Keresetlen szavak borzongatócsodákról és válogatott gyötrelmekről, zseniális függetlenekről és a hollywoodi produkciós rendszert brandépítéssé silányító nagystúdiókról, valamint a filmkultúra főlényegéről és érdemi kilátásairól.

Nem venném hozzá a bátorságot, hogy forgalomirányító közrendőr módjára mutogassam a jövőbe vezető utat a szívemhez legközelebb álló zsáner számára, de afelől teljesen biztos vagyok, hogy a

FEMINISTA HORROR

előretörése nem csupán egynapos érvényességű szalagcím, gyorsan kiheverhető nátha, hirtelen múló szeszély. A 2000-es évek közepén indult, megrázóan csodálatos címeket (Martyrs, Inside, The Woman, The Tall Man, American Mary, The Witch) felsorakoztató iskolához idén is csatlakozott három olyan mozi, amelyek valódi filmélménnyel bűvölték el a nézőt. Az amerikai Nils Taylor (Quarries) mellett két francia rendezőnő, Julia Ducournau (Raw) és Coralie Fargeat (Revenge) is demonstrálta, hogy a horror műfaja kimeríthetetlen potenciállal bír, ha az alkotó rendelkezik eredeti ötlettel és határozott látásmóddal, valamint birtokában van a megfelelő szakmai felkészültségnek. Lenyűgözően puritán, szinte minimalista filmek ezek, olyan energiával és dramaturgiai lendülettel, hogy az öreg profik is megirigyelhetik a frissen debütált szerzői filmesek teljesítményét.

A kemény csajok után következzenek a még keményebb manusok. Tavaly okkal méltattam a kortárs westerneket, idén a

FÜGGETLENFILMES BÖRTÖNDRÁMÁK

képezik a laudáció tárgyát: a Brawl in Cell Block 99 (írta és rendezte: S. Craig Zahler) és a Shot Caller (írta és rendezte: Ric Roman Waugh) nem csupán alkotói metódus, hangvétel és színvonal tekintetében hasonulnak egymáshoz. Az, hogy Vince Vaughn és Nikolaj Coster-Waldau a generáció legkiválóbb színészei közé tartozik, eddig is nyilvánvaló volt, de miután a színész szakmájából adódóan szerepeket játszik, képességeit csak akkor tudja kiteljesíteni a vásznon, ha megfelelő forgatókönyvet és értő rendezőt kap – mindkét film ebben a kegyelmi állapotban fogant. Az amerikai börtönviszonyok személyiségformáló hatását fikciós eszközökkel bemutató, mégis dokumentumszerűen realista mozik szemernyi könyörületet sem mutatnak a szereplők és a nézők iránt, a csendnek itt gerincroppantó súlya, a sötétségnek elemi ereje van, a brutális erőszak nem opcionális eszköz, hanem az életben maradás kizárólagos stratégiája; morális támpontokat, a megváltás esélyét senki ne kérje számon ezeken a történeteken – letaglózóan bátor és szikár, mindennemű félrebeszéléstől mentes remekművek születtek.

Felettébb utálatos dolog folytatást rendezni egy filmtörténeti jelentőségű

KULTKLASSZIKUSHOZ,

de ha már mégis, akkor a Blade Runner 2049 legyen a referencia. Legalább ezerféleképpen el lehetett volna rontani ezt a mozit (ideírom, hogy Alien: Covenant), Denis Villeneuve mégis megoldotta a lehetetlent, ami önmagában is elismerésre méltó teljesítmény, bár a magam részéről továbbra is kételkednék benne, hogy nevezhetjük-e ezt tényleges filmesztétikai hozzájárulásnak. Kultklasszikusokat említve, Miike Takashi a munkamódszerét meghatározó lendülettel adaptálta régi kedvencemet, Samura Hiroaki Blade of the Immortal című mangáját, legfeljebb az élőhalott kardszent ruházatának mintázatára vonatkozóan téve némi engedményt. A szélsőségesen véres és lélegzetállítóan gyönyörű szamurájdráma volt a mester századik filmje; Miike méltóképpen ünnepelte meg a jubileumot, amelynek egyébiránt – legalábbis az interjúk tanulsága szerint – semmiféle jelentőséget nem tulajdonít.

Az

ÉV SOROZATA

egyes vélemények szerint klinikai szinten neurotikus, idegesítően csapongó, valamint elfogadhatatlanul gonosz és cinikus. És ez mind igaz. Ugyanakkor észvesztően szellemes, stílusos és bátor, s bár tartok tőle, hogy a Happy! őszinte élvezetéhez elengedhetetlen egyfajta sajátos világnézet, veleszületett hajlam az ilyesféle huncutságokra, de akinek ez rendelkezésére áll, az a mentőautóig kacaghatja magát ezen a morbid bűnügyi komédián.

A sorozatgyártás már-már kóros dagálya (nem hiszem el, hogy van főállású néző, aki képes akár csak nagyjából követni az amerikai szériákat, és akkor már jelentősen leszűkítettem a vonatkozó mintát) hónapról-hónapra partra sodort egy-egy jól sikerült produkciót: bűnügyi vonalon a Mindhunter és a Manhunt: Unabomber, kortárs dráma kategóriában a Fülledt utcák (The Deuce) és az I’m Dying Up Here volt nálam a befutó.

A cikk végén pedig következzen a főlényeg, a filmgyártás jelenét meghatározó, egyszersmind jövőbemutató shit katartikus hatású felpofozása: az az állapot, amelyben a

MAINSTREAM HOLLYWOODI FILMIPAR

leledzik jelenleg, valami egészen bámulatos módon elbaszott. Lehet álértelmiségi lenézéssel kezelni Hollywoodot és a blockbusterek világát, de engedtessék nem figyelmen kívül hagyni, hogy ezek a produkciók határozzák meg a globális popkultúrát, mítoszokat és esztétikai referenciákat adnak a fiatal generációknak, ezen a koszton cseperednek fel a jövő filmesei – hatásuk tehát korántsem lebecsülendő. A hollywoodi trendek pedig nem sok okot adnak a bizakodásra: az a tény, hogy a nyári látványfilmként is tökéletesen középszerű, leírhatatlanul érdektelen Wonder Woman, vagy a minden szempontból siralmasan ócska Star Wars: The Last Jedi a nagyközönség mellett a kritikusokat is képes volt elbűvölni konszenzuálisan vélelmezett nagyszerűségével, valóságos természeti katasztrófa a kortárs filmkultúrára nézve. A súlyos százmilliókat felemésztő és brutális tízmilliárdokat fiadzó franchise-ok (Star Wars, Marvel, DC, Fast & Furious, Transformers stb.) még a minimális filmtechnikai (!) igényeket – koherens forgatókönyv, hiteles színészi játék, rendesen vezetett cselekmény, tetten érhető rendezői szándék – sem óhajtják vagy képesek teljesíteni. Sebaj, hiszen a globális közönség manapság már nem is kér számon ilyesfélét egy mozin, vagyis „nincs itt semmi probléma”.

Maguk mögött véres csíkot húzva, lógó belű zombihordaként vonultak végig a 2017-es éven az ilyesféle szuperprodukciók (az illusztrációt adó Logan volt az egyetlen szívderítő kivétel, ugyanakkor mérlegelésre érdemes körülmény, hogy a stúdió tartózkodó hozzáállása miatt ez a cím is csak azért foroghatott le, mert a főszerepet játszó sztárszínész lemondott a gázsija tetemes részéről), és az előttünk álló év bemutatóit szemlézve sem kétséges, hogy ez még csupán a hosszú és vigasztalanul keserves út kezdete, a kényszeres remake-kurválkodás és a szupertudatos brandépítés divatja éppen lendületet gyűjt. A major stúdiók produkciós rendszerének monokultúra felé tartása, az egészséges diverzitás fokozatos felszámolása (vö. a 21th Century Fox Disney általi akvizíciója) nem hagy kétségeket afelől, hogy friss ötleteket, illetve klasszikus filmes kvalitásokat egyre kevésbé kérhetünk számon a népszórakoztatás céljából készült címeken.

Alighanem ez lesz az előttünk álló évtized ökölszabálya: a blockbuster stúdiófilm a mosóporhoz és a szénsavas üdítőitalhoz hasonló kereskedelmi termékké válik (értem ezalatt, hogy a bevételeket nem az adott mozi minősége, hanem a brand ismeretsége és aktuális árfolyama fogja meghatározni), a filmkultúra várába pedig beköltöznek a függetlenek, akik a szerzői mozi zászlaját tűzik ki a toronyra.