Az amerikai elnökök a világ legnagyobb hatalmú politikai vezetői, ezért személyük mindig foglalkoztatta a közvéleményt. A Fehér Házon belüli családi viszonyok megmozgatják az átlagemberek és a filmrendezők fantáziáját. Mindez érthető, hiszen az elnök szerepe (beleértve a hatalom „puha” aspektusát is, például a reprezentációt) sok tekintetben inkább egy uralkodó, mintsem egy „első polgár” benyomását kelti. Sok amerikai pontosan így gondol az elnökre: egy megkérdőjelezhetetlen hitelességű autoritásra, aki ha szükséges, hadvezérként vezeti az amerikai népet. Miközben az amerikai döntéshozók és értelmiségiek nagyon is tisztában vannak az elnöki hatalom korlátaival, amelyet a föderalizmus, a jog uralma és az egyéb politikai szereplők (Kongresszus, Legfelsőbb Bíróság) jogosítványa, vagyis a „fékek és ellensúlyok” rendszere bástyáz körül, az átlagember igenis azt várja az elnöktől, hogy ha kell, hozzon kemény döntéseket. Természetesen az elnöki hatalom súlyát nehéz elbírni magányosan. A problémák közepette jól jön egy gyengéd érintés, egy szerető tekintet. Nem véletlen, hogy az amerikaiak elvárják, hogy az elnök mellett álljon egy hű házastárs (ezidáig James Buchanan volt az egyetlen agglegény elnök, ezért a First Ladyt unokahúga pótolta).

Elnökök és feleségek

Az amerikai elnökfeleségek kétségtelenül a világ legismertebb asszonyai. Az ún. „First Lady”-k Franklin D. Roosevelt idejéig háttérben meghúzódó, csendes szereplők voltak, akik csak kivételes esetben váltak saját jogon a közélet szereplőjévé. Pedig akadtak színes egyéniségek, okos, bátor és talpraesett jellemek a 18-19. századi elnökfeleségek között. Kitartásukat, éles eszüket vagy hűségüket apró történetek és anekdoták őrizték meg. A majd két méter magas George Washingtonnak fel kellett emelnie hitvesét, a pirospozsgás arcú, rizsporos hajú Martha Dandridge-t, ha meg akarta csókolni. Egy újság 1838-ban „First Lady” jelzővel ékesítette Martha Washingtont, és a 19. század végére az elnevezés elterjedt.

Idézhetjük az amazonlelkű Dolly Madison bátorságát és önfeláldozását, aki az 1812-es angol-amerikai háború idején – miközben férje személyesen irányította a hadmozdulatok összehangolását – tapodtat sem tágított a Fehér Házból mindaddig, amíg biztonságba nem helyezték Gilbert Stuart festő Washington-portréját. A vöröskabátosok felgyújtották Washingtont, de a festmény és az elnökfeleség is megmenekült. A hagyomány szerint még az amerikai himnusz születése is közvetetten Dolly Madisonhoz kapcsolódik. Az elnökné meggyőzte férjét, hogy küldje el Francis Scott Key-t a britekhez egy barátjuk kiszabadítása érdekében. A szabadítási kísérlet nem sikerült, de a diplomáciai akció hozadékaként Key tanúja lehetett annak, amint reggel megcsillan a napfény a McHenry erőd tetején, a csillagsávos lobogó zászlórúdján. A heroikus látvány olyan hatást gyakorolt Francis Scott Key-re, hogy megalkotta The Star-Spangled Bannert, amely az Egyesült Államok himnusza lett.

Vagy mit gondoljunk Eliza McCradle-ről, aki szó szerint férje, Andrew Johnson tanítónője volt: ő tanította meg olvasni és számolni férjét, aki félárvaként a legmélyebb, Dickens tollára illő nyomorból jött, és innen emelkedett a köztársaság elnöki székébe. Mindannyiuk élete méltó lenne a történelmi filmek anyagához, ám valamiért az amerikai filmrendezők őket nem tartották érdemesnek a megfilmesítésre. Pedig micsoda kosztümös eposzt lehetne forgatni mondjuk Dolly Madison háborús helytállásából, vagy dickensi szociális nevelő célzatú társadalmi drámát a munkásfiú, Johnson és Eliza McCradle szerelméről! És egy bohózatot megérne Calvin Coolidge is, amint feleségének, Grace Ann Goodhue-nak átad egy zsák lyukas zoknit, mintegy ironikus példázatot nyújtva arról, amit a konzervatív felfogás szerint egy amerikai háziasszonytól elvártak, 1905-ben.

Eleanor Roosevelt volt az első olyan First Lady, aki szakított a hagyományos elnökfeleség-imázzsal; korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy First Lady önálló sajtótájékoztatót tartson. Eleanor nem érte be az amerikai puritán tradíció által szentesített szereppel, hogy férje támasza, háziasszony és anya legyen. Mert ne tévedjünk, a Roosevelt házaspár előtt az elnökfeleségeket nem tekintették másnak, mint, a királynékhoz hasonlóan, férjük reprezentációs biodíszletének.

Az 1940-es években már furcsa lett volna a puritán hagyományú First Lady-szerep vállalása, amikor a válság átformálta a munkaerőpiacot és az egész társadalmat: a szolgáltatási és az adminisztrációs munkakörök bővülése révén a munkaerőpiac átalakult, és egyre több „rózsaszín galléros” munkahely jelent meg. A II. világháborús mozgósítás miatt az iparban is egyre több nő tudott elhelyezkedni. Eleanor talpraesettsége, kvázi „társuralkodói szerepe” rezonált a társadalmi folyamatokra. Attól kezdve a közvélemény figyelme lassan terelődött a First Ladyk személyére.

Szoknyaháború a Fehér Házért

Talán nem véletlen, hogy az első kvázi First Lady-tárgyú film elkészítésére éppen a Roosevelt házaspár idején került sor, és a műfaja mi is lehetett volna a válság utáni nyomott közhangulatban, ha nem a komédia. Ez az 1937-ben készült dráma a First Lady címet viseli, amely a Broadway-en sikeresen futó színdarab alapján készült. A film főszereplője, Lucy Chase Wayne, az elnök unokája, aki hátulról támogatja férjét, Fostert, hogy induljon el az Egyesült Államok elnökségéért. Ám akad riválisa, méghozzá egy másik nő személyében. Irene Hibbard szakít férjével, Carterrel, aki a Legfelsőbb Bíróság elnöke, mert alkalmatlannak tartja az elnökségre, és helyette az ambiciózus Keane szenátort választja. Lucy megpróbálja Irene-t a férje oldalán tartani, ezért elhiteti a legbefolyásosabb nőszervezet vezetőjével, hogy Irene korábbi férje alkalmas az elnöki posztra. Ám a lépés balul üt ki, és a sajtó felkapja Carter, mint elnökjelölt nevét. Carter valóban elindul a hivatalért!

A film tehát alapvetően a személyi bonyodalmakból és a helyzetkomikumból építkezik. Az amerikaiak ilyen alkotásokra voltak kiéhezve a válság utáni időkben. A vígjáték azonban a komikumon túlmutatóan bemutatja a sajtó manipulációs technikáját, és felhívja a figyelmet a társadalmi érdekszervezetek kulisszák mögötti lobbitevékenységére, amelytől már akkor is féltették az igazi demokráciát. A filmbéli médiamágnás, Ellsworth T. Banning lapját bocsátja Carter rendelkezésére.

A filmben fontos szerepet kap, hogy Lucy megvádolja bigámiával Irene-t. Kiderül ugyanis, hogy a nő korábban házasságot kötött egy orosz herceggel, és úgy ment ismét férjhez, hogy hivatalosan nem mondták ki a válást. Az esetnek van történelmi előzménye. 146 évvel korábban a vagyonos ügyvéd és földbirtokos, Andrew Jackson feleségül vette a szép Rachel Donelsont. Az asszony múltjában azonban akadt némi pötty: korábbi házasságát hivatalosan nem bontották fel, és erre csak a Jacksonnal kötött házasság után derült ki. Az asszonyt ekkor annak rendje-módja szerint elválasztották első férjétől, de a pár feje fölött ott lebegett a bigámia vádja. Ennél kevés súlyosabb bűn létezett a bigottan vallásos amerikai közvéleményben. A Jacksont, és különösen Mrs. Jacksont gyalázó hangok akkor erősödtek fel, amikor a veterán katonatiszt az Egyesült Államok 7. elnöke lett. A feleség arcán soha többé nem jelent meg mosoly, és sírba vitték a gyalázkodások, amelyeket el kellett viselnie.

Eleanor, Jackie és Mary

Az első First Lady, aki filmek hőse lett, Eleanor Roosevelt volt. Férje halálát követően az Egyesült Államok ENSZ-nagyköveteként tevékenykedett, és az Emberi Jogok Bizottságának elnökeként részt vett az Emberi Jogok Nyilatkozatának összeállításában. Ez nem volt általános Eleanor előtt. Az elnökfeleségek szerényen háttérbe húzódtak a családba, és férjük halála után sem végeztek látványos társadalmi tevékenységet.

Férje emléke (akinek hűtlenségét megadóan elnézte), a közéletben játszott aktív szerepe, amely szakított a korábbi elnökné-szereppel, az emberi jogok betartásáért végzett tevékenysége következtében haláláig népszerű volt. 1965-ben, tehát a halála után három évvel már dokumentumfilmet forgattak az életéről. 1982-ben John Erman forgatott játékfilmet Eleanor Rooseveltről. Alakja felbukkan egy 2016-ban bemutatott utazásos filmben. A Kevin Conolly által forgatott Drága Eleanor azzal az ötlettel játszik el, hogy 1962-ben, a kubai rakétaválság közepette két tinédzser lány elindul, hogy felkeressék Eleanor Rooseveltet.

Jacqueline Kennedy-vel újabb mérföldkőhöz érkezett az elnökfeleségek szerepe. Addig nem fordult elő, hogy elnökfeleségek alakították férjük emlékezetét. Ez abból fakadt, hogy Jacqueline túlélte férjét, aki 1963. november 22-én merénylet áldozata lett. Alaposan kivette részét a mai napig élő Kennedy-mítosz építgetésében. Első férjének halála után nem igazán találta a helyét. Tragédiája, sértettsége amiatt, hogy Lyndon B. Johnson és felesége, az okos (Jacqueline-nél okosabb) Claudia Alta Taylor költözhetett a Fehér Házba, az Onassisszal való rossz házasság, botrányai együttesen hozzájárultak ahhoz, hogy Jacqueline a legismertebb First Lady lett a populáris kultúrában (hogy ezt megérdemelte vagy sem, azt nem ennek a cikknek a feladata eldönteni).

Jacqueline alakja már 1968-ban feltűnt a filmvásznon. Bármily furcsa, az amerikai filmrendezők újra meg újra visszanyúltak Jacqueline személyéhez. A népszerűséget mutatja, hogy a 2000-es években két, John F. Kennedyről szóló életrajzi film, egy politikai dráma, sőt még egy sci-fi is megidézte Jacqueline alakját. Sajnos ezeknek a filmeknek közös hibája, hogy a hús-vér Jacqueline-t alig képesek megidézni, helyette a Kennedy-legendárium építéséhez járulnak hozzá.

A Kennedy család története mindmáig foglalkoztatja az amerikai közvéleményt, hiszen a család férfitagjai nagy számban végezték erőszakos halállal – kinek merénylet, kinek repülőgép-baleset oltotta ki az életét. El is terjedt a köztudatban a Kennedyek átka. Persze az ember ilyenkor részvéttel fordul az özvegyek felé. A Kennedy feleségek című életrajzi dráma, amely egy évvel az ifjabb John Fitzgerald Kennedy halála után készült, nem is egy, hanem három Kennedy politikus feleségével ismerteti meg a nézőt: Jacqueline mellett feltűnik a két trónvárományos, Robert Francis Kennedy és Edward Moore Kennedy nejei, Ethel és Joan.

A három feleség szemével láthatjuk az amerikai történelem sorsfordító éveit. A feleségek teljesen alárendelik magukat férjük, és különösen anyósuk mániájának: céljuk, hogy mindenáron a Fehér Házban maradjanak, és utódaikat is oda juttassák. A film végén a televíziót nézik, és alig leplezetten lekezelő hangon szólnak a demokrata elnökről, Jimmy Carterről. Láthatóan fájlalják, hogy nem térhetnek vissza a Fehér Házba. Végül Ethel megszólal: „majd ha a gyerekek felnőnek”. Mint tudjuk, nem így történt. A Kennedy család nem költözött be ismét a nevezetes épületbe. Az özvegyek párbeszéde azonban visszaadja a Kennedy mítosz visszáját: a néző könnyen elhiheti a szép, szerencsétlen sorsú asszonyoknak, hogy minden Kennedy okos, tehetséges, tisztakezű ember volt, és minden elnök, aki elütötte őket a visszatéréstől, csak valami felkapaszkodott fráter lehet. Holott a valóság korántsem ez volt.

A film sajnos beleesik abba a hibába, amelybe oly sok elnökséggel foglalkozó amerikai alkotás: a Kennedy halála után alelnökből az ország első emberévé előlépett Lyndon B. Johnsont, az amerikai elnökfilmek második számú (Nixon utáni) örök rosszfiúját úgy szerepelteti, mint önelégült, hiú, irigy és a Kennedyek sikereire féltékeny embert. Felhívja a Fehér Házból a gyászoló Jacqueline-t, és váltanak néhány barátságos szót. A néző már azt hinné, az alkotás szakít a sablonos Johnson-képpel. Ám amikor az újdonsült elnök lerakja a telefont, önelégülten körbenéz a szobában, amely tele van újságírókkal, és azt mondja, immár önök is láthatják, hogy az özveggyel jó a viszonyom. Vagyis a részvétteljes és vigasztaló szavak csak a sajtónak szólnak, hogy ellensúlyozzák azokat a véleményeket, amely szerint Jacqueline és az elnök nem szívelik egymást. A film e tekintetben korrekt, hiszen a Kennedy család tagjai valóban a trónbitorlóknak kijáró megvetéssel kezelték a Texasból jött, szerény végzettségű (tanárképző főiskolát végzett) Johnsont, aki idegenként mozgott az „arisztokrata”, Harvardon meg Yale-n végzett politikusok világában. Egy másik jelenetben egyértelműen kifejezésre jut a gőgös Kennedy család lenézése és megvetése Johnsonnal szemben. Amikor a fiatal Robert F. Kennedy kilép az elnök szobájából, ő és Ethel udvariatlan megjegyzéseket tesznek Johnsonra.

Hogy az egész Kennedy-mítoszról még 2016-ban is le lehet húzni egy újabb bőrt, arra bizonyíték a legfrissebb Jacqueline-film, a Jackie. Pablo Larrain arra törekedett, hogy teljes pszichológiai portrét rajzoljon Jacqueline-ről. A forgatókönyvíró, Noah Oppenheim eredetileg a HBO számára tervezett egy minisorozatot John F. Kennedy életéről. Az eredetileg kiválasztott Steven Spielberg azonban váratlanul felállt a rendezői székből. Az őt váltó Larrain azonban elhatározta, hogy az elnökség időszakát, formabontó módon, női szemszögből mutatja meg. A filmet a kritikusok kedvezően fogadták. Abban biztosak lehetünk, hogy nem véletlen a film bemutatójának 2016-os időzítése. Az elnökválasztási kampány révén garantált az ingyen marketing a film számára. Annál is inkább, mert az Egyesült Államok sokak szerint ma is olyan sorsfordító választás előtt áll, mint 1960-ban. Kennedy neve mindmáig mozgósító erő az amerikai közvéleményben, és a Demokrata Párt igencsak rá van utalva erre az érzelmi mozgósításra.

Mary Todd, Lincoln felesége rendszeresen megjelenik a Lincolnról szóló életrajzi filmekben. Élete kész dráma: déli földbirtokos család gyermekeként gyanakvás vette körül Északon, aminek alapot adott, hogy fenntartotta a kapcsolatot családjával a polgárháború alatt is. Fia, William 1862-ben meghalt, ami a First Lady idegösszeomlását okozta. Mary Todd mentális betegsége közszájon forgott, és ennek egyik tünete volt az ésszerűtlen költekezés, amely során hamar túllépte a rendelkezésre bocsátott pénzkeretet. Déli szimpátiája és költekezései miatt Marie Antoinette-nek kijáró rossz hírnév övezte Északon. Nem csoda, hogy a filmrendezők többsége a „jó elnök méltatlan feleségeként” ábrázolta Mary Todd Lincolnt, aki nem tudja átérezni férje történelmi szerepét, és aggodalmával, konvencionalista felfogásával akadályozza őt a rá váró úton.

A Steven Spielberg által rendezett Lincoln című film (2012) egyik jelenetében a díszesen túlöltözött elnökné házsártos hangon oktatja ki az elnököt, hogy ne veszélyeztesse a népszerűségét a rabszolgaság eltörlését deklaráló nyilatkozat kiadásával. Egy másik jelenetben képviselők egy csoportja érkezik, és egyikük megszólítja a viaszarcú elnöknét: „Mrs. Lincoln”, mire Mary Todd nyájaskodva felszólítja: „Elnökasszony, ha kérhetem”. Az egyik Lincoln sorozatban Mary Todd egy nekik szánt csomagban egy rajzot talál, amely férjét szurokban és tollban hempergetve ábrázolja. Mary kétségbeesetten, zokogva borul férje vállára. Déli patriótaként pontosan átérzi, hogy férje egy egész országrésszel, sőt a társadalom nagyobb részével kerül szembe, ha ragaszkodik rabszolgaság-ellenes elveihez. Míg Jackie-ből, méltatlanul, afféle társreformer elnökné vált Kennedy oldalán, Mary Todd ma sem tud a filmekben Lincoln egyenrangú társává válni.

Új filmek

2016-ban két jelentős elnök témájú film is moziba kerül. A két alkotást összeköti, hogy mindkettő, bár más módon, a faji és szociális problémákra reflektál. A Végig az úton Johnson elnök és Martin Luther King konfliktusos, odi et amo kapcsolatát mutatja be, egész pontosan azt a drámát, amely elvezet Kennedy halálától a nevezetes 1964-es polgárjogi törvény aláírásáig. A tét az, hogy Johnson képes-e összeegyeztetni elveit (a polgárjogi mozgalmak támogatását) a hatalompolitikai célkitűzéssel, azaz a hírhedten rasszista déli demokraták megtartásával. Erkölcs és pártérdek összecsap, akárcsak a Lincolnban. Johnsont felesége, az okos, tapintatos, kedves, és csak „katicabogárként” becézett Claudia Alta Taylor bátorítja és ösztönzi, hogy képviselje bátran elveit. Claudia nyolc déli államban tett utazást, annak érdekében, hogy meggyőzze a hagyományosan lokálpatrióta érzelmű déli demokratákat a polgárjogi törvény támogatásáról, és ennek érdekében 45 beszédet tartott. Bár a hangos siker elmaradt, hiszen a Délt nem sikerült megtartani a Demokrata Párt oldalán, ám az elnöki pár kiállása bátorítást adott az afroamerikai közösségeknek és a reformok támogatóinak. Csak sajnálhatjuk, hogy hasonló filmek nem készülnek a magyar politika sorsfordító törvényeit megelőző emberi, politikusi konfliktusokról.

2016-ban a jelenlegi elnök és az ő First Ladyje, Barack Obama és Michelle Robinson is feltűnnek Richard Tanne filmjében. Az életrajzi dráma nem az elnökség időszakát, hanem a két fiatal találkozását és kapcsolatát, valamint Obama közösségszervező tevékenységét mutatja be. Magyarországon ritkán készülnek olyan filmek, amelyek történelmi személyek magánéletét, főleg ifjúkorát jelenítik meg, ezért példaértékűnek tarthatjuk, hogy Obama nemhogy életében, de még hivatali ciklusának lejárta előtt filmet kapott. A nézők mindig érdeklődéssel fogadják a politikusok szerelméről, családi életéről szóló híreket és anekdotákat, ezért valószínű, hogy Tanne filmje nemcsak az Atlanti-óceán túlpartján, hanem Magyarországon is nagy közönséget vonz be a mozikba. 2016-ban a Salt Lake City-ben megrendezésre került Sundance Filmfesztiválon az alkotás elnyerte a zsűri nagydíját.

Nemcsak a First Ladyk, hanem az elnöki gyermekek is olykor rivaldafénybe kerülnek. 2004-ben mutatták be a First daughter című filmet, amely egy képzeletbeli elnökkisasszonyról szólt (a témát némileg aktuálissá tette, hogy George W. Bush lányai az apa elnökké választásakor egyetemre jártak). Samantha MacKenzie egy főiskolán éli mindennapjait. Szenved attól, hogy a magánélete nyitott könyv egy 300 milliós ország előtt, és a derék apa által irányított titkosszolgálat óvó tekintete kíséri minden lépését. Ahogyan az a mesékben lenni szokott, egy napon találkozik egy fiúval, akit hidegen hagy a tény, hogy az imádott lány apja a világ leghatalmasabb embere. Ez a szerelem, valamint a főiskolai barátnő szabad életmódjával való megismerkedés életre szóló élményt nyújt a lánynak.

Hamarosan az Egyesült Államok választ, és kiderül, hogy a férfiak hosszú uralma után vajon egy nő kerül-e a Fehér Házba, vagy, másként fogalmazva, meg kell-e barátkoznia az amerikai társadalomnak és a világnak a „First Gentleman” fogalmával. Akárhogy is történik, biztosra vehetjük, hogy a filmesek hamarosan jelentkeznek a Clinton-Trump párbaj mozgóképes feldolgozásával.

Paár Ádám