Az ausztrál outback-élményről a sűrítettség ilyen fokán valószínűleg csak bennszülött rendező képes értekezni. Az aboriginal Warwick Thornton ebben a csontszikár, zene nélküli, rendkívüli magabiztossággal levezényelt westernben úgy mond el minden lényegeset az elnyomókról és az elnyomottakról, hogy elkerüli mind a sematizmus, mind pedig a didaktikusság csapdáját. A Veszett vidék amolyan Az üldözők-átirat, amelyben a helyi seriff üldözőbe veszi azt a bennszülöttet, aki önvédelemből lelőtte az egyik megvadult fehér telepest. Gyönyörűséges, olykor szürreálba (lásd fehér sósivatag) hajló tájképek kereteznek egy árnyalatokra érzékeny történetet, amelyben a csend az úr. Bámulatra méltó filmes teljesítmény remekbe szabott alakításokkal. [trailer]
The Bill Murray Stories: Life Lessons Learned from a Mythical Man
The man! The legend! Bill Murray a filmjeiben felépített, bohókás és szertelen művészi perszónáját egy ideje már arra használja a való életben, hogy embereknek kellemes meglepetéseket és emlékezetes élményeket okozzon: művészi szintre emelt, melegszívű és nemes trollkodás ez. A legendás sztorikról Tommy Avallone készített megható, inspiratív és erőlködő nagyotmondás nélkül tanulságos dokut. És mindez tényleg megtörtént? Tényleg egy kortárs Lao-ce lenne Bill Murray? Erről szól a The Bill Murray Stories. [trailer] (Ajánlott olvasmány a magyar nyelven is hozzáférhető Bill Murray és a Tao.)
Little Forest (Liteul Poreseuteu)
Az év egyik legrendhagyóbb és legkedvesebb mozija a veterán, dél-koreai Yim Soon-rye (Waikiki Brothers, Forever the Moment) japán képregényadaptációja. Egy ifjú, kora-huszonéves hölgy (Park Chan-wook A szobalányának címszereplője, Kim Tae-ri alakítja) a zajos nagyvárosból ideiglenesen visszaköltözik abba a kis faluba, ahol született, feleleveníti a főzőtudását és a kapcsolatát a gyerekkori barátaival, miközben pereg az idő és változnak az évszakok. Nincs konfliktus, nincs fordulat, nincs fakszni: a megkapóan derűs Little Forest a falusi létmód, az önreflexió és az emberi kapcsolatok filmje – a lassúság és az egyszerűség humanista dicsérete. [trailer]
Sosem voltál itt (You Were Never Really Here)
2018 alighanem Joaquin Phoenix esztendeje volt: játszott Jézus Krisztust (Mária Magdolna), notórius bérgyilkost (The Sisters Brothers) és alkoholista, lebénult művészt is (Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot). Lynne Ramsay új mozijában kombinálódnak az idei szerepei: a krisztusi megváltó jár kéz a kézben a bérgyilkos alakjával, aki jelen esetben egy sokszorosan traumatizált, szuicid háborús veterán. A civilben gyereklány-szexrabszolgák kimentésével foglalkozó protagonista egyik küldetése nem a várt módon alakul, ez pedig kiváló alkalomnak bizonyul arra, hogy Ramsay mesteri módon kiaknázza a vizuális lehetőségeket a rémálmoktól és sötét emlékképektől gyötört, egyre megbízhatatlanabb észlelésű főhősön keresztül. A Sosem voltál itt minden tekintetben brutális letétemény, amelyet méltán hasonlítanak a Taxisofőrhöz.
Az átkelés madarai (Pájaros de verano)
Ciro Guerra antik tragédiákat idéző, ólomsúlyú alkotásában gengszterfilmes kulisszát kap a hagyomány és a modernitás összecsapása. A valós alapokon nyugvó történet a kolumbiai drogkereskedelem Escobar-korszakot megelőző, kevéssé ismert fejezetét teszi meg kiindulópontnak (1960-as évek vége), amikor még marihuánával üzleteltek az amerikaiakkal. Az ötfejezetes struktúrával dolgozó, közel másfél évtized történéseit bemutató mozi különlegessége, hogy a rendező számára mintegy másodlagos a zsáner, helyette inkább a helyi jellegzetességekre fókuszál: akkurátus, antropológiai és etnográfiai igénnyel és dokumentarista részletességgel mutatja be a wayuu törzs életmódját, öltözködését, prominens figuráit, íratlan szabályait, népszokásait és rituáléit, valamint a klánon kívüliekhez fűződő viszonyát. Az átkelés madarai rendkívül gazdagon rétegzett, és vizualitásában is lenyűgöző: rikítóan élénk színekben pompázó, szélesvásznú kompozíciói legalább olyan szigorú formatudatosságról árulkodnak, mint a wayuu-k törvényei. Rettenetes erejű cinematikus pörölycsapás ez, amely napokig rezonál. [trailer] (Magyar mozipremier: 2019. január 17.)
Science Fair
Cristina Costantini és Darren Foster közös dokumentumfilmje a középiskolások legrangosabb nemzetközi tudományos versenyére, az ISEF-re kalauzol kilenc karakteres, szupraértelmes tinédzser portréján keresztül: van köztük német, brazil és különböző háttérből érkező amerikai (másodgenerációs muszlim hölgy Dél-Dakotából, elit Long Island-i tanuló a maga világszintű felkészítő tanárával, nyugat-virginiai hippi zseni, geektrió Kentuckyból stb.), közös bennük, hogy mindannyian kiemelkedően tehetségesek. A Science Fair minden érdekeltet megszólaltat (köztük egykori nyerteseket), és a jó érzékkel kiválasztott szereplőknek, valamint a precíz drámai ívnek köszönhetően tehetséggel rántja bele a nézőt a diákolimpia kompetitív mikrouniverzumába – nem hiába nyert idén közönségdíjat Sundance-ben. [trailer]
Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace)
Debra Granik, Jennifer Lawrence felfedezője a Winter’s Bone – A hallgatás törvényéhez (2010) méltó nagyjátékfilmmel tér vissza nyolc évvel később, főszerepben ismét a családdal, az önfenntartó életmóddal és az Isten háta mögötti amerikai pusztasággal (dél-Missouri hegyvidéke helyett most épp Oregon állam egyik erdősége a helyszín). A Ne hagyj nyomot! egy háborús veterán apa és a tizenhárom éves kislánya kapcsolatára koncentrál, akik a hatóságok elől rejtőzködnek. Granik lecsupaszított, rezdülésekből építkező munkája mindennemű fals hangtól mentes, ez pedig elsősorban a rendezőnő színészvezetésének és a nagyszerű főszereplő páros (Ben Foster – Thomasin McKenzie) személyes dinamikájának köszönhető. [trailer]
A minimalizmus Locke-hoz hasonlítható bravúrja A bűnös, amelyben a játékidő egészében egy eljárás alatt álló járőr kezeli a bejövő segélyhívásokat a rendőrörs zárt terében. Ennyi az egész film: egy szereplő, egy helyszín és mégis nagyszerűen működik, mert az emberrablásról szóló sztori professzionálisan centírozva szállítja a fordulatokat, a hangkulissza pedig a terhelt hátterű zsaru (Jakob Cedergren) megformálásával egyetemben elsőrangú. [trailer]
Love After Love
Russell Harbaugh figyelemreméltóan érzékeny, méltatlanul elsikkadt indie-debütjében egy család gyászát kísérhetjük figyelemmel: az apafigura halálát követően a feleség és a két felnőtt gyerek próbál navigálni a családfő által hagyott kínzó űrben. A Love After Love impresszionista darab, intim szituációkat, életképeket mutat be, és Maurice Pialat alkotásaihoz hasonlóan jókora kihagyásokkal dolgozik. A hatvanévesen is gyönyörű Andie MacDowell brillírozik a talajt vesztett, kétségbeesését jobbára sikerrel palástoló anya szerepében, miközben a két fia a temperamentumának megfelelően (partnerváltással/alkohollal) kísérli meg feldolgozni a traumát. Kíméletlenül őszinte mozi ez, elsőrangú pszichológiai karaktertanulmány, amelyben minden nüansz jelentőséggel bír.
