Meghalt a király, éljen a nemzet!

XVI. Lajos sorsa 1791 június végétől egyre bizonytalanabbá vált. Az uralkodó által a nemzetgyűlés és a kormány tagjai számára a kandallón hagyott levél nem hagyott kétséget afelől, hogy Lajos kevesellte a jogokat, amelyet a törvényhozók engedélyeztek számára, nem kívánt pusztán marionett-király lenni, amelyet a nemzetgyűlés arra rángat, amerre akar, és mindezek miatt egy határmenti erődítménybe kívánt utazni, távol a zűrzavaros, és a pártgyűlölködés szelleme által megfertőzött fővárostól. A párizsi nép nagy többsége elhitte a Gironde és a Jakobinus Klub újságjai által felnagyított hírt, miszerint a király szökni akart az országból.

1791 előtt a köztársaság híveinek tábora csekély volt Franciaországban. Bár a francia értelmiség és a polgárság egy része rokonszenvvel tekintett az Atlanti-óceán túlpartján épülő amerikai köztársaságra, senki nem gondolta komolyan, hogy egy olyan nagy területű és gazdag államban, mint Franciaország, a köztársaság ideális államforma lehet. A felvilágosodás gondolkodói, mindenekelőtt Montesquieu és Rousseau úgy vélték, hogy az antik mintájú respublika a kis területű, kicsiny népességű, és természeti erőforrásokban szegényebb államok számára kívánatos és lehetséges, ahol a népesség vallása, szokásai és ízlése egységes, és a luxusjavak korlátozottak, ezért a megtermelésük és elosztásuk nem vet fel problémát. Az 1789-es forradalom szereplői közül talán Jean-Paul Marat és Camille Desmoulins tekinthető minden kétely nélkül kezdettől köztársasági érzelműnek. A többiek, az alkotmányos monarchista Lafayette márkitól, Mirabeau-tól és Bailly-től, Párizs főpolgármesterétől a girondista Brissot-n át a jakobinus Robespierre-ig, el sem tudták képzelni a francia nép életét királyság nélkül. Illetve talán elképzelni még képesek voltak, de a franciák köztársaságát nem tartották sem kívánatos, sem okos dolognak, hiszen akkor mi fogná össze a hatalmas országot, amely túlságosan nagy területű, túlságosan erős, túlságosan gazdag és túlságosan elkényelmesedett ahhoz, hogy Svájc vagy Velence mintáját kövesse (egyébként csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a felsoroltak, Lafayette és Mirabeau kivételével, a köztársaság alatt pusztultak el, a nyaktiló pengéjétől).

A király de facto fogságba vetése mindent megváltoztatott.  A girondisták és a jakobinusok egymással versengve sulykolták a köztársasági propagandát, és e téren a közhiedelemmel ellentétben a girondisták voltak a radikálisabbak. Előbbiek erőltették a forradalom exportját, „keresztes hadjáratot” hirdetve a külföld ellen, és ezzel provokálták a Habsburg Birodalom és Poroszország katonai akcióját Franciaország ellen. Később a külföldi támadásért is Lajost okolták, elfeledve, hogy Franciaország kormánya üzent hadat. A Tuileriák 1792. augusztus 10-i ostroma után a királyi család immár ténylegesen fogollyá vált. 1793. január 21-én a 40. francia király feje lehullott.

A köztársaság tehát vérben született meg. Az új államforma a nemzet nagy részének nem jelentett semmit. A párizsi nép nagy része továbbra is elégedetlenkedett, a kézművesek és bérmunkások szociális követelésekkel léptek fel (pl. árak és bérek központi szabályozása), amelyek már túlmentek a polgárság forradalmán, a parasztság és vidéki nemesség pedig hatvan megyében ellenforradalmi felkeléseket robbantott ki, amelyek közül a breton huhogók, azaz a chouan-ok mozgalma egészen 1815-ig elhúzódott. Ezeket a felkeléseket a republikánus történetírás hajlamos volt leegyszerűsítve reakciósnak tekinteni, elfedve a lényeget, hogy a mozgalmat vezető vidéki nemesek és papok nem 1789-et tagadták, hanem 1792-öt: nem az ancien régime (a forradalom előtti rend) visszaállításáért, hanem az alkotmányos monarchiáért fogtak fegyvert. Továbbá az igazi vallásszabadságért (hiszen a köztársaság barbár támadást intézett a katolikus vallás ellen)!

A köztársaság forradalmi terrorja a peremvidékeken felért egy véres nemzetállam-építéssel. A breton, a német ajkú elzászi, a korzikai, a baszk és az addig a pápa fősége alá tartozó avignoni paraszt és kézműves, ha akarta, ha nem, engedelmességgel tartozott a „Nemzet” mint legfőbb szuverén iránt, és cserében osztozott a francia polgárt megillető jogokban. Ám a „franciásítás” folyamata elhúzódott a 20. századig, és csak a vasút, a laicizált oktatás meg az I. világháború volt képes egységes francia nemzettudatot kovácsolni. De az olyan szeparatista szervezetek, mint a Breton Forradalmi Hadsereg és a baszk ETA tagjai és szimpatizánsai ma is elődként tekintenek a vendée-i királypárti felkelőkkel vállvetve harcoló breton és baszk felkelőkre (ami meglehetősen pikáns, mert a két terrorszervezet a szélsőbaloldali szubkultúrában gyökerezik, vagyis éppen abban, amely maga is a forradalom terméke. De hát a politikai rokon- és ellenszenvek világa kiszámíthatatlan.)

A nemzeti egység jegyében

A legtöbb nyugati nyelvben a „forradalom” kifejezés a latin revolvere igére és a revolutio (visszafordulás) főnévre vezethető vissza (pl. angolul: revolution, franciául: révolution, németül: die Revolution). Visszafordulás értelemben használta a kifejezést Kopernikusz a De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásairól) című könyvében. Forradalmat csinálni tehát annyi jelentett – a forradalom szó 1789 előtti értelmében –, mint visszaforgatni az időt egy ideális korszakhoz.

A francia forradalmat tekintik az első olyan forradalomnak, amelynek résztvevői a forradalom kifejezést már nem egy ideális rendhez való visszatérés, hanem valami teljesen új rendszer és emberideál megteremtésének értelmében használták. Bár ez sem teljesen igaz, hiszen a francia forradalom politikusainak retorikájában is megjelent a régmúltra való idealizáló hivatkozás. A Gironde vezéralakja, Jacques-Pierre Brissot háborús beszédében utalt a „hatszáz esztendős szolgaságra”, amelyet lerázott a francia nemzet, és „keresztes hadjáratot” hirdetett Európa fejedelmei ellen.

Franciaországban a forradalom feldolgozása nem volt mentes az aktuálpolitikai felhangokkal terhelt vitáktól. A társadalmat megosztotta a „július 14-i események” értékelése, nem beszélve az 1792. szeptemberi és 1793-as „sajnálatos eseményekről”. Minden nagyobb történelmi megrázkódtatás után kell egy távlat, amely lehetővé teszi az objektív értékelést. Szinte hihetetlen, de a francia felsőoktatási intézményekben 1886-ig nem tanították a forradalom történetét. És még újabb 103 évnek kellett eltelnie, amíg – a forradalom bicentenáriumán – a republikánus történészek nyíltan beszéltek a vendée-i felkelésről és annak megtorlásáról (royalista szóhasználatban: háborúról, népirtásról). A francia forradalomról készült első filmek mára jószerével elfeledettek. David Griffith amerikai filmrendező, az Egy nemzet születése és a Türelmetlenség című alkotások rendezője 1922-ben megalkotta az Árvák a viharban című filmet. Griffith filmje két árva lány rémtörténetszerű meséjén keresztül mutatja be a forradalmi Párizst, az arisztokraták életmódját és a jakobinus diktatúrát.

Az első monumentális filmeposz a forradalomról Jean Renoir Marseillaise című alkotása volt, amely 1938-ban került a közönség elé, a Népfront-kormány idején. A szélsőjobbról támadott Népfront, vagyis a szocialisták, kommunisták és polgári radikálisok koalíciója, egy olyan alkotást kívánt, amely alkalmas a nemzeti béke helyreállítására. Ahogyan a történelmi filmek, ez is megosztotta a közönséget, holott a nagy nemzeti egymásra borulás jegyében készült, amelyre ki voltak éhezve a franciák a 30-as évek válsága után. Magának a filmnek az alapötlete – ötszáz marseille-i önkéntes Párizsba vonulása – zseniális, mert a kisembert helyezi a középpontba a forradalom ún. „nagy” szereplői helyett. De a film inkább a kritikák miatt vált híressé. Különösen a Kommunista Párt bírálta a film XVI. Lajos-ábrázolását, mivel úgy vélték, egy zsarnokibb megjelenítés jobban illene a forradalmi mondanivalóhoz. A film XVI. Lajos-figurája inkább hétköznapiságával tűnik ki. A történelmi események sűrű pergése közepette a király olyan hétköznapi dolgokkal foglalkozik, mint a fogkefe használata. Olykor előfordul, hogy a kisember jobban látja a történelmi esemény jelentőségét az utcáról, mint a „nagy emberek” a trón magaslatáról. A Marseillaise a szeptember 20-i valmy csata előtt ér véget, így sem a köztársaság kikiáltását, sem a király kivégzését, sem a jakobinus diktatúrát és a „nagy terror” kibontakozását nem látjuk.

A francia forradalom másik monumentális filmes ábrázolása 1989-ben, a forradalom bicentenáriumán került a közönség elé (A francia forradalom története I-II.), egyebek között Karl-Maria Brandauer és Peter Ustinov főszereplésével. A legtöbb filmtől eltérően ez az alkotás képes elkövetni azt a bravúrt, hogy a néző hol az egyik, hol a másik féllel azonosulhat. A forradalom alakjait esendő, hibázó emberekként mutatja be, nem pedig félistenekként. A Camille Desmoulins esküvőjén a menyasszony harisnyakötőjét elcsenő Robespierre, a feleségét és gyermekeit gondos apaként szerető Danton éppolyan rokonszenvesek lehetnek, mint a családjáért aggódó, az országért felelősséget viselő, és igencsak bátor király. Aki tehát „ökölrázós”, pártos filmet keres, annak nem ajánljuk ezt a monumentális opust (egyedül a filmbéli Marat, a „nép barátja” az, aki az első perctől kezdve ellenszenves). Ha valaki a forradalomról való ismereteit akarja gyarapítani, ha meg akar ismerkedni a korabeli közélet sok szereplőjével, ha el akar igazodni a szövevényes emberi és politikai sorsdrámában, akkor viszont keresve sem találhatna jobb útmutatót a forradalomhoz.

Már a film kezdése is zseniális. Egy kisfiú áll az esőben, és iskolája nevében szónoklatot tart a királynak, aki a hintóban ülve hallgatja a bókolást (az uralkodónak csak a selyemharisnyás lába és a keze látszódik). Majd a király, anélkül, hogy szólna a kisfiúhoz, elhajtat. Később megtudjuk, hogy a fiúcska Maximilien de Robespierre. Hát, így kezdődött a nagy dráma… Robespierre talán lélekben félig megmarad a fiúnak, aki felnéz a királyra. Amikor az ítélethozatalnál a többi képviselőhöz hasonlóan nyilvánosan kell döntenie, fél percig hezitál. Majd a hideg, számító politikus legyőzi az embert, és csendesen bár, de a halálra szavaz. Amikor Lajos hintója végighalad utolsó útján a guillotine felé, Robespierre bezárkózva ül főbérlője, a módos asztalosmester szobájában. A főbérlő lánya ki akarja nyitni a spalettákat, de Robespierre megkéri, hogy ne tegye. „Ami itt történik, azt nem akarom látni”, mondja.

A filmben látjuk, miként számol le Robespierre Dantonnal, Marat-val és Jean-Jacques Hébert-tel összefogva a girondistákkal, majd Dantonnal összefogva Hébert-tel, végül Dantonnal, amíg a tényleges hatalom egy kézben nem összpontosul. De ez már a diktatúra hattyúdala! Robespierre celebrálja a Legfelsőbb Lény ünnepét, de a tömeg zúgolódik, egy fiatal lány ásítással fejezi ki unalmát, egy sans-culotte pedig, ügyet sem vetve a szónokra, elalszik. Robespierre-t végül kifütyülik, a tömeg feloszlik. A következő jelenetben Robespierre bezárkózik a szobájába. Ő, aki a zsarnokság ellen beszélt 1792 előtt, maga is egyedül maradt a hatalom csúcsán, mint minden zsarnok. Egy népi színdarab nézése közben megpróbál elvegyülni a tömegben, de a színpadon álló, ókori viseletben lévő színész felfedezi, és kardjával rábökve kiált: „halál a zsarnokra!” A nézőközönség nekibátorodva öklét rázza a „zsarnok” felé. Robespierre rosszul lesz, és Saint-Justnek kell betámogatnia a hintójába. Robespierre végül egyedül marad, és az emberek táncot járnak, amikor a guillotine alá hurcolják.

Népi hősök

Amikor a köztársaságot meg kellett szilárdítani, sokan gondolkoztak azon, melyik történelmi szereplő karaktere lehet alkalmas a népiség, a hazafiság és republikanizmus összekapcsolására. A monarchisták nem jöhettek szóba, de a jakobinusok sem, mert a republikánus jómódú polgárság egyformán rettegett a monarchiától és a jakobinizmustól. A girondisták túlságosan is „politikusok” voltak, a „szellem emberei”, a Felvilágosodás gyermekei, nem pedig alulról jövő, plebejus dühöt hordozó forradalmárok. Végül Georges Danton személyére ruházták a forradalom „népi hőse” szerepét.

A Danton-kultusz építése már a 19. század végén megkezdődött (1887-ben szülővárosában, 1891-ben Párizsban kapott szobrot). A történetíró és liberális államférfi, Lamartine még negatív színben tüntette fel, mint amorális, anyagias és önző politikust, a „materializmus államférfiját”. Ez a negatív vélemény nem meglepő, tekintve, hogy Lamartine a girondistákért rajongott. A század végén azonban lassan feledésbe merültek Danton gyengeségei és jellemhibái. Elsősorban Alphonse Aulard történetírónak köszönhetően, akinek kiélezett Danton-Robespierre kettősportréja ma is kísért a filmekben. Danton személyében egymásra találhattak a nacionalisták és a baloldaliak. A nacionalisták azt a politikust tisztelték benne, aki 1792-ben már Franciaország „természetes határairól” szónokolt, és kiállt az önvédelmi háború jogossága mellett. A mérsékelt baloldal a következetes forradalmárt tisztelte, aki a hatalomban is hű maradt a forradalmi eszményhez, a demokraták azt, aki szembeszállt a diktatúrával. Ez persze így nem teljesen volt igaz. Ma már tudjuk, hogy Danton 1794 előtt mindennek nevezhető, csak éppen mérsékeltnek nem. Intrikus szerepe az 1792. szeptemberi mészárlások megszervezésében, a nép lincselésre hangolásában és Brissot meg a girondisták nyaktiló alá küldésében ezt világosan mutatják. De Danton mégiscsak hálás hős, hiszen amikor lehetősége nyílt rá, tényszerűen igyekezett fékezni a terrort. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tisztaszívű politikus lett volna. A köztársaságot csak diktatúrával lehetett fenntartani, mert a franciák nagy része nem érezte magáénak. Ha Danton kezébe kerül az egyszemélyi vezetés, aligha lett volna enyhébb kezű Robespierre-nél.

Az ő alakját dolgozta fel az egyik leghíresebb film, amely a forradalmat választotta tárgyául, Andzrej Wajda Dantonja (1983). A filmben, Aulard-ot követve, kétfajta forradalmár habitus csap össze: a vérbő, néphez közeli Danton és a hideg, zárkózott Robespierre. A film sokkal realisztikusabban mutatja be a párizsi hangulatot, mint más filmek: szinte érezzük az éhségtől kóválygó, rossz fogú emberek szájszagát, látjuk, miként állnak sorba az asszonyok kenyérért, hogyan kárálnak a rosszkedvű katonáknak. Látjuk, amint Robespierre-t fésülik, és fejére teszik a parókát. Egyszóval élethű, érzelmekkel teli 18. század végi párizsi világot sikerült teremteni. Meg kell említenünk Georg Büchner zseniális drámáját, a Danton halálát, amely ugyan nem film, de jól jelzi, hogy Danton sorsa, illetve a Robespierre-rel való habitusbeli különbség mennyire izgatta az utókor képzeletét. A darab nem csak a szerző fiatal kora miatt érdemel említést, hanem a forráshűség miatt is: a dráma kizárólag korabeli források szövegét tartalmazza, ehhez számos újságot és politikai röpiratot kellett átolvasni (képzeljük magunkat a 22 éves szerző helyébe, micsoda munka lehetett ez!).

Marat gyilkosa, a girondista Charlotte Corday a história magányos női merénylőinek sorába illeszkedik, akiknek sora a bibliai Jóéllal és Judittal kezdődik. 2008-ban francia tévéfilm örökítette meg a merényletet (Charlotte Corday). Ez volt az első olyan alkotás, amelynek Charlotte Corday állt a középpontjában. Nem ő volt ugyan a francia forradalom legfontosabb alakja, mégis, tipikus példája annak, hogy egyetlen személy is képes lehet befolyásolni a történelem menetét: azzal, hogy megölte Marat-t, nem akadályozta meg a terrort, mint hitte, ellenkezőleg, a gyilkosság ürügyet adott a terror gépezetének fokozásához, amely végül saját elindítóit is bedarálta. Amiért érdemes megnézni a filmet, az – Charlotte és Fouquier-Tinville főügyész verbális párbaján túl –, hogy a forradalmárokat nem ördögi figurákként ábrázolja, hanem némileg a saját szigorúságuk és kérlelhetetlenségük áldozatává vált politikusokként.

A konzervatív narratíva

A nyolcvanas években, a bicentenáriumhoz közeledve, megszaporodtak azok a mozgóképes alkotások, amelyek a forradalom históriájából merítették tárgyukat. 1988-ban került a közönség elé a Huhogók, amely Balzac regényén alapul (de nem a regényt követi), és a Bretagne-i királypárti felkelők, a „huhogók” küzdelmét eleveníti fel az 1794-es évben (nevüket onnan kapták, hogy a sócsempészek által alkalmazott titkos jelzést – a kuvik hangjának utánzását – használták).

Ez a film kifejezetten bátornak, hősiesnek és vitéznek ábrázolja az ellenforradalmárokat. A néző hol az egyik, hol a másik táborral képes azonosulni, mert gazemberek és hősök mind a két oldalon vannak, és a „régi világ” emberei nem maradnak le önfeláldozásban az „új világ” emberei mögött, akik viszont a „régi rend” sok hibáját átveszik. Bár akadtak, akik a filmet bírálták konzervatív szemlélete és néhány anakronizmus (pl. kezdetleges repülőgéppel való menekülés) miatt, de hitelesen idézte fel a nyugat-franciaországi polgárháború kegyetlenségét, a parasztok tudatlanságát és nyomorát, az alkotmányra felesküdött papok iránti gyűlöletet, valamint a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” zászlajával leplezett politikai bűnöket és korrupciót. A film egyik jelenetében például a toborzótiszt felmenteti a katonai szolgálat alól fiát, akit hivatalnoki pályára szán, és helyette az amúgy kalandvágyó parasztlegényt rukkoltatja be. Lehet tisztelni Kerfadec grófot, Lafayette és Mirabeau barátját felvilágosult gondolkodásáért, fiát, Aurele-t tiszta, romlatlan szerelméért, és Tarquint, a gróf nevelt fiát, a jakobinus konventbiztost elkötelezett forradalmi lelkületéért.

Ugyancsak konzervatív végkicsengésű, de más értelemben az Orczy Emma bárónő regényéből készült A vörös Pimpernel (1982) című film. Orczy nosztalgikus felfogása, arisztokrácia iránti rajongása tetten érhető a filmben is, amely valóságos szörnyetegként mutatja be Robespierre-t és Chauvelin-t, Robespierre jobbkezét. A köztársaság a nyaktilóval azonosul, Victor Hugo Kilencvenháromjának hős párizsi népe csőcselékké züllik. Az angol Sir Percy Blakeney és kis csapata sorra szökteti meg a nyaktiló alól a halálra ítélt francia arisztokratákat. A film ütközteti a forradalmi kérlelhetetlenséget és az arisztokrácia által hordozott erényeket. Chauvelin „a nemesi becsületszóba vetett primitív hitét” veti Sir Percy szemére, mire az angol nemesúr kijelenti, hogy „kedves Chauvelin-em, az önök egész bizottságánál többet ér ez a hit” [ti. a Közjóléti Bizottságnál, azaz a tényleges jakobinus kormánynál].

2012-ben készült a Búcsú a királynémtól című filmdráma, amelyik, ahogyan a címe is mutatja, Marie Antoinette-re és környezetére fókuszál. A királyné élete és sorsa – miként a női sorsok általában – egyébként is izgatták a filmrendezőket. Így Henri Delannoy-t (1955), Woodbridge Strong Van Dyke-ot (Marie Antoinette, 1938), Charles Shyer-t (A királyné nyakéke, 2001), Sofia Copolát (Marie Antoinette, 2006), Francis Leclerc-öt és Yves Simoneaut (Marie Antoinette, 2006).

Említsünk meg egy amerikai filmet is. Bár nem a köztársaság idején játszódik, ám Jefferson Párizsban (1995) című filmben sajátos helyzet áll elő: egy köztársaságból érkező, és republikánus meggyőződését büszkén, sőt gőgösen vállaló politikus az, aki szemtanúja a forradalom kezdetének. James Ivory az amerikai politikus két szerelmi viszonyára fűzi fel a történetet, de azért megmutatja a forrongó Párizst is. Egy jelenetben Jefferson és plátói szerelme, Maria Cosway alig tudnak bemeneküli a követségre a dühöngő tömegek elől. Egy másik jelenetben viszont Jefferson levélben beszámol az 1789 júliusi eseményekről, és igazi republikánus büszkeséggel írja: „Kövezzenek meg, mint rossz prófétát, ha ennek nem lesz jó vége.” Ezt ellenpontozza, amint a nép nagy örömére felakasztanak egy kereskedőt.

Az amerikai politikus viszonyulása az eseményekhez kettős. Egyrészt elégedettséggel tölti el, hogy a francia nép követi az amerikai nép példáját, és a népfelség elvének megvalósítására törekszik. Másrészt Jefferson látja a riasztó jelenségeket is. Miközben a szabadságról szónokol és oktatja ki francia barátait, köztük Lafayette-t, ő maga hallani sem akar arról, hogy a szabad választás jegyében lánya az apácaéletet válassza, és nem híve a feltétel nélküli és azonnali rabszolga-felszabadításnak sem. Ahogyan maga mondja a zárdafőnöknőnek, „a szabadság nem válhat a gyermekek játékszerévé. A szabadság az érett elme kiváltsága.” A film jól megvilágítja, hogy a felvilágosodás olyan gondolkodói, mint Jefferson, sok tekintetben maguk is előítélettel viseltettek azok iránt, akik szerintük nem elég érettek, műveltek és bölcsek a szabadsághoz, legyenek azok gyerekek, feketék, vagy a nép.

Kiegyezés a köztársasággal

Az 1799-ben Bonaparte Napóleon által államcsínnyel megdöntött I. Köztársaságot még négy próbálkozás követte a történelem során (1848-ban, 1871-ben, 1945-ben, 1958-ban). Jobboldalról a monarchisták fehér zászlaja, balról a szocialisták vörös lobogója, és olykor a bonapartisták császári sasos jelvénye fenyegette a trikolórt. A falusi lakosság számára a facipős, kiegyenesített kaszájú vendée-i paraszt vagy a pipázó bonapartista veterán, a városi munkásságnak a sans-culotte népszerűbb figura volt, mint azok a savanyú, szürke politikusok, akik a III. Köztársaság elnöki székében és parlamentjében ültek. A köztársasági eszmét fennállása során támadták az ultraroyalista szélsőjobbról és szélsőbalról. Előbbi csoport a „királyság” eszméjében nem a törvényességet kereste, hanem valamilyen mereven tekintélyelvű rendszert, amely eltörli a politikai jogokat és az alkotmányosságot, és csak annyiban volt „katolikus”, amennyiben antiszemita, német- és protestánsellenes volt. Ez az irányzat, amelynek Charles Maurras történész, író volt a fő ideológusa, az 1930-as években menthetetlenül belefutott a fasizmusba, és a német megszállókkal kollaboráló Vichy-rendszer szégyene után vállalhatatlanná vált. Valójában csak De Gaulle-nak sikerült szilárd alapra állítania a köztársaságot. Azóta viszont elmondható, hogy a köztársaság része Franciaország identitásának.

A mai Franciaország megbékélt a forradalom és a köztársaság (ne feledjük, e kettő különbözik!) emlékével. A francia forradalomról szóló filmek visszhangja nem kavarja fel a politikai gyűlölet mocsarát. A társadalom elfogadja, hogy a múlt sokféle nézőpontból ábrázolható, és 1792-nek van egy republikánus, egy monarchista, egy baloldali és liberális narratívája. E tekintetben van még mit tanulnunk a franciáktól.