A skandináv krimiirodalom Steven Spielbergje, Jo Nesbø jelen állás szerint tizenegy kötetet szentelt már az általa teremtett Harry Hole (ejtsd: hú-le) kalandjainak. A norvég sikeríró húsz éve hívta életre a zseniális elméjű, állandó alkoholproblémákkal küzdő nyomozó karakterét, de igazán csak úgy a harmadik-negyedik történetre találta meg a saját stílusát. A legjobb Hole-nyomozásokban a tekervényes bűnügyek, a helyszínek és a karakterek organikus egységet alkotnak, az eset hajmeresztő fordulatai szappanoperás betétekkel (Hole és privát/szakmai környezete magánélete) és váltakozó intenzitású társadalmi áthallásokkal gazdagodnak. A növekvő színvonalú, majd az utóbbi években kínosan generikus unalomba fulladó széria vitathatatlanul a 2007-es Hóember fagyos műfaji bravúrjával ért a csúcsra, így nyilván nem véletlen, hogy a többi potenciális Nesbø-cím közül elsőként épp erre csapott le Hollywood.

Egy ennyire csavaros, számtalan mellékszállal megbolondított, több idősíkon zajló, brutális tempóban szánkázó történetet persze korántsem egyszerű megfilmesíteni. Már-már törvényszerű, hogy a Hóember is több évet vesztegelt az előkészítési fázis poklában és olyan nevek is kiszálltak a projektből, mint a nagy Martin Scorsese. Az első norvég sorozatgyilkos utáni hajszában ugyanis Nesbø csúcsra járatja a zsáner fontosabb hatásmechanizmusait és egy jó értelemben vett ponyvás hullámvasutazásra invitálja az olvasóit. Ahhoz viszont, hogy a standard hollywoodi történetmesélés keretei között is visszaadható legyen a hatásvadászat innenső oldalán táncoló szövevény, a forgatókönyv íróinak igen komolyan bele kellett nyúlniuk a forrásmű szerkezetébe. Nemcsak áthangszereltek és nyestek, számos kulcsfontosságú ponton is változtatni kényszerültek, ami érezhetően megborította a kényes egyensúlyt.

A kérdés nem az, hogy az elkészült végeredmény rosszabb-e, mint a könyv, hanem hogy a vászonra került sztori képes-e önmagában is megállni. A válasz pedig egyértelműen felemás, mert bár a Hóember kétségtelenül az elejétől a végéig elmeséli az ügy felderítésének legfontosabb állomásait, ám a történetmesélés nyilvánvaló dramaturgiai problémáit azok is érezni fogják, akik soha nem találkoztak Nesbø szövegével. A nyomok értelmezése, a nagy relevációk többször teljesen esetlegesnek tűnnek, a bombasztikusnak szánt fordulatok kényszeredetten hatnak és teljes mellékszálak lógnak a levegőben, nem is beszélve a mélyben lappangó dráma akaratlan kilúgozásáról. Nemcsak a sztori gerincét jelentő, a fontosabb figurákat egymáshoz kötő apaság motívuma maszatolódik el, de a Hole karakterét feszítő súlyos ellentmondások is csak pillanatokra csillannak meg, váltakozó intenzitású hiányérzetet okozva.

A suta forgatókönyv azért különösen sajnálatos, mert a rendezői feladatokat végül az a Tomas Alfredson kapta meg, aki már duplán bizonyított hasonló terepen. A svéd rendező egyrészt kiválóan ért a jegesen csillogó zsánerjátékokhoz (Engedj be!) és sikerrel adaptált már elképesztően tekervényes alapanyagot (Suszter, szabó, baka, kém). Alfredson most is markáns atmoszférát teremt és többször próbál sokkolni, de hiába minden próbálkozása, a szép téli hangulatok és a havas vérfoltok között csak pillanatokra szikrázik fel a feszültség.

A film ráadásul vizuálisan is nagyon rendben van és a nívós színészgárda is derekasan küzd az alulírt, csúnyán elnagyolt karakterekkel, a film mégsem kel életre. Hiába minden stílusérzék és igyekezet, a Hóember ismét ráerősít a sokéves átlagra, azaz egy újabb jó könyvből készül gyenge film. Egy fokkal rosszabbul megírva és igényesebben vászonra véve ugyan, de ismét egy feledhetően lapos gyártósori adaptációt kaptunk, amiben az a legmeglepőbb, hogy egyáltalán nincs benne semmi meglepő.