A Casablanca aligha készült volna el, ha a japán támadás másnapján nem fedezik fel a Warnernél porosodó sztoriban a hazafias dráma lehetőségét.
Rick kezét akkor pillanthatjuk meg a Casablanca elején, amikor éppen aláír egy csekket. A dátum: december 2. Később az is kiderül, hogy 1941-et írunk. Vagyis a Casablanca a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt pár nappal játszódik. Akkor, amikor az Egyesült Államok még nem harcolt a második világháborúban, de a legtisztábban látó politikusai már tudták, hogy az izoláció politikája nem tartható fenn.
Franklin Delano Roosevelt elnök régóta tisztában volt ezzel. Már 1937-ben így szónokolt egy chicagói gyűlésen: „Ártatlan népeket és ártatlan nemzeteket áldoznak fel a hataloméhség oltárán… Ha ilyen dolgok játszódnak le a világ más részein, senki se gondolja, hogy Amerika megmenekül, hogy Amerika kegyelmet várhat, hogy a nyugati félgömböt nem támadják meg, és nyugodtan élhet békében!”. Az amerikai társadalomban azonban olyan erős volt az ellenérzés minden külpolitikai vállalkozás ellen, hogy kis híján megszavazott egy alkotmány-kiegészítést, amely népszavazástól tett volna függővé minden hadüzenetet. Ezért Roosevelt is azt ígérte az 1940-es elnökválasztási kampány során, hogy „Fiaitokat nem fogják elküldeni semmilyen háborúba!”. Választási győzelme után azt hangoztatta, hogy a sorozásra csak az ellenség visszariasztása érdekében van szükség, Nagy-Britannia fokozott támogatására pedig azért, hogy az Egyesült Államok kimaradhasson a háborúból. Tisztában volt vele, hogy a háború előbb-utóbb elkerülhetetlen, de azt is tudta, hogy az amerikai társadalom túlnyomó többsége nem kíván részt venni benne. Egyik levelében így foglalta össze dilemmáját: „Az a problémám, hogyan vegyem rá az amerikai népet, hogy nézzen szembe a valószínű következményekkel, anélkül, hogy azzal rémíteném meg, hogy bele akarják vonszolni a háborúba”.
A Pearl Harbor elleni, 1941. december 7-i japán támadás végül megoldotta ezt a problémát: maguk a tengelyhatalmak üzentek hadat az Egyesült Államoknak. A hagyomány szerint a támadás másnapján a Warner Brothers-nél elővettek egy „Everybody Comes To Rick's” (Mindenki eljön Rickhez) című, be nem mutatott színdarabot, amely már egy éve ott hányódott a stúdióban, s amelyből könnyű volt hazafias drámát készíteni. S miközben a stúdióban a film jeleneteit forgatták, az Egyesült Államok sorra szenvedte el a vereségeket. A japánok elfoglalták a Wake-szigetet, a Fülöp-szigeteket, kettőt az Aleut-szigetek közül, egy japán tengeralattjáró megbombázta Oregon partvidékét, s az 1942-es év tíz hónapja alatt több mint 500 amerikai kereskedelmi hajót süllyesztettek el a németek. A Casablancának 1942. november 26-án (a szövetségesek észak-afrikai offenzívájának kezdetekor) volt a premierje New Yorkban, de az ország többi részén csak a következő évben mutatták be – akkortájt, amikor megérkezett a tunéziai Kasserine-hágónál elszenvedett vereség híre.
Vagyis a filmet olyan időszakban készítették és mutatták be, amikor az Egyesült Államok erőfölénye még egyáltalán nem érvényesült a világháborúban – ahogy a történészek megfogalmazták, időre volt szükség, „hogy az óriás talpra álljon és összeszedje minden erejét”. Az alkotók úgy érezhették, hogy az amerikai társadalmat még meg kell győzni arról, hogy az izoláció politikájáról valóban le kell mondani, hogy szükséges és érdemes harcolni, egy olyan küzdelemben, amelyben az Egyesült Államokat méltó szövetségesek fogják támogatni.
Minderre a film több alkalommal utal. Rick (Humphrey Bogart) képviseli a két világháború közötti amerikai társadalom idegenkedését minden külpolitikai akciótól. Számtalanszor
kijelenti, hogy senkiért sem dugja a fejét a hurokba. „Én már nem harcolok semmiért, csak magamért!” – mondja a film 77. percében, a pultnál összeverekedő németre és franciára pedig így kiált: „Nem szeretem, ha felfordulást csinálnak nálam! Hagyják a politikát és tűnjenek el!”. A többi szereplő néha figyelmezteti arra, hogy korábban ő is tett egyet s mást a diktatúrák ellen: fegyvert szállított Etiópiának és harcolt a spanyol polgárháborúban. Ő azonban arra hivatkozik, hogy csak keresni akart. Ferrari (Sydney Greenstreet) azonban már a film 13. percében megkérdezi tőle: „Mikor ismeri fel végre, hogy ebben a világban az izolacionizmus nem gyakorlatias politika?”. A végső fordulatot Victor Laszlo kézfogása pecsételi meg: „Isten hozta újra a harcban! Tudom, hogy ez alkalommal a mi oldalunk fog győzni!”. Az utolsó jelenetben pedig a magányos amerikai hős egy ravasz, de végső soron nemeslelkűnek bizonyuló szövetséges oldalán indul a de Gaulle mozgalmát támogató afrikai franciák támogatására.
A film magyar szinkronjának készítői azonban az 1960-as évek elején mindent megtettek annak érdekében, hogy a film politikai üzenetét eltorzítsák. Ha összehasonlítjuk a magyar és az angol szöveget, érdekes eltéréseket vehetünk észre, melyeket kezdetben hajlamosak lennénk a figyelmetlenségnek és tudatlanságnak tulajdonítani. A náci tiszt a film 20. percében pezsgőt és kaviárt rendel, Renault kapitány (Claude Rains) pedig így szól hozzá: „Szabadjon ajánlanom inkább egy üveg Veuve Clicquot-t”. Pezsgő helyett „inkább” ezt? A fordító tehát nem volt tisztában azzal, hogy a Veuve Clicquot pezsgőmárka. Az eltérések kifejezetten megnehezítik a helyzet értelmezését, mint például a bolgár fiatalember jelenetében. Rick angolul így hárítja el a lelkendező csapost: „Menj, te őrült orosz!”, magyarul pedig e szavakkal: „Eredj, ne marháskodj!” A hatvanas években úgy látszik még az emigráns oroszokat sem lehetett őrültnek nevezni – bármilyen szeretettel is tették. Ilsa (Ingrid Bergman) párizsi búcsúlevelét oly hosszan látjuk, hogy mindenki elolvashatja angolul a következő üzenetet: „Isten áldjon” – e két szó helyett azonban a következő (meglehetősen suta) mondat hangzik el: „Nélküled számomra megszűnt az élet”. Vajon Isten neve sem szerepelhetett egy szinkronizált film szövegében?
Akadnak komolyabb eltérések is az angol és a magyar szöveg között, amelyeket talán nem túlzás politikai szempontok szerint is szemügyre venni. A film ezzel a mondattal kezdődik: „A második világháború kezdetén a bebörtönzött Európában sokan fordultak reménykedve vagy elkeseredve az amerikai államok (the Americas) szabadsága felé…” Szakács Miklós hangján azonban a következőket halljuk a magyar szinkron szerint: „Még alig csöndesült el az első világháború harci zaja, Európában ismét dörögnek a fegyverek. A fasizmus borzalmai elől százezrek menekülnek a tengeren túlra.” Hogy kerül ide az első világháború? Csak annyi nyilvánvaló, hogy a fordító ügyesen elkerülte az „Amerika” név megemlítését, és mivel a filmen a Casablanca felé vezető útvonalat látjuk, a nézőnek úgy tűnhet, hogy ez a „tengeren túlra”, Afrikára utal.
A 11. percben Ugarte (Peter Lorre) egy de Gaulle tábornok által aláírt útlevelet emleget. A magyar szinkron szerint viszont a papírokon a jóval kevésbé ismert Weygand tábornok aláírása olvasható. Pedig a gyűrűn felmutatott lotaringiai kereszt kifejezetten a Charles de Gaulle által vezetett Szabad Franciaország mozgalom jelképe volt. Ferrari már idézett szavai („Mikor ismeri fel végre, hogy ebben a világban az izolacionizmus nem gyakorlatias politika?”) a szinkronizált változatban így hangzanak: „…A nyakasság nem a legjövedelmezőbb mulatság”. A filmben a nácik végtelenül ellenszenves és fenyegető szerepet játszanak, a fordító azonban nyelvi eszközökkel is fokozta az irántuk tanúsított gyűlöletet. Amikor Rick felidézi Ilsa kék, párizsi ruháját, az asszony angolul ezt közli vele: „Amikor a németek kivonulnak, újra hordani fogom”. Magyarul ezt halljuk: „Csak akkor veszem fel, ha kitakarodnak a nácik”.
A jelek szerint a fordítók mindent megtettek, hogy elvonják a figyelmet de Gaulle második világháborús szerepéről. Amikor az 59. percben Rick színvallásra szólítja fel Renault-t, a következőt kérdezi tőle: „Louis, maga Vichy vagy a Szabad Franciaország pártján áll?”. A szinkron szerint homályosabban fogalmaz: „Maga a kormányához vagy a hazájához hű?”. A Marseillaise eléneklése után a náci tiszttel barátkozó francia lány így kiált fel (igaz, franciául): „Éljen Franciaország! Éljen a demokrácia!”. Magyarul csak ennyit hallunk: „Éljen a szabadság!”. A náci tiszt eredetileg Franciaországba akarja visszaküldeni Victor Laszlót és Ilsát – a magyar szinkronban kétszer is Prága nevét hallhatjuk.
Vajon a magyar szinkron készítői az amerikaiak és a nyugat-európaiak háborús szövetségének jelentőségét kívánták csökkenteni? Vajon attól tartottak, hogy a francia-amerikai barátság hangsúlyozásával a NATO-t népszerűsítenék? Mással aligha magyarázhatjuk azt a tényt, hogy a film utolsó jeleneteiben egyáltalán nem tartották tiszteletben az eredeti szöveget. Victor Laszlo idézett búcsúszavai („Isten hozta újra a harcban! Tudom, hogy ez alkalommal a mi oldalunk fog győzni!”) a magyar szinkron szerint így hangzanak: „Amit tudok, megteszem! Remélem, nem bánja meg, hogy segített!”. A magyar szinkronban Renault nem említi meg „a megszokott gyanúsítottakat” sem.
Renault a film utolsó jelenetében a „Szabad Franciaország” brazzaville-i helyőrségét emlegeti, ami arra utal, hogy Rickkel együtt harcolni fognak a tengelyhatalmak ellen. A magyar szinkron éppen az ellenkezőjére utal: „Brazzaville-ben van egy csöndes garnizon”. Vagyis hőseink meghúzódnak majd egy nyugodt helyen… A film legendás és számtalanszor felidézett utolsó mondata pedig a következő: „Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete”. A filmtörténészek szerint ez a mondat a leghíresebb kijelentések egyike, amelyek valaha is elhangzottak a mozivásznon. Kálmán György bársonyos hangján azonban a következőről értesülhetünk: „Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én”.
Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy új szinkront készítsünk a filmtörténet egyik leghíresebb, legtöbbet idézett és legjobban kedvelt alkotásának. Mert a jelek szerint mi itt, Magyarországon a szinkron jóvoltából nem egészen azt a Casablancát láttuk, mint a világ más országaiban.
A maga korában a Casablanca aligha járulhatott hozzá jelentősebben az amerikai közvélemény átformálásához. Az amerikaiak minden bizonnyal inkább a háború eseményeire figyeltek, mint a legújabb hollywoodi „mese” üzenetére. (A Casablanca egyébként sokakhoz eljutott, népszerű volt a mozikban, ha nem is lett kiugró kasszasiker.) A háború végén pedig még Truman, az új elnök is abban bízott egy ideig, hogy az Egyesült Államok újra elfordulhat a világpolitikától, s belügyeire koncentrálhat. Az 1940-es évek második felében azonban mind Truman, mind az amerikai társadalom belátta, hogy nincs visszaút az izolációhoz, el kell vállalni a nem-kommunista világ vezető nagyhatalmának szerepét. Rick nem térhetett vissza a bárjába, Truman pedig a Marsall-segéllyel és a NATO-val kelt a szabad európai államok védelmére. És ahogy egyre jobban megszilárdult az Egyesült Államok nagyhatalmi helyzete, úgy vált egyre népszerűbbé a Casablanca is – amelynek záró jelenetében az európai és amerikai hős együtt indul meg a ködbe burkolózó jövő felé.
Hahner Péter szövege először a Filmvilág 2012 szeptemberi számában jelent meg. Újraközlésének apropóját az adja, hogy mozikba került a Casablanca forgatását feldolgozó Curtiz - A magyar, aki felforgatta Hollywoodot című film.
