A Netflix nagyon ért a marketinghez. Legújabb dobásuk, hogy a friss produkciójuk előzetesét a Super Bowl mindenhatónak tartott reklámspotjai közé rakták és a filmet még ugyanazon a napon rögtön elérhetővé tették, azonnal a figyelem középpontjába katapultálta őket. A cég neve az akcióval törvényszerűen felbukkan a fogyasztói célcsoport képernyőjén (ahogy e szöveg példája is mutatja), ez efféle hírverés pedig nyilván minden pénzt megér. A Netflix nem eladott jegyekkel, hanem előfizetésekkel kereskedik, ezért a beharangozott alkotás, a The Cloverfield Paradox tulajdonképpeni minősége a képletben gyakorlatilag lényegtelen. A promóciós villámháborúval és az elővarázsolt márkanévvel ugyanis egy bóvli tévéfilmet toltak le a torkunkon - ismerjük el, kimondottan ügyesen.

No nem mintha magával a címkével bármi baj lenne. A kisebb képernyőre is forognak kiváló játékfilmek, de itt most nagyjából minden félrement, ami egy ilyen vállalkozás esetében félre mehet. Nemcsak a Cloverfield-franchise erőltetett bővítésével és a korábbi rejtélyek barbár lerombolásával vannak komoly bajok, de a bután széttartó, ötlettelen történettel és a megvalósítással is. Hiába kapott produceri kreditet J. J. Abrams, úgy tűnik a kortárs hollywoodi mezőny egyik legnagyobb strébere sem érezte kínosnak, hogy az Alien-Solaris tengely mentén összetákolt, de az epigonokból (Halálhajó, Gömb, Élet stb.) is szemérmetlenül merítő rókabőr-sztorit a Cloverfield-univerzumba csomagolva próbálják vonzóbbá tenni.

Egy mozgóképnek, különösen ha tudományos-fantasztikus thrillerként pozícionálja magát, nem feltétlenül kell hűnek maradnia a hétköznapi valóságunkhoz, ám ha képtelen koherens világot építeni és nem tudja bevonni a közönséget játékba, ott minden elúszott. A végtelen energiát előállítani próbáló űrállomás még csak-csak elfogadható kiindulás, ám amikor a globális háború szélére sodródott Föld viszonyai kerülnek szóba, egyre nehezebb komolyan venni a dolgokat. Ráadásul a szereplők motivációját megalapozni hivatott fenyegetést úgy ábrázolják, hogy a vezérlőpulton néz híradót a hajó orvosa, vagy a rendezett, tiszta nappalijából felcsörgetett a férj közli az űrben lebegő asszonnyal, hogy nagy káosz van.

Igaz, ezek a bénácska megoldások korántsem nem annyira bizarrak, mint a zsíros kínai piac kedvéért csatarsorba küldött gyönyörű Ziyi Zhang, aki végig az anyanyelvén szólal meg, bár rajta kívül mindenki angolul kommunikál, sőt, hozzá is úgy beszélnek. Nincs könnyű dolga Chris O'Dowd mókamesternek bedobott ír szerelőjének sem, hisz egy humortalan filmben poénokat kéne szállítania, de a negatív orosz és a talán-negatív német karaktereknek sincs túl sok mozgásterük igazán gonoszkodni. Már-már vicces, hogy a szereplőket szinte semmi nem éri váratlanul és tudósként sem nagyon akadnak fent a természeti törvények hirtelen érvénytelenségén. A jobb sorsa érdemes színészgárda persze minden tőle telhetőt megtesz, de kizárólag a brit hősnő családi drámája van bővebben kibontva. Persze ez a szál a már említett Solaris és az Interstellar/Gravitáció vonatkozó részeiből lett összegyúrva és ragadós giccsbe fordítja a finálét.

A The Cloverfield Paradox akár elegánsan végig is zongorázhatta volna a hivatkozott előképeit és a felhasznált darabkákat szépen a saját univerzumába illeszthette volna, de a megidézett sci-fi panelek és klisék összeragasztása paradox módon egyszerre fájóan esetleges és előre kiszámítható. Igaz, még ez sem feltétlenül jelentett volna akkora problémát, egy mérsékelten izgalmas hétfő esti tudományos-fantasztikus tévéfilm még nem a világ vége. Ami sokkal fájóbb, az a franchise-építés érzéketlensége, mert ez a felvonás élvezhető az előzőek ismerete nélkül, de e rész után az első kettő (és a borítékolható folytatások) már jóval kevésbé fognak hatni. Az alkotók olyasmit és olyan módon kezdenek megmagyarázni, amit és ahogyan nagyon nem kellett volna. Hiába a találó reklámkampány és a Netflix aurája, a film talán épp azért nem a nagyvásznon debütált, és azért is lőtték ki ilyen gyorsan a hálóra, mert ez csak egy B-kategóriás gagyi.