Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma. A magyar forgalmazó akaratán kívül, mintegy mellékesen alkotta meg az utóbbi idők talán legjobb trashcímét, ami elemi erővel sugározza az “annyira rossz, hogy már jó” csábító ígéretét. A B-kategóriát rendszeresen átszitáló aranyásók e csodás képzavar hatására persze nem feltétlen zarándokoltak el a multiplexekbe, az otthoni forgalmazással a film végre az őt megillető, képzeletbeli alsó polcra kerülhetett. A bűnös élvezetekre fogékony ínyenceknek pedig érdemes le is emelniük a művet, mert ez bizony pontosan az a fajta akció, ami miatt a videótékák eldugott kincseire heves nosztalgiával gondolunk vissza.

A Fehér Házból 2013-ban kimentett Asher elnök és biztonsági főnöke úgy tűnik, nem sokat tanultak a korábbi leckéből (Támadás a Fehér Ház ellen). Míg az észak-koreai gerillák hazai pályán rohanták le őket, a nagyon elvetemült pakisztáni fegyverkereskedő amolyan családi vállalkozásban, Londonban csap le a G8 vezetőire, köztük a tökös amerikai stábra. A bosszúszomjas gonoszok olyan terrorakciót kanyarítanak az angol miniszterelnök temetése köré, hogy a racionálisabb énünk sikítva fordít hátat a továbbiaknak. Több száz terrorista, ál-rendőrök és ál-kommandósok és árulók összehangolt akciójában kvázi túszul ejtik a várost, műemlékeket robbantanak és hőkövető rakétákkal lődöznek, a szabad világ első számú emberét mégsem sikerül elkapniuk. Rá ugyanis a spártai tekintetű Gerard Butler vigyáz, és ahogyan már oly sokan megtapasztalhatták, vele nem igazán érdemes ujjat húzni.

Az iráni származású, svéd Babak Najafi imponálóan túlhúzza a dolgokat és ezzel az “over the top” mentalitással élvezetessé varázsolja a papíron hervasztó koncepciót. Jó lenne tudni, a rendező vajon mosolyogva, a forgatókönyv túlkapásait látva döntött-e a hatványozás mellett, vagy a logikai bakugrások és a buta konzervatív propaganda elmaszatolása miatt lépett a gázra, maga a végeredmény önmagáért beszél. Az őrületes akciók köré fércelt alibi sztorinak sok értelme ugyan nincsen, illetve a szó hagyományos értelmében vett karakterekről sem beszélhetünk, a London ostroma brutálisan magas hőfokon ég. A sztárszínészek önkritikus haknijára, az állandó gépfegyverezésre és politikailag teljességgel inkorrekt beszólásokra épülő kilencven perc olyan élmény, mintha a Rambo III óta hónapok teltek volna csak el.

Míg Melissa Leo és Robert Forster rutinosan észrevétlenek maradnak, Morgan Freeman a veleszületett lazaságával oldja a kínos mondatait. Egyedül Aaron Eckhart szenved látványosan, és képtelen fogást találni az elnök papírmasé figuráján. Gerard Butler viszont kimondottan élvezi a férfias kommandózást, és érezhető lelkesedéssel bújik a Jack Bauer-klón sebezhetetlen bőrébe. Akár késsel támad, akár mérgelődik vagy a kőkemény egysorosait osztja, letörölhetetlen félmosolyával folyamatosan összepacsizik velünk. Amikor pedig a fogyni nem akaró terroristákat látva kiszakad belőle, hogy mégis “miért nem húznak ezek vissza Faszomisztánba (Fuckheadistan)”, az esszenciális tisztaságú pillanat.

Fontos kiegészítés, hogy a rendező egyébként a kiváló Banshee epizódjain edződött, az alaptónus ezzel az információval nagyjából be is lőhető. Nehéz somolygás nélkül végigkövetni, ahogy Butler egymaga megrohamozza a gonoszok főhadiszállását és kevesli a látványosan lehentelhető ellen létszámát. A London Ostroma nem jó film, de annyira túltolt, tét nélküli, tökéletesen agyatlan izmozás, ami ritkán pottyan le a hollywoodi gyártósorról. “Ez feltétlen szükséges volt?” - kérdezi a megszeppent elnök, miután hősünk széttrancsírozza a sérült terroristát. “Nem” - vágja rá Butler és e frappáns válaszával önkéntelenül megragadja a film tulajdonképpeni krédóját. Nagyszerűen meglennénk az efféle produkciók nélkül, de ha már úgyis készülnek, legyenek ilyen bűnösen szórakoztatóak.