Úgy tartják, a filmkritikusok olyanok, mint a nőgyógyászok: ott keresik a problémát, ahol más az örömet. Az év végi listázásnál ettől azonban nem kell tartani, ugyanis ez a modulálatlan, nettó laudáció ideje. Az Élősködők kivételével olyan alkotásokra fókuszálok, amelyeket jellemzően elkerült a nemzetközi hype-cunami, ugyanakkor több mint érdemesek a figyelemre.
Eddie Murphy az év hőse. A Dolemite Is My Name parádés hommage-filmjével sikeresen ráirányította a Netflix-nézők figyelmét a blaxploitation-éra legkarakteresebb vadhajtására, Rudy Ray Moore-ra. Moore több médiumban is pionír volt: korábban rappelt, mint a Sugarhill Gang, humorban gyakorta felülmúlta a korszak afro-amerikai stand-up comedy sztárjait (Richard Pryor, Redd Foxx), és önerőből nemhogy betört, de egyenesen meg is hódította a blaxploitation-filmpiacot (Dolemite, 1975), hogy aztán pusztító emberi tornádóként (Dolemite II: The Human Tornado, 1976) vagy éppen gyémántkemény diszkókeresztapaként (Disco Godfather, 1979) térjen vissza a gyöngyvászonra. A kifogástalan afrofrizurában és színpompás öltönyökben, pimp cane-nel a kezében szövegelő Rudy Ray Moore-t látni kell, mert elhinni nem lehet. A Moore-életművel való ismerkedés kiváló origója lehet a Dolemite Is My Name, amelyben a címszereplőt megformáló Eddie Murphy a mennybe megy. Put yo’ weight on it! [trailer]
Az év egyik legimpresszívebb elsőfilmje a brazil Joe Penna alkotása, amelyben egy pilóta küzd a túlélésért a sarkvidéken. Az érkező mentőhelikopter a zord időjárás következtében lezuhan, így segítség helyett egy magatehetetlen, ápolásra szoruló fiatal nő szakad a kilátástalan helyzetben lévő férfi nyakába. Penna gyönyörűséges, csontszikár, minimalista mozija végig lebilincselő marad, amely elsősorban a precízen adagolt fordulatoknak és a sokadjára remeklő Mads Mikkelsennek köszönhető. [trailer]
Az idei Arany Pálmát elnyerő Élősködők tulajdonképpen a nemzetközi stábbal, angol nyelven leforgatott Snowpiercer – Túlélők viadala (2013) harcos kapitalizmuskritikájának koreai párdarabja, azzal a különbséggel, hogy itt a lecsúszott, marginalizált csoport nem vízszintes irányban mozdul el a leghátsó szerelvény nyomornegyedéből az első vonatkocsi szupergazdag, cinikus tulajdonosáig, hanem a penészes, klausztrofób félpince sötétjéből tör fel a szöuli domboldal napfényben úszó, hatalmas, kétszintes luxusvillájáig. Bong Joon-ho roppant formatudatossággal viszi végig a fent-lent oppozíciójára épülő alaphelyzetét (egy ízben egyetlen beállításon belül mutat rá bravúrosan a két família közötti áthidalhatatlan távolságra), és noha az anyagi helyzet különbségéből fakadó feszültség fokozatosan nő, a játékidő kétharmadáig kedélyes marad az alkotás hangneme. Az eddigi munkáihoz hasonlóan Bong most is műfaji határokat sért: éjfekete komédiát, csípős szatírát és vérbarokkba hajló thrillert házasít össze zavarba ejtő természetességgel, a zárlatra pedig teljesen egyértelmű lesz, hogy a nézői elvárásokat gondosan felültette egy olyan hullámvasútra, amely alkalomadtán fejjel lefelé süvít. [trailer]
A kolumbiai Alejandro Landes második rendezése az Apokalipszis most, a Legyek ura és a Jöjj és lásd! Bermuda-háromszögében megfogant, szupraintenzív moziélmény, amelyben egy osztag gyerekkatona harcol egy ismeretlen ellenséggel az időtlen kolumbiai tájban. Balladai homály övezi a történelmi kontextustól kezdve a szereplők múltján át a misszió célját, Landes helyette az atmoszférateremtésre, valamint a (láz)álomszerű és a rögrealista háborús esztétika zavarba ejtő balanszírozására fókuszál. A Monos nehezen megragadható kinematikus alkímia, egyszerre lírai és nyers, ártatlan és korrupt, amelyet mindenképpen moziban kell látni. [trailer]
Meeting Gorbachev / Nomad: In the Footsteps of Bruce Chatwin
A nagyformátumú, idén 77 éves Werner Herzog munkabírásáról legyen elég annyi, hogy idén a tárgyalt két dokumentumfilmmel és egy játékfilmmel (Family Romance, LLC.) jelentkezett. Nehéz olyan témát találni, ami ne érdekelné Herzogot: ősi barlangrajzok (Cave of Forgotten Dreams), grizzlymedve-aktivisták (Grizzly Man), buddhista beavatás (Wheel of Time), szibériai prémvadászok (Happy People: A Year in the Taiga). Most épp az SZKP utolsó főtitkáráról, Gorbacsovról készített egy személyes hangvételű, de igen akkurátus – többek közt az egykori miniszterelnök Németh Miklóst is megszólaltató – portréfilmet (Meeting Gorbachev), aztán pedig a brit író-világutazó cimborája, Bruce Chatwin híres túráit (Patagóniától Ausztráliáig) bejárva megpróbált közelebb férkőzni az 1989-ben elhunyt, nyughatatlan, nomád művész szelleméhez – sikerrel (Nomad: In the Footsteps of Bruce Chatwin). [Meeting Gorbachev trailer] [Nomad trailer]
A játékidő derekáig olybá tűnik, mintha Tom Harper egy szokványos felemelkedéstörténetet mesélne el a skót munkásosztály ifjú, terhelt múltú, rebellis countryénekesnőjéről, de aztán egy elegáns lábsöpréssel dezorientálja a nagyérdeműt: színes-szagos tündérmese helyett a megbékélés és az integráció bölcs elégiájává szelídül a Wild Rose, amelyben megcsodálhatjuk az összes zenei betétért felelős, elpusztíthatatlan őserőt, Jessie Buckley-t, aki szigorúan mérve is az idei esztendő egyik nagy felfedezése. „Három akkord és az igazság” – ennyi lenne a country a címszereplő megfogalmazásában. A Wild Rose a legjobb zenés film a Sing Street óta. [trailer]
A Babadookot jegyző Jennifer Kent lenyűgöző második nagyjátékfilmjét kár lenne elintézni egy rape & revenge címkével, elvégre fajsúlyosabb vállalás annál: Ausztrália brit gyarmatosításának hatásáról értekezik egy szívhasasztó személyes történeten keresztül, amelyben egy ír elítélt lány és egy fiatal bennszülött köt kényszerszövetséget, hogy felkutassanak egy hatalommániás angol katonatisztet a tasmán pusztaságban. Az egymás iránt bizalmatlan, de a britek gyűlöletében osztozó ír-aboriginal tandem saját (kelta és törzsi) nyelven megszólaltatott dalát bemutató jelenet alighanem az év filmes szcénája. Retinába égő, brutális és letaglózó letétemény a The Nightingale, nagy kár, hogy nem volt látható Magyarországon. [trailer]
Andrej Zvjagincev óta nem volt akkora tehetsége az orosz filmnek, mint a Szokurov-tanítvány Kantemir Balagov, aki még mindig csak 28 éves, de a Beanpole-lal már a második egészestés alkotást tette le az asztalra. Balagov mestere a sűrítésnek, az esztétizált nyomasztásnak és az ólomsúlyú történéseket ellenpontozó, csontszáraz humornak: a második világháború sújtotta Leningrád pusztulatában a normális életet folytatni igyekvő emberi roncsok keverednek olyan tragikomikus, WTF-szituációkba, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Noha két egykori szovjet harcostársnő, Iva és Mása baráti kapcsolata a fő téma, a háttérben kirajzolódnak a hadirokkantak és a pártelit mindennapjai is. Aki megtekinti a Beanpole című, bénító erejű pörölycsapást, garantáltan figyelemmel fogja kísérni Balagov jövőbeli pályafutását. [trailer]
Az Egyesült Államok Veres Pali bácsiját dr. Ruth Westheimernek hívják, aki jelenleg 91 éves, kiváló formában van, és még javában szerepel, legutóbb például a veterán Ellen DeGenerest hozta zavarba a talk show-jában. Igazi larger-than-life, lebírhatatlanul életvidám karakterről van szó, aki Németországban mindkét szülőjét elvesztette a holokauszt alatt, harcolt az izraeli hadseregben, majd Franciaországban tanult, végül az USA-ban vált az ország szexológusává a konzervatív Reagan-éra idején, előbb a rádió, majd a televízió médiumában. „Nem a méret a lényeg” – így a film plakátja, előtérben a 140 centi magas, legendás dr. Ruth-tal. Az év legkedvesebb dokuja. [trailer]
