül a legtöbb karakter vérszomjas, erőszakkal fölényhez jutni próbáló bestia, a Crusade sosem Alexandre Dumas és kevésbé a Mennyei királyság, hanem a szintén Verhoeven vezényelte Hús és vér morális kétértelműségekkel zsúfolt világa. Nyíl repül a keresztesek sátrába, meghiúsítva a béketárgyalást, Emmich Antiókhia (vö: Aleppo és Verhoeven gyerekkori emlékei a II. világháborúban bombázott Hágáról) romjain kannibalizmusra, csecsemő-és anyagyilkosságra buzdítja híveit és állkapocscsontot hagy társai ételében. A szaracénok agyagedénybe hajítják a kappanná heréltek genitáliáit, Djarvat egy rothadó, bűzös, testnedves szamárba varrja és kiéhezett hiénák elé veti Hagent. A főalak egy zsidó menyasszony becstelenítésének vet gátat, kaszát szorongatva harcol, Djarvaték egy útjukba kerülő védtelen, idős földművesházaspárt tesznek el láb alól, a szkript egyik elegáns humorú jelenetét (melyben Leila becsapja Hagent és egy fekete lányt jelöl ki az ágyasának, akitől az izmos német-római zavarba jön) pucér hasba döfés váltja. Green és a többiek nem mennek át Mel Gibsonba és esztétizálják gornóvá a passiót: a Véres délkörök és A szakasz háborúellenességét, illetve bevallottan egyéb revizionista westernek reguláit követve szélsőségesekhez rendelik a brutalitást, így a vallási, sőt, az élet bármely területén kialakuló fundamentalizmust utasítják vissza.
Handzsáros, görögtűzzel ropogtatott fináléjában a Crusade mintha a Vad banda mexikói leszámolása és A hét szamuráj esős, ronin kontra bandita-összecsapása előtt tisztelegne: miként a fegyverforgatók hattyúdalában, itt is vágóhíddá alakul a végső csata, a káosz pedig újfent rábök az iromány szerepcsere-motívumára. Hagen ugyanis, újfent a véletlenek összjátéka folytán, a keresztesek oldalán vágja le a muszlimokat, a csata hevében a lenyugvó Nap "árnyharcosként" festi a várfalra az alakját (Goldman ötlete), majd profán Messiásként (lásd az épp Verhoeven írta, több ponton szentségtörő Názáreti Jézust, valamint a Robotzsaru Krisztus-allegóriáját) a hátán cipeli ki a Szent Keresztet a Szent Sír-templomból: ismét hősnek látszik, de valójában az értelmetlen vérengzésből szabadulna, mint a mezítlábas John McClane az üvegszilánkoktól és az egész szituáció bizarrságát aládúcolja, hogy a főfigurát egy tömlöc óta kísérő félkegyelmű lesi áhítattal. Tömeghisztéria lesz úrrá a pusztítás elől menekülő zsidókon, várak omlanak össze, Lei(l)a hercegnő szaracén Geena Davisként lép a tettek mezejére. Képzeljük el, hogy az epikus küzdelmet Basil Poledouris nagyzenekara kíséri, Jost Vacano operatőr katasztrófát érzékeltető nagytotálokba foglalja, az akcióspecialista Frank J. Urioste vágja és Rob Bottin protézisekkel naturalistává fokozza: az eredmény a Csillagközi invázió szatirikus, fasisztoid rovarirtását is lepipálná. Igaz, akadnak túlzások (mint Hagen semmiből bevágtató paripája), de Green az utolsó pillanatban is békepárti üzenetet sugall - hősünk lenyesi a fehér mezén húzódó vörös keresztet, a közel-keleti genocídium szimbólumát és nem kér a zsarnokságból, mintha 1939 és '45 között tevőlegesen, németként utasítaná el a fasizmust csendben tűrő "jó" honfitársai passzivitását. A hercegnő oldalán ellovagol a naplementébe és letelepszik: Hagen csak egy gazdálkodó és nem a korrupt Emmich birtokolta "elveszett királyi vér" jogos örököse, ahogy Orlando Bloom 10 évvel későbbi harcosa is csak egy kovács.
Okosan írt figurái (Hagen és Leila screwballos "effendi"-évődése Han Solo és Leia hercegnő, valamint Rómeó és Júlia ablakos románcára hajaz és a teljes Verhoeven-életmű nadrágot hordó nőalakjaihoz biggyeszt kiegészítést), érett társadalomképe (miközben a szaracénok fehéreket kasztrálnak, középkori Casablancaként bonyolódik a helyiek és a bevándorlók tábori élete) révén bánhatjuk igazán a Crusade meghiúsulását, és azt, hogy nem indíthatta el a Gladiátor kard és szandál-reneszánszát. 27 év távlatából nehéz deklarálni, hogy akkor, a maga korában, más nézői igényekkel blockbuster született volna-e Paul Verhoeven és Arnold Schwarzenegger második mini majorös kalandozásából, pláne azt, hogy az esetleges pénzügyi siker kihúzta volna-e az anyagi csávából a gatyásodott Carolcót. (Dean Devlin szerint, ha a vállalat nem dől be, A függetlenség napja és a Titanic is ott kötnek ki, vagyis nem kellett volna aggódni a betevőért.) 2012-ben David Hughes, a Tales from Development Hell című könyv szerzője úgy nyilatkozott a Herkules sokadik inkarnációjakor, Dwayne Johnsonnal betűhíven vászonra lehetne ültetni a forgatókönyvet - a közelmúlt azonban nem erről tanúskodik.
A Mátrix vagy a Hannibal idején a Warner, MGM, Columbia, Universal A-ligásai valóban merték csak 18 éven felülieknek készített portékákkal gazdagítani a portfóliójukat, 2020-ra viszont a Disney abszolutizálta-gyarmatosította, üzleti kereszteslovagként átvette a box office-uralmat, bekebelezte a Foxot és töretlenné vált a PG-13-re kalibrált szuperhősök hatalma. Schwarzi has beenné öregedett, Verhoeven az öreg kontinensen sokkol és emancipál az Elle-lel és a Benedettával, a Brett Ratner-féle Heraklész nem örvend nagy népszerűségnek, a kormányzó úrnál is limitáltabb színészi eszköztárú The Rock is szívesebben haverkodik Jason Stathammel vagy családi filmekkel arat, és bár egy darabig a holland botránymágus neve felmerült a harmadik Conan kapcsán, az Erőnek erejével és A feláldozhatók 3. zakója után a producerek nem merték királlyá koronázni a vén kimmériait.
Infantilizálódott a filmipar és erre a mozipiacra a határokat feszegető, mai árfolyamon 200 millát kóstáló Crusade holtan érkezne. A középfajsúlyú vagy költségesebb, eredeti ötleten alapuló zsánerdarabok felvevőhelye jelenleg a Netflix, az Amazon, netán az HBO, a Hulu vagy az AMC sorozatformátuma és kétséges, hogy az A24, a Neon, a Bleecker Street, a Focus Features és a Lionsgate függetlenjei a zsebükbe nyúlnának, hiába kerültek ki a szkript jogai 2018-ban Schwarzenegger keze alól. Így ez a paradigmaváltó, historikus, de korántsem akadémikus gigaeposz egy letűnt kor lenyomata. Egy éráé, amikor nemcsak elvétve került moziba egy A harag útja, egy Logan és egy Szárnyas fejvadász 2049, hanem ahonnan még nem veszett ki teljesen a rizikóvállalás, a szórakoztatás és a nagy költségvetés nem feltétlenül mentek a komplexitás rovására és ahol az R-besorolást a vérontáson kívül a szürkeállomány ébren tartása is indokolta (melyre a Berlinben 3 éve zsűrielnök Verhoeven is célozgatott). A Crusade efféle, celluloid helyett írásban, fantáziánkban fennmaradó rétegdarab.
Év: 1993
Terjedelem: 134 oldal
