A II. latin-amerikai dokumentumfilm-fesztivál (október 16–21.) legfontosabb témája a szülő-gyerek viszony volt.
A Déli-Doku, a kortárs latin-amerikai dokumentumfilm-fesztivál azzal a céllal szervezte vetítéseit, hogy közelebb hozza hozzánk Latin-Amerika kultúráját. Az Amazona című film (rendező: Clare Weiskopf) ennek ellenére egy olyan témát vitt a mozivászonra, amely sem helytől, sem időtől nem függ – az anyaság felelősségét firtatja egy anya és a szülés előtt álló lánya kapcsolatán keresztül. Ebben az őszinte és ítélkezéstől mentes filmben minden benne van, ami egy asszony és a gyerekei közötti kapcsolatok legmélyén húzódik. Az anya és az apa életét meghatározó önmegvalósítás és a szabadság iránti igény, és annak következményei, ahogy gyerekeik megélik ezt a szabadságot, bizonytalanságot a hétköznapokban.
Hol a határa az önzésnek, és hol a határa a szülői felelősségnek? Meddig nem árt az önmegvalósító életmód a gyerekek fejlődésének, és mikortól okozza személyiségük lerombolását? Ki és miért vállalja a felelősséget a válás után a gyerekekért? Rendezhető-e egy ilyen kapcsolat valaha az életben? Ezek a kemény kérdések mind megfogalmazódnak Clare Weiskopf rendezőnő filmjében.
Főhőse az anya, valós szereplő, még ma is csinos és szabad. Az életét tökéletesnek érzi, mert a maga szempontjából az is. Mindent megkapott az élettől, amit akart. Alkotott, szeretett, évekre elutazott (pl.: Amazonas) és mindig élte a saját életét. Szerette a gyerekeit is, a férjeit is, a maga módján. Ahogy ő mondja a filmben, a felelősség a gyerek 11 éves koráig tart, aztán önálló személyiséggé válik, utána álljon helyt az életben. Már persze, ha alkalmas rá. Legkisebb fia (Diego) súlyos depressziós és drogfüggő lett, az utcán élte életét, munka nélkül.
Se anyja, se apja nem foglalkozott vele, csak egyik nővére. Vajon kinek a felelőssége? Az anya szerint a gyereké, mert senkit nem lehet tökéletesen nevelni, mondja a filmben. Terhes lánya, mielőtt gyereke megszületik, fel akarta dolgozni az általa nehezen tűrt állandó otthontalanságot és a család hiányát. Ezért is készült el ez a film.
A rendező – Clare Weiskopf – maga a terhes fiatal nő. Mégsem ítélkezik, csak bemutatja az embereket, olyannak, amilyenek.
Talán az egyik kulcsjelenet, amikor a filmen született kismacskákat az anya feleteti a kígyókkal, mert az cicamamának jobb így. Milyen embertelen és milyen emberi. Az ő szempontjából ez a helyes megoldás.
A filmben szereplők természetesen alakítják önmagukat, semmi túljátszás, a rendező láthatóan jól instruálta őket. A dramaturgia tökéletes. A vágás pontos (Gustavo Vasco), és a dialógusok filozofikus lassúságához illő. Az operatőr (Nicolas van Hemelryck ) hűen adja vissza a történetet, mind a csábítóan színes amazonasi világban, mind az egyszerű belső terekben megtartja a visszafogott, realista, mégis látványos stílust, szépen dolgozva a zabolátlan természetes fényekkel is.
Nehéz egy ilyen film után megszólalni. Lehet, hogy ez a történet Latin-Amerikában született, de annyira általános, hogy karakterei bárhol a világon élhetnének, a probléma mindenütt ugyanaz.
Vajda Ildikó
