Dél-koreai vonatos film, ahol a túlélőknek élőhalottakkal teli kocsikon kell átverekedni magukat? Első hallásra a Snowpiercer szemfüles átiratának tűnik a dolog és rejtély, hogy nem jutott még ez korábban senkinek az eszébe. Zombikat szabadítani a békés utazóközönségre sokkal nagyobb ötlet, mint kígyókat engedni el egy repülőn, már csak azért is, mert a vonaton játszódó mozik külön kasztot képviselnek a filmtörténetben. A Train to Busan rendkívül okosan játszik a lehetőségeivel, és a remek kombóval több legyet üt egyetlen csapásra. Míg a zárt, egyenes vonalban terjeszkedő szűk tér garantálja az élők és holtak közötti állandó interakciót, egy vasúti szerelvényen végig földközelben marad a sztori. A vonat(k)ozó katasztrófafilmek alapelemei hibátlanul passzolnak a zombis tematikához, ez ráadásul nem a Magyar Államvasutak, itt igen tisztes sebességgel zajlanak az események.
A korábban rajzfilmeket jegyző író-rendező Yeon Sang-ho megtanulta a vonatkozó műfajok legfontosabb leckéjét és az egyre szélsőségesebb szituációban végig a szereplőkre, a köztük kialakuló konfliktusokra és kapcsolatokra fókuszál. A zombi apokalipszis szépen megbújik a háttérben és erőteljes indikátor csupán, Yeon csak a legszükségesebb infókat közli, és a felvezetéssel, a szereplők bemutatásával sem vacakol sokat. A fontosabb szereplőket összetereli, felengedi a sorompókat, és menet közben árnyalja a karaktereit.
Önző spekuláns hősünket kezdetben simán odavetnénk a habzó szájú horda elé, de a cinikus üzletemberrel ott a születésnapos kislánya is, a motiváció tehát garantált. Ügyes párosítás a terhes nő és kigyúrt, kicsit suttyó férj is, akiből vagány majd tragikus hős kerekedik. Az alkotók épp csak annyi energiát fordítanak a figurák jellemvonásaira és fejlődésére, hogy a kellő pillanatokban nagyon izguljunk értük. A sztorit a csoportdinamika könnyedén viszi előre, no meg a feltámadó halottak, akik növekvő létszámban szinte folyamatosan támadnak.
A bevadult, villámgyors zombik a 28 nappal később vírusfertőzöttjeit idézik, és ugyanúgy képesek masszív emberhegyekké alakulni, mint a Z világháború esetében. Nem tudnak ugyan gondolkodni, de az energiájuk és gyorsaságuk ijesztő, összetömörülve pedig igen komoly fenyegetést jelentenek. Talán nem kell magyarázni, Dél-Koreában miért pont ez az év eddigi legnézettebb filmje, egy agyhalott, józan érvekre immunis horda támadása arrafelé sajnos nem légből kapott lehetőség. No persze aki látott már esküvőn önfeledten vonatozó násznépet vagy robbant már le a nyári forróságban a nyílt vágányon, az is könnyedén találhat kurrens áthallásokat.
A hatást erősíti, hogy a filmben nincsenek fegyverek, szétpukkanó fejek és mindenféle menekülési lehetőségek. A folyosón maximum ököllel vagy baseballütővel lehet küzdeni, ajtókat lehet zárogatni, és a zombik sem fogynak, hanem ellenkezőleg. Ettől még nyilván nem lesz ijesztően életszagú a dolog, de a hétköznapibb megközelítés nagyban növeli a látottak intenzitását. Elsőrangú húzás az is, hogy a zombik nem látnak a sötétben, így az alagutak igen magasra tudják tornászni a feszültséget. A Train to Busan mintaszerűen rázza fel a megidézett paneleket és az élőhalottakba is friss vért pumpál. Sínen van minden, tényleg első osztályú szórakozás.
Két évvel az elkészülte után 2018. március 1-től a magyar mozikban is megnézhető a film a Pannonia Entertaintment forgalmazásában. Jelent kritika még 2016-ban jelent meg először a blogon.
