Dogman
Totális apátiát árasztó bűndráma. Egyszerre jut nekünk zord, latyakos, kopott miliőjű társadalmi körkép és nihilizmusával borzongató karaktertanulmány. Témái a megalázottságtól az állattá züllésen keresztül a céltalan erőszakig és az óhajtott dühkitörést követő morális leszerepelésig húzódnak, azaz príma krízisfilm a toxikus férfiasságról modernista lecsupaszítottsággal és a főfigurát játszó Marcello Fonte betonba verő arckifejezésével.
Utoya, július 22.
Zokogásból, suttogásból felépülő egysnittes dokudráma. Poppe személyes nézőpontra voksol a Breivik-mészárlás ábrázolásakor, intenzív szubjektivitással élő rémálmában alig jut hely a humanizmusnak, ott maradunk a halálban. Gyomorszájon rúgással felérő vádirat: az erőszakra nincs mentség, 80+ perc alatt rájövünk, a szélsőjobboldali vagy bármilyen terror szerelmet, gondoskodást, felnövést, barátságot, pozitív világszemléletet semmisít meg.
Gyújtogatók
Dél-koreai nemzedéki közérzetfilmként eleve lehangoló témát vet fel az egyetem utáni kallódással, ám Lee Chang-dong meditatív karakterdrámája másképp húz nagyot. Voyeurizmusból, perverzióból, valóság és téveszme ellentétéből, demaszkulinizációból épít fel egy delejező, poétikus-metaforikus egészet, fináléja láttán a Szédülés felett bábáskodó Sir Alfred is csak egy kiadós sokkot követően emelne kalapot.
Egy fantasztikus nő
Intoleranciát bölcsen visszautasító LMBT-film élénk színekkel, önkeresést demonstráló tükörmetaforával, gyászfeldolgozással, a főszereplőnő elesettségével és megnyugvásával. Daniela Vega nevét kötelező agyba vésni a cinefileknek. Oscar-prezentációja a film díjazásával együtt jelzésértékű, az általa játszott Marina nőiségének, humanizmusának védelmezése a hótiszta jóság kinyilatkoztatása.
Summer 1993
Önéletrajzi ihletésű katalán coming-of-age story. Carla Simón a gyerekkorát dolgozta celluloidra (öregbítve A méhkas szellemével és a Nevelj hollót!-tal fémjelzett kislánytrauma-drámák hírnevét), az eredmény pedig egy érzékeny, szemlélődő film egy 6 éves kislány soha végbe nem menő gyászmunkájával. Lassan csordogáló darab impressziókból építve, amit javallott végignézni, ugyanis akkor jön az elképzelhetetlenül fájdalmas és nagyon megható lényeg.
Az átkelés madarai
Folklór és rögrealizmus ritkán találkoznak ilyen szerencsésen. Ciro Guerra és Cristina Gallego csak szőrmentén kóstolnak bele A kígyó ölelése spiritualizmusába, családi tragédiával vegyített többgenerációs gengsztereposzukban fontosabb az emberi tényező. Matrónák, sarjak, férjurak hibáznak, vesznek oda visszafordíthatatlan döntések miatt, itt az emberi gyarlóságból fakadó erőszak körforgása talál be Shakespeare királydrámáinak erejével.
Egy nap
Trivialitáson nyugvó formanyelv bőr alá hatolóan. Egyik hétköznapi epizódból zuhanunk a másikba, a látszólagos egyszerűség chantal akermani és román újhullámos stílű, ólomsúlyú drámát von maga után. Feminista látószögű film, amely ezernyi témát horgol össze rendkívüli hitelességgel, egy pillanatig sem fals színészi játékkal, a karakterek finomhangolt gesztusrendszerével.
Floridai álom
Fly-on-the-wall dokumentarizmust és erős stilizációt ötvöző csoda. Baker újfent a csillogó miliő mögötti rothadást vizsgálja és a periférián élők iránti óriási empátiáról tesz bizonyságot. Gyerekek, felnőttek perspektíváját ábrázoló filmjében az előbbiek romlatlanságuk miatt felhőtlenül kalandoznak a trivialitások életkép-tengerében, háttérben a nagyok égető gondjaival, egészen a nyitott, az illúziók végéről regélő Hamupipőke-kastélyos zárlatig.
Nyughatatlan özvegyek
A szégyentelen csömörfilmje után McQueen ismét brillírozik. Csak katalizátor a heist-dramaturgia, valójában a társadalom peremén időzőkről kapunk képet feminista és posztkolonialista nézőpontból. Szülő-gyerek, férj-feleség viszonyt dédelgető megváltástörténet ritkán társul ilyen jól társadalmi, politikai, faji kérdésekkel (#MeToo, simulékonyan vagy erőszakkal érvényesülő államférfiak, széthullott famíliák) és betyáros thrillerrel.
The Ballad of Buster Scruggs
Olyan összeszedetten diskurál a halálról, mint a szeretetről. Lássunk akár vidám musicalbe injekciózott halálballadát, akasztófahumorú revizionista fejezet utáni borongós drámát, hattyúdalnak feltüntetett kalandregére licitáló érzékeny McMurtry-útiwesternt vagy gótikus túlvilág-parafrázist, a sötét tónusú és az iróniába mártott Coen-filmek rajongói is számításukra lelnek.
Mission: Impossible – Utóhatás
Nem véletlenül hasonlítják ezt a részt a Mad Max: A harag útjához. Régi sulis thriller-fogásokat és modern akciófilmes technikákat bevetve merül nyakig a karakterdrámába, erőszakos feladatvégzés kontra higgadt küldetésteljesítés ellentétéről szól, és tökéletesen zárja le Ethan Hunt magánéleti szálát. Minden ütés, lövés, rúgás súllyal bír, Tom Cruise egyszemélyes kaszkadőrshowja csak hozzáad az élményhez.
Bolti tolvajok
Minimalizmussal és szentimentalizmussal meghatóan zsonglőrködő családi dráma. A téma és a kivitelezés sem idegen a maestrótól, mégis képes újat mutatni. Finom humor és leírhatatlan gyöngédség adnak kezet egymásnak, életöröm lép nászra végső pesszimizmussal. Kore-eda dickensi meséje a japán gazdasági recesszióba is belekap, miközben a direktor a rossz útra térő családtagokban is képes meglátni az embert.
Hidegháború
Fekete-fehér képi világa a Wajda-féle romantikus modernizmust idézi, ám Pawel Pawlikowski zenés melodrámájának szerelmesei önnön gátjaikat képtelenek áttörni. Huzavona követ újabb hajcihőt, nagy karriert visszasüppedés ugyanabba a posványba. Noha a Dwa serduszkát már dúdolták a Vidám fickók című 1934-es Grigorij Alekszandrov-műben, itt lesz emlékezetes, mint „Ajjajjaj!” refrénnel kísért kelet-európai népdal és párizsi sanzon.
Sóhajok
Dekadens, az Argento-eredetit bővítő, teljesen más irányba vivő hommage. Nemcsak a felszín alatti világ rohad, a külszín is haldoklik és a nyúl üregének mélyén málló húst, taszító pucérságot, felkavaró rituálét találunk. Politikai, vallási, melodrámai, nemi átfedésekkel zseniálisan bánó, operák, színművek precizitásával komponált beteg remekmű. Tavaly az anyám! ért fel ekkora lórúgással. Soha rosszabb arthouse exploitationt.
Nyár
Humanista, politikai perspektívával is csínján bánó zenés ballada. Remek muzsikák csendülnek fel, költői realizmus lengi körül a tengerparton játszódó fekete-fehér snitteket, tort ül a szabadságvágy, a peresztrojka előtti orosz rocker-fiatalok lázadása a Jules és Jim frissességével rokon, szellemes animációs betéteket kapunk, hogy aztán Szerebrennyikov kicsi, de annál fajsúlyosabb gesztusokra építő drámát készítsen az álmok szertefoszlásáról.
Upgrade
Futurisztikus bosszúfantáziaként induló, majd egy nagyon indokolt pillanatban a Terminátor, a Hardware és az Ex Machina pesszimizmusát magáévá tevő egzisztencialista soft sci-fi. Leigh Whannell értőn mímeli a ’80-as évek színesztétikáját, nagyszerűen frissíti fel a korszak sablonjait, de legnagyobb fegyvertényként valóban mélyebb rétegekkel gazdagítja a kőostoba sztorit.
Pókember: Irány a Pókverzum!
Van olyan remek, mint Jon Watts tavalyi szívvel-lélekkel összehozott eredettörténete. 21, 22 Jump Streetes lazasággal, humoros önreflexióval vértezett klasszikus szuperhősmese csaknem pszichedelikus színvilággal, 3D-animációra rajzolt 2D-s réteggel, nyaktörő tempóval és még az érzelmi töltet is betalál. Képregénypaneleket, szövegbuborékokat sosem imitáltak ilyen jól és ennyire indokoltan.
Virágvölgy
Társadalmi törvények és függetlenségvágy ellentétét boncolgató melankolikus mű, amely sajátos csavarral ruházza fel a menekülő szerelmesek-szubzsánert, szociodrámát és líraiságot ötvözve kritizálja a társadalomból való kivonulást, a családmodellt, a párkapcsolat intézményét, és remek amatőr alakításokat vonultat fel. Balladai szépségű magyar dráma, bárcsak több ilyenünk lenne.
Mandy
Hipnotikus románc és neobarbár revanstörténet találkozása, George P. Cosmatos fiát Noéval és Refnnel egy lapon illene emlegetni. Lassú, asszociatív vonalvezetésével az elkötelezett trash-rajongókat is meglepi, vallási tébollyal fűszerezett, exploitation-gyökereit vállaló akcióhorrorjában Nicolas Cage előnyt kovácsol B-mozis státuszából. Mitológiai erejű, heavy metalosan szórakoztató 2 óra.
Kszi, Simon
Paradigmaváltó stúdiófilm: a konzervatív 20th Century Fox levetkőzte merevségét, döntésük eredménye egy tudatosan gejl, azon kívül lendületes queer tinimozi lett, ami John Hughes életművének hódol, de netgenerációs tükörként sem bőg le. Közösségi médiát bevető narratívája a rejtőzködés, illetve az önazonosság katalizátora, a katartikus óriáskerék-finálé keblére ölel minden virtuális térben és boldog családban, baráti viszonyban élőt.
Kutyák szigete
Nyelvi kavalkáddal, osztott képmezővel és taikóval ütemezett stop motion-kaland. Didaxisba fulladását az ember-állat ellentét összetett ábrázolása és a kutyák közé vetődő fiú kezdeti idegenségének, majd hőssé formálódásának bemutatása akadályozzák, nem szólva egy kóbor drótszőrű fejlődésívéről. Gyönyörű, valóságtól elemelt parabola, nemcsak a menekültkrízis parafrázisa, hanem bármilyen másság mellett szónokoló szellemes és intelligens kiáltvány.
A bosszú
Rape and revenge filmbe és hajszathrillerbe oltott pillantás az ember állatias oldalába. Coralie Fargeat a cinéma du look és a Francia Újbrutalitás fogásaival voksol a női tekintetre. Vér, hús, homok, zabálás, rothadó alma, rovarok intellektuális montázsai beszélnek, a férfifalka távcsővel vonná kontroll alá a hősnőt egészen a torz-felpuffadt fejjel, üvegszilánk-parádéval, kilógó belekkel és a messzelátó, puska visszahódításával fokozott alfahím-destrukcióig.
Hang nélkül
Kép és csend fúziójára építő, némafilmekre hajazó poszt-apokaliptikus darab/ home invasion thriller, mely az A24-os pusztulásvíziók (A boszorkány, It Comes at Night, Örökség) mainstream kontrapunktjaként a famíliaoltalmazásban hisz. Suspense-betétei révén sokkot és nyugalmat élünk át, a rendező családi vállalkozásként ügyesen sző bele a cselekménybe egy a felesége, vagyis Emily Blunt figurája által is képviselt feminista perspektívát.
Sztálin halála
Iannucci a jelen (Egy kis gubanc) és a múlt magas rangú balfácánjait is képes tojáson ragadni. Humorbetétei nem gyengítik, hanem leleplezik az államemberek inkompetenciáját. Újabb fekete komédiája középső ujjat mutat a kifelé pompás, belül sejtjéig romlott diktatúrának, a generalisszimusz halála utáni űrt hamis ceremóniával pótoló hatalmi logikának és a helyzetkomikumokkal, verbális poénokkal még riasztóbbá fokozott belviszályoknak.
Én, Tonya
Maró humorú szatíra az Amerikai Álom gennyes sebéről. Gillespie életrajzi galoppja saller a saját hibánkat tagadó, önsorsrontó prosztósággal édesített önképünknek, diszfunkcionális családnak, redneck maszkulinitásnak, képmutatón tökéletességet hirdető sportközegnek. A Wall Street farkasa vagy az Elit játszma vizuálisan lehengerlőek, mégsem szorult beléjük olyan karakterológia, mint a jégpályás Nagymenőkbe.
Tébolyult
Pszichomozi és elmélkedés a szerelmi megszállottságról. Soderbergh már a Mellékhatásokkal is bizonyította, nagyon érzi a ’80-as, ’90-es évek erotikus és suspense thrillereinek hangulatát. Torz lelkek kérik fel egymást táncra karcos iPhone 7 Plus-snitteken, hogy kést mélyesszenek egymásba, és bár az intézményesített beteggé kondicionálás témája sem hever parlagon, a személyes aspektus számít, erős záróbeállítással.
A hihetetlen család 2.
Nagyjátékfilmes kitérői után Brad Bird visszatért ahhoz a formához, amihez a legjobban tudja passzítani a tartalmat. Akciószcénáira csak bólinthatunk, és azzal, hogy női- és gyerekszemszöget applikál animációs családi kalandfilmjébe, plusz az első rész privát bosszújából szintén magántermészetű, de grandiózusabb hadjáratot csinál, még jobban kérdőre vonja a szuperhőslét vs. magánélet ellentétét, és felül is múlja a 2004-es nyitányt.
