2017 egyik magyar kasszasikerének az Ambrus Attila életét feldolgozó A Viszkis bizonyult, amelyre már a második hétvégén több mint 145 ezren voltak kíváncsiak. A Viszkis népszerűsége kapcsán nem árt elgondolkodni azon, miért is van mindnyájunkban, vagy legalábbis majdnem mindnyájunkban bizonyos fokú megértés a törvényen kívüliek iránt. Miért történhetett meg, hogy annak idején egy fél ország szurkolt a Viszkis rablónak? És miért szeretik a rendezők filmvászonra vinni a törvényen kívülieket?
A filmművészet, éppúgy, mint az irodalom, vonzódik a törvényen kívüliekhez. Az igazságtevő „nemeslelkű bandita” alakját, bizonyos népi előzményekből merítve, a romantika teremtette meg. A történettudomány pedig megalkotta a „társadalmi bandita” fogalmát, akinek tevékenysége a magukat elnyomottnak érző társadalmi csoportok ellenérzéseit fejezi ki a fennálló renddel szemben. A mozi buzgón merített mindkét hagyományból. Emellett voltak olyan időszakok és területek, amikor és ahol a banditák akár politikai szerepet is játszhattak.
„A betyár romantikus alakja sokféleképpen él az emberek emlékezetében. Délceg, cifraszűrbe bújtatott paraszthős. A nép barátja, aki elveszi a gazdagok pénzét, és szétosztja a szegények között. (…) Esetleg éppen ellenkező formában: erdőbe húzódott zsivány, aki rabol, fosztogat, gyújtogat, és a gyilkosságtól sem riad vissza. Melyikben van hát az igazság?” – írja Antall József a Betyárvilág Magyarországon című 1966-os tanulmányában, amely az akkori betyárfilmes produkció, Jancsó Miklós Szegénylegényekje apropóján jelent meg az Élet és Tudomány folyóiratban, megvilágítva a cselekmény történelmi hátterét.
Meg is válaszolja a maga által feltett kérdést: az igazság egyik képben sincs, és mégis „mindegyikben”. A zsiványok, betyárok, haramiák (e három alapvetően külön kategória!), s a legkevésbé sem pozitív kicsengésű útonállók között éppúgy akadtak szadista gyilkosok, mint pusztán létfenntartás miatt a bűnözői szubkultúrába süllyedt egyének. Némelyik rabló igyekezett minél kevesebbet ártani emberéletben, és kímélték a fegyverteleneket, a nőket és gyerekeket (ettől függetlenül a pénzüket elvették, tehát a törvény és morális rend szerint bűnöztek!). Voltak, akiknek kezét nem mocskolta vér. Az ilyenek neve egy idő után elszakadt a valós személytől, és tetteik toposzként éltek a nép ajkán.
A másik út – és valószínűleg ez volt a gyakoribb –, amikor a magas kultúra „bomlástermékeként”, az ügyesen megírt vásári ponyvakönyvek révén csordogált vissza a rabló kiszínezett emlékezete a nép körébe. Tudjuk, hogy a legtöbb zsiványmesét másod- és harmadvonalbeli írók írták, saját fantáziájukat hozzáadva a „hős” tetteihez. A ponyvák aztán megtermékenyítették a nép képzeletét, a rablók alakja ötvöződött mesebeli figurákkal, vagy magukba olvasztották akár valós személyek kitalált történeteit, és mára kibogozhatatlanná vált, hogy ki vett át mit, és honnan. Emellett nem egy zsiványvezér a válságos történelmi időszakban komoly politikai-katonai szerepet vitt, mint a venezuelai José Antonio Páez az 1810-es években, a nápolyi Michele Pezza 1799-ben, a mexikói Juan Cortina 1848-ban, vagy ugyanezen időben Rózsa Sándor, és akik addig rablók voltak, most népi, sőt nemzeti hőssé váltak.
A „nemeslelkű bandita” meséje
A bűnözés az ókortól kezdve létezik, és ugyanettől az időtől kezdve akadnak mesék, mondák úgynevezett „jó” rablókról, akik nem kegyetlenségből, hanem valamely helyi zsarnok önkényeskedése miatt kényszerülnek a zsiványlétre. Az „igazságtevő rabló” és az „igazságos király” alakját ugyanaz a népi vágy hívta életre. Az igazságos király „fent”, a nemeslelkű zsivány a társadalmi ranglétra túlsó felén, „lent” őrködik a morális világrend fölött. Ha a morális világrend „fent” csorbát szenved, akkor a népnek nem marad más választása, mint hogy „lentről” várja a védelmet. Évezredeken keresztül az emberiség többségének természetes állapota az agrárcivilizáció volt – sok helyen ma is az –, és ennek szükségszerű velejárója a vissza-visszatérő ínség és bizonytalanság. A szegények tehát megálmodták a védelmezőiket a zsarnokokkal szemben. Az „igazságtevő bandita” csak a gazdagoktól rabol, de védelmezi a szegényeket és gyengéket.
Minden zsivány valahol Robin Hood zöld köpönyegéből bújt elő. Az angol balladák hőse megihletett számos regényt, filmet és rajzfilmet. Sir Walter Scott, az idősebb Alexandre Dumas és Mándy Iván egyaránt szenteltek regényt a sherwoodi erdő kapitányának, aki az újabb és újabb feldolgozásokban mindinkább elszakadt a balladákban megismert Robin Hood-képtől. Robert Louis Stevenson skót író A fekete nyíl című kalandregénye és az ebből forgatott film szintén sokat átemelt a Robin Hood-univerzumból: itt az igazságtevő szegénylegény-kapitányt Ellis Duckworth-nak hívják, és ugyanolyan boszorkányos ügyességgel bánik az íjjal, mint Robin.
Robin Hood alakja és kalandjai sokat változtak az idők során: előbb szerelmest kapott Lady Marian személyében, majd összekapcsolták személyét Oroszlánszívű Richárd királlyal. Ezenkívül Robin Hood az angol közemberek párfogójából mindinkább azoknak a szászoknak a védelmezője lett, akiket 1066-ban a normann Hódító Vilmos igázott le. Így Robin Hood neve nemcsak társadalmi, hanem kvázi nemzeti ellenállást is sugallt: a szászok népi ellenállását a normannokkal szemben. A legtöbb filmalkotás is átvette a népszerű elképzelést, és Robin Hoodot elsősorban nemzeti hősként, a szászok védelmezőjének állították be.
Miért volt szükség arra, hogy Robin általános népi hősből nemzeti hős legyen? A Robin-történeteket akkor fedezték fel újra – a 18. században –, amikor Anglia földjén az alkotmányos monarchia és vele a társadalmi rendszer meg jogrend megszilárdult. Ebből pedig két dolog következett. Egyrészt az angol köztudatban erős volt a meggyőződés, hogy az alkotmányosság értéke az ősi szász jogrendben gyökerezik, amely Anglia sajátossága. A normann uralmat tehát úgy lehetett bemutatni, mint amely alapvetően eltérítette Anglia fejlődését a kontinentális, francia mintájú „feudalizmus” felé, s amellyel szemben a „szász rend” képviseli az autentikus angol civilizációt. Így Robin Hood félig-meddig angol nemzeti hőssé vált.
Másrészt a 18. században egyre inkább elterjedt a köztudatban, hogy az angol polgár jellemzője a „törvénytisztelet”, mert Anglia földjén senkinek sem kell önkénytől tartania. Ezt az idilli állapotot az iskolarendszer és nemzeti sajtó visszavetítette a múltba, hogy leszerelje az ipari forradalom idején lázongó alsó osztályok ellenállását. A 19. században a viktoriánus kor erkölcse és törvényes rendje már nem tűrte el egy közönséges rabló heroizálását (ráadásul a géprombolók, a ludditák is felfedezték maguknak Robint, mint a hatalmasok rémét és népi ellenállót). Szükségessé vált tehát, hogy megindokolják, miért kényszerül Robin fosztogatni. Köztörvényes bűnöző immár nem lehetett, utólag tehát szász nemzeti ellenállót faragtak belőle.
A legtöbb kritika a Robin-történetekben az egyházat éri: a falánk papok, pénzéhes apátok és intrikus apáca főnökasszonyok visszatérő elemei a Robin-balladáknak. A rablóvezér halálát is egy zárdafőnöknő okozta, mert szándékosan eret vágott rajta, és hagyta elvérezni. Robin keményöklű hadnagya, Little John bosszúból fel akarta gyújtani a kolostort, de a haldokló Robin kérte barátját, hogy kegyelmezzen meg az apácáknak, még a gyilkos zárdafőnöknőnek is. Az egyházkritikus vonalat a filmek hanyagolták, és inkább a társadalmi meg nemzeti ellentéteket élezték ki. Az amerikai filmesek érthetően kerülték az egyházkritikát, mert tartottak a cenzúrától, amely az 1970-es évekig megkeserítette a rendezők és forgatókönyvírók életét. Éppen elég volt az, hogy az 1950-es évek Amerikájában, a mccarthyzmus csúcspontján kritizálták a legismertebb Robin Hood-filmet, a gyerekek körében népszerű, Errol Flynn főszereplésével készült Robin Hood kalandjait, mondván, az rossz példát mutat a serdülőknek. McCarthy és szélsőségesen antikommunista köre egyenesen kommunista propagandával vádolta a filmet.
1973-ban elkészült a leghíresebb rajzfilmes feldolgozás a Disney stúdió alkotásában. Az állatszereplős filmben stílszerűen a rablót egy róka jelenítette meg, akárcsak szerelmét, Lady Mariont, a király unokahúgát, míg magát a királyt – a hagyományokhoz híven – egy oroszlán, az erős Little Johnt pedig egy medve. Az állatszereplős filmek tradíciójához híven a negatív szereplőket ellenszenves állatok alakították. A kapzsi János herceget egy sunyi képű oroszlán, udvari emberét egy kígyó, a nottinghami főbírót egy farkas jeleníti meg.
Az 1990-es években az ellaposodó Robin Hood-filmek sorából a Robin Hood, a tolvajok fejedelme emelkedik ki, Kevin Costner főszereplésével. A címet az idősebb Alexandre Dumas egyik azonos című Robin Hood-regénye ihlette. A film követte azt a népszerű felfogást, hogy Robin egy szász főúr fia, aki a keresztes hadjáratból hazatérve az elégedetlenek és bujdosók élére állva harcol az igazságért. A normann-szász ellentét kidomborítása azonban elmaradt. A korábbi filmektől eltérően itt nem János herceg, hanem a nottinghami sheriff fenyegeti Oroszlánszívű Richárd trónját. A filmet sokan kritizálták számos pontatlansága miatt, bár nem tűnik progresszívnek a hitelességet számon kérni egy mesén – márpedig Robin Hood kalandjai vitathatatlanul azok.
A film visszavitte a történetet a forrásvidékhez, a meséhez, miközben sok tekintetben újra is értelmezte a történetet. Kimaradt a korábbi filmek számos sablonja (a szász-normann ellentéten való lovagolás, János herceg ármánykodása, az íjászverseny stb.), viszont Robin egy mór segítőtársat kapott, aki mellett Little John némileg háttérbe szorult. Végül említést érdemel, hogy Ridley Scott is újraértelmezte a legendás angol zsivány alakját a 2010-es Robin Hood-filmjében. Robinból ismét politikai aktivista lesz, mint a korábbi filmekben, ám most már nemcsak a szászok, hanem az „angolok” szabadságának védelmezőjeként lép fel általában a királyi (és nem csupán a normann) önkénnyel szemben. Úgy tűnik, az angol igazságtevő hős alakja megunhatatlan
A német kultúrakörben a leghíresebb zsivány Rinaldo Rinaldini, aki immár 219 éve hozza a frászt a gazdagokra és elnyomókra. Az itáliai zsivány figuráját Goethe sógora, Christian August Vulpius teremtette meg. Vulpius művét a 18. század egyik leghíresebb dél-itáliai zsiványának, Angelo Ducának, azaz Angiolillónak az élete ihlette. A német ponyvakönyv, amely az akkoriban divatosan hosszú címe szerint a „legszebb és leghíresebb rablóvezér” „élettörténetének, csodás kalandjainak, merész tetteinek és halálának” elmesélését ígérte, első kiadásától kezdve népszerű volt Magyarországon is. Az ifjúságnak idehaza Haramiák kapitánya címmel dolgozták át az eredeti történetet. Csak idő kérdése volt, hogy a mozgókép is felfedezze a női szívek megdobbantóját, a szegények védelmezőjét, a hű cimborát, aki sokáig hányódik bűn és erény között, míg végül egy Fra Donato álnéven és remete öltözékben bujdosó korzikai nemesúr, valamint szerelmese hatására Rinaldini korzikai szabadságharcosként, a francia elnyomók elleni küzdelemben találja meg életcélját.
A „szabadságharcos bandita” meséje
A banditizmus ott tenyészik, ahol az államhatalom gyönge, szervezetlen, a társadalom nem lojális az elnyomó államhoz és annak hatóságaihoz, és a környezeti feltételek kedvezőek a törvényen kívüli léthez (hegyvidék, erdőségek, mocsaras-lápos vidékek). A banditizmus a középkortól a 19. század végéig megtalálható egy széles földrajzi sávban, nagyjából az északi félteke 40. és a déli félteke 10. szélességi foka közötti területen, amely átfogja Latin-Amerika északi részét, a Vadnyugatot, az európai mediterrán világot, a Balkán-félszigetet és Közel-Keletet, Észak-Afrikát, Indiát, Kínát, valamint Délkelet-Ázsiát. Ezen a hatalmas területen tartott legtovább a banditizmus, az államhatalom folyamatosan idegen – hódító, gyarmatosító – jellege, a világgazdasági rendszeren belüli függőség és alávetett pozíció, valamint a kedvező természetföldrajzi környezet miatt.
A spanyol, oszmán vagy kínai birodalmi központtól távol, a birodalmak megközelíthetetlen hegyvidéki, sivatagi vagy erdős peremvidékein az állam gyönge volt, a banditák pedig adott esetben élvezték a helyi lakosság támogatását. Ők „a mi fiaink” voltak a parasztok szemében, míg az ellenük küldött rendfenntartók a távoli birodalmi központ emberei, vagyis „idegenek”. A nép vágya az elnyomás lerázására egy új mítosz, a „szabadságharcos bandita” mítoszának forrása lett. Latin-Amerikában, különösen Mexikóban, Itáliában és a Balkán-félszigeten a zsiványok bizonyos időszakokban a politikai küzdelmek aktív résztvevői. Az Oszmán Birodalom balkáni területein nem is oly könnyű elválasztani a „bandita”, „gerilla” és „szabadságharcos” fogalmát, hiszen a balkáni szegénylegény, például a görög kleftisz, a szerb csetnik, a dalmát uszkók, a román hajduk, a bolgár komitácsi kicsit mindegyik volt.
Az 1810-es latin-amerikai függetlenségi harcokban, az 1860-as években a Habsburg Miksa uralma és francia megszállók elleni mexikói függetlenségi küzdelemben, az 1860-as Bourbon-párti nápolyi, kalábriai és abruzzói népmozgalmakban, valamint a balkáni népek szabadságharcában is az első sorokban verekedtek a zsiványok. A betyárok, akik nemzetiszín szalagot tűztek kalapjukra, egyik percről másikra akasztófavirágból hőssé nemesedtek, mint a mexikói Juan Cortina, a nápolyi Michele Pezza és a basilicatai Carmine Crocco, akik egytől egyig a népi ellenállás szimbólumai hazájukban.
Cortina életét több mexikói film feldolgozta. Mivel az amerikaiak ellen folytatott partizánküzdelmet, az amerikai történetírás véreskezű haramiaként emlékezik rá. Szerencsére készült már olyan amerikai film a mexikói Rózsa Sándorról, amely nem ilyen elfogult. Az Egy bátor ember című amerikai-spanyol-mexikói filmdráma az amerikai történelem egy idehaza ismeretlen epizódját, az amerikai hadsereg ír dezertőrjeiből megalakult Szent Patrik (San Patricio)-hadosztály történetét dolgozza fel. Lényegében három politikai-katonai konfliktus ér egybe a filmben. Egyfelől látjuk az amerikai-mexikói háborút, amely Mexikó vereségével járt, és olyan területekkel gazdagította az Egyesült Államokat, mint Kalifornia, Texas, Arizona és Új-Mexikó. A történet fő vonalát azonban az amerikai hadseregben a katolikusokkal, különösen az írekkel szembeni vallási gyűlölség adja, valamint Mexikóban az a polgárháború, amelyet a föderalisták, köztük Cortina banditái vívtak a központi hatalommal szemben. Az ír katonák egy része John Riley vezetésével elhagyja a hadsereget. A dezertőrök csatlakoznak Cortinához – a sivatagos, hegyvidéki területen a túlélés érdekében nem is tehetnek mást. Azonban azt visszautasítják, hogy részt vegyenek a mexikói kormányerőkkel folytatott összecsapásban. Egyetlen céljuk van: hazajutni.
Cortina és emberei etetik őket, sőt gondoskodnak lelki üdvösségükről is, hiszen pap is van a táborukban, aki annak-rendje módja szerint misézik és gyóntat, keresztel és temet. A tábor inkább emlékeztet őskeresztény gyülekezetre, mint fegyveres csavargók és bujdosók menedékhelyére. Mondani sem kell, hogy az amerikai filmekben nem így ábrázolták a mexikói banditát, és főleg nem a spagetti-westernben! Ott a banditák durvák, öncélúan kegyetlenek, koszosak, visszataszítóak! Cortina és emberei teljesen hétköznapi emberek, akiket akció közben ritkán látni, és sok asszony meg gyerek veszi körül őket. A misén valamennyien tisztességes, jó katolikusként viselkednek, adakoznak az egyháznak, és nem bántják a közéjük keveredett íreket sem (igaz, nincs is miért). Csak egyikük válik árulóvá a filmben. Cortina is csak annyiban fanatikus, hogy gyűlöli a mexikói kormányt. A pap igyekszik rávenni Cortinát, hogy térjen jó útra, és kezdjen tárgyalást a kormánnyal, ám a kapitány értésére adja (ha eddig a néző nem tudta volna!), hogy ő „csak a centralisták ellen harcol”. Vagyis ő jó bandita!
A háború utoléri az ír dezertőröket: a mexikói kormány amnesztiát ajánl Cortinának, ha kipróbált fegyvereseivel csatlakozik a mexikói hadsereghez, a közös ellenség, az amerikai haderő ellen. Az írek, mint katonaviselt emberek, kénytelenek a mexikói hadsereg kötelékében, bár önálló különítményként harcolni volt bajtársaik ellen. Cortina és Riley kapcsolatát megterheli, hogy mindketten ugyanabba a nőbe szerelmesek. A bandita azonban nemes gesztussal hajlandó lemondani Marta kezéről. Az még nem győzné meg, hogy Riley egy verekedés során helybenhagyja. De az igen, amikor kérdésére, mit jelent neki Marta, az ír azt válaszolja: „Mexikót”. A hazafiasság ilyen megnyilvánulása megenyhíti a kemény bandita szívét. Nem minden lelki vívódás nélkül ugyan, ám hagyja elmenni a „gringó” Riley-t és Martát.
Magyarországon Rózsa Sándor vált hasonló „szabadságharcos banditává”, aki 1848-ban amnesztia ígéretében keménykötésű pusztai legényekből 150 fős szabadcsapatot állított föl a Délvidéken a szerb felkelők ellen. Ahogyan Rózsa Sándor sorsa jelzi, sok zsivány a politikai küzdelmek elültével megint nem tudott mit kezdeni magával, és visszatért régi mesterségéhez. Sajnos a Szinetár Miklós által rendezett nevezetes Rózsa Sándor-sorozat nem dolgozta fel az alföldi betyár életének ezt a rövid, ám véres szakaszát. Pedig nem lett volna tanulság nélküli. Miként válik Rózsa elbizakodottá a frissen jött amnesztia hatására, hogyan csúszik ki kezéből a hatalom, és emberei miként válnak a békés szerb és román lakosság fosztogatóivá, olyannyira, hogy a kormánynak fel kell oszlatnia a szabadcsapatot (hozzá kell tenni, hogy a szerb felkelőknek, és különösen a támogatásukra érkezett szerb szegénylegényeknek, az ún. szerviánusoknak sem kellett kegyetlenségért a szomszédba menniük, ahogyan arról a történeti emlékezet tudósít. Rózsa csapata ellenfélként éppen illet hozzájuk.) Egy ilyen ábrázolás jelentősen árnyalhatta volna az Oszter Sándor által makulátlanként megjelenített zsivány személyiségfejlődését, és az 1848-as történetmesélést is talán kiszabadította volna a Kádár-kor 48-as tárgyú történelmi filmjeit jellemző melankolikus pátoszból.
„A konzervatív bandita” meséje
A dél-itáliai banditák is kvázi nemzeti hőssé váltak a filmvásznon. De fura módon Dél-Itáliában a konzervatív rend védelmezői lettek, akaratukon kívül, ám logikusan, tekintve, hogy a banditavilág alkonyát jelentő olasz egység a liberális Szárd-Piemonti Királyság vezetésével valósult meg.
Dél-Itáliában a hegyvidéki területeken a lakosság jelentős részének egyetlen bevételi forrását a „megélhetési bűnözés”, vagyis a banditizmus jelentette. A nápolyi hatalom hallgatólagosan eltűrte a banditák létét, mivel az állam nem tudott mit kezdeni a távoli, fejletlen területeken élő lakossággal, amely amúgy is saját földesurához és papjához volt elsősorban hűséges. A Bourbon-dinasztia először 1799-ben használta fel a banditákat saját védelmében, amikor a franciák megszállták Nápolyt, és a király Szicíliába menekült. Ám a kormányzat a francia megszállók ellen a néphez fordult, a parasztsághoz, amely a királyhoz és egyházhoz hű – és a nép egyetlen aktív fegyverforgató részéhez, a banditákhoz, akiknek tevékenységét a belső, világtól elzárt területeken hallgatólagosan meg kellett tűrni.
Ez adja a Luisa San Felice című Dumas-regény és a belőle forgatott olasz filmsorozat fő cselekményszálát. A filmben a királypárti ellenforradalom szervezője, Ruffo bíboros megáld egy öreg zsiványt, aki gyónásért folyamodik hozzá. A parasztbandita a tipikus „gonosz” köztörvényes bűnöző vonásait viseli: rosszarcú, csimbókos, zsíros hajú, sunyi szemű, sovány alak, akinek arcán azonban a bűntudat, a Pokoltól való rettegés mély ráncokat vés. Tehát már külsejében is a sztereotip „gonosz” bandita megtestesítője, ellentéte a Robin Hood- és Rinaldini-féle tiszta tekintetű, tiszta ruhás betyároknak! Amikor Ruffo megígéri, hogy bűneiért a földön és a mennyben is kegyelmet nyer, ha ezentúl a „jakobinusokat” gyilkolja, a zsivány örömmel csatlakozik a királypárti sereghez, sőt egy levágott „jakobinus”-fővel kedveskedik a bíborosnak.
Az 1860-as években a paraszti lakosság jelentős része nem fogadta el az Olasz Királyság létét, és visszavárta a „saját” uralkodót, a száműzött nápolyi királyt. A parasztok hamar tapasztalták, hogy az új, liberális „urak” nem járatosak a régi világ „élni és élni hagyni” gyakorlatában: az új olasz állam kevesebb adót szedett, ám azt pontosabban és szakszerűbben szedte be, mint a nápolyi rendszer, amely slendrián módon adóztatott, sőt az elzárt hegyvidéki területeken „el is feledkezett” az adó behajtásáról. Hosszú távon ennél jóval nagyobb baj volt, hogy a parasztság egyetlen vágya, a földosztás elmaradt – egészen az 1940-es évekig! Ez a két tény jelentős mértékben rontotta az új állam iránti lojalitás mértékét.
A paraszti zendülések hatékony támogatást kaptak a banditáktól, akiknek sorait a 100 ezer fős nápolyi hadsereg egy fillér nélkül szélnek eresztett katonái töltötték fel. Ezt a világot idézi fel a La chiamorono…briganti! című film, amely a két leghíresebb banditának, Carmine Croccónak és Ninco Nancónak állít emléket. Ha egyszer valaki venné a bátorságot, hogy Rózsa Sándor 48-as tetteiről filmet forgasson, mintának ezt a filmet ajánlanám! Minden pátosz nélkül, ám méltányosan mutatja be a szembenálló feleket, alaposan megvilágítva a társadalmi, politikai és társadalomtörténeti hátteret.
Egy Don Pietro nevű pap, aki ellenállást szervez az „istentelen” piemontiak ellen, választja ki Croccót a népi ellenállás vezérének. Ahogyan Rinaldinit Fra Donato igyekszik a jó útra téríteni, úgy egyengeti Fra Pietro a munka nélkül tengődő Crocco útját a népi politikai ellenállásig. Válaszul a piemonti hadsereg brutális terrorral válaszol: a film hűen mutatja be, hogy a „rendcsinálás” nem kíméli a nőket és gyerekeket sem. A szegény rétegek tehát az „üllő és kalapács” közé kerülnek: ha együttműködnek az állammal, a „régi világot” védelmező banditák irtják őket, ha nem működnek együtt, akkor pedig a piemonti katonák kegyetlenkednek velük, és kivégzik őket, feleségükkel, gyerekeikkel együtt. Van azonban egy döntő különbség: a piemontiak, az „északiak” „idegenek”, míg az előbbiek mégiscsak a „mieink”. Ez a film is – mint megannyi modern banditafilm, azaz gengszterfilm – bemutatja azt, amiről az állami hatóságok szeretnek nem tudomást venni: a bűnözés nem rendőri, hanem szociális kérdés, és az erőszak mit sem ér, amíg van egy támogató szubkultúra a bűnözés mögött!
A film nem nosztalgiázik: világosan bemutatja, hogy a banditák, még ha szerintük jó ügyet védelmeztek is, végső soron a polgári rend, a magántulajdon ellen küzdöttek, s ezért sorsuk a bukás. Az öreg zsandár, akit Franco Nero alakít, némileg megértően szemléli a hegyekbe menekülő parasztokat, akik nem kívánnak együttműködni az „idegen” állammal. Ahogyan egyikük keserűen megfogalmazza a zsandárnak: „vagy emigrálunk, vagy banditák leszünk”. Másként nem tudnak megélni, a nagybirtok szorításában, a rossz természeti adottságok miatt. Az utolsó képek a paraszti ellenállás megdöbbentő mértékét érzékeltetik, ahogyan a kamera mutatja a hosszú sorokban hegyi sziklákon felfelé kapaszkodó parasztcsaládokat. Persze, sokan választották az emigrálást is, mint egy másik film hőse, Don Corleone. És aki látja a film végén a törvénynek ellenálló parasztok sorait, az nem kételkedik benne, hol kell keresni az amerikai olasz maffia gyökereit. Amerikán kívül, az olasz társadalomtörténet megoldatlan problémái mögött.
A 19. század végi Európában a betyárvilág lassan megszűnt, bár Itáliában és a Balkán-félszigeten a felszámolása elhúzódott egészen az 1930-as évekig. A közlekedés fejlődése, a városiasodás és iparosodás, a folyószabályozások, mocsárlecsapolások, a független élethez kapcsolódó foglalkozások és életformák – pákászok, halászok, szénégetők, pásztorok – lassú megszűnése, amely a betyárok segítőinek utánpótlását biztosította, fokozatosan kihúzta a talajt a zsiványvilág alól. Így a zsiványok a valóságból átköltöztek a moziba, és ott folytatták tetteiket.
Paár Ádám
