Richard Linklater a szó konkrét és átvitt értelmében is ott folytatja, ahol a Sráckor évtizedes projektének lezárása után abbahagyta. Az Everybody Wants Some!! fiatal főhősével körülbelül ott találkoztunk, ahol az előzőtől elköszöntünk: útban az egyetemi élet felé. Ennél szorosabb párhuzamot a két film között azonban nem érdemes vonni, az új munka ugyanis jó negyed századdal korábban játszódik és teljesen más tónusban készült. Finom szövetű, nosztalgikus hangulatú arcképcsarnok a felnőtté válás nehézségeiről, néhány napban elmesélve. Bár az alkalmazott képlet és fogalmazásmód nyilván ismerős, ne dőljünk be a marketinggépezet sugallatainak. Linklater nem a Tökéletlen idők egyenes folytatását készítette el, inkább visszakanyarodott a kultikus alapvetéséhez és annak egy játékos variációját forgatta le. Most is a felnőtt lét kapujában járunk, de már nem a jövő bizonytalansága, hanem a végtelennek tűnő szabadság szakad rá a figurákra. A tökéletes idők elviselhetetlen könnyűsége.
Egy sikeres egyetemi baseball csapat háza táján nézünk körül, szó szerint. Főszereplőnk első éves dobójátékos és éppen beköltözik a számukra fenntartott lakóházba. Az ő szemén keresztül aztán megismerjük a többieket, az újoncokat és a felsőbb éves, rutinos sportolókat, illetve bepillantást nyerhetünk a sajátos életvitelükbe. Klasszikus értelemben vett történések nincsenek, csak épp az a bizonyos linklateri sodródás, ami miatt a Henyék és a Tökéletlen idők ma már kultuszfilmeknek számítanak. A szemeszter előtti első hétvégét követjük végig, mindenféle figurákkal találkozunk, bulikban és kocsmákban járunk, és belehallgatunk a beszélgetéseikbe, más szóval egy érzékeny helyzet- és karaktertanulmányt kapunk. Egy különös törzset vizsgálhatunk, akik megpróbálják kihasználni a paradicsomi állapotokat.
A hazai viszonyokra talán úgy lehetne valahogyan átfordítani a dolgot, hogy egy csapatnyi ösztöndíjas tesi szakosról van szó, akik nagyon jók a választott sportágukban, ezért kivételezett helyzetben vannak az egyetemen. Szereplőink tisztában vannak a kiváltságaikkal és nem épp az intelligenciájukkal hódítanak. Beképzeltek, hiúak és azzal sem vádolhatóak, hogy a feminizmus elkötelezett hívei lennének. Kompetitívek, szexisták és a sikeres csajozás érdekében semmitől sem riadnak vissza, mégsem tudunk haragudni rájuk. A papíron ellenszenves kanbanda tagjai Linklater kamerája előtt nemcsak emberivé, de végül kimondottan rokonszenvessé válnak. Az író-rendező az olcsó öltözői humorból és a vonatkozó sztereotípiákból valami élő, lélegző komédiát tud gyúrni, ami komoly teljesítmény.
Az Everybody Wants Some!! mérnöki pontossággal egyensúlyoz a realisztikus kordokumentum és az önironikus retro között, valahol pontosan félúton. Az itt megidézett 1980 hangulata borzalmasan vicces és nosztalgikus, de nincs idézőjelekkel kiröhögve vagy giccsesen megszépítve. A klasszikus diszkó már hanyatlik, a Reagan-korszak ikonográfiája még sehol. A kaliforniai füves a Pink Floyd Echoes című számáról értekezik, a Van Halen, a Blondie vagy a Devo vonatkozó slágerei békésen megférnek egymás mellett. Szereplőinket nem igazán érdekli a tömegkultúra, ha kidobják őket a diszkóból, gyorsan átöltöznek és a country klubban tapossák a szalmát, vagy épp egy punkkoncerten pogóznak. Mindegy, csak buli legyen, sörrel és csajokkal. Ez a véleményük a világról, ez adja az identitásukat, ami talán nem sok, de az adott helyzetben maximálisan elfogadható és a célnak abszolút megfelel.
A körpanoráma persze azért működik, mert Linklater még mindig nagyon jól tud egy-két ecsetvonással is emlékezetes karaktereket teremteni. Akad itt tipikus bully, lúzer, drogos, nagydumás és jófiú, mégis jó messzire kerülünk az üres sablonoktól. Minden fontosabb figura markáns, egyedi vonásokat mutat és a szűk két óra alatt többé-kevésbé ismeretséget kötünk velük és közelebb kerülünk hozzájuk. Ebben persze kitüntetett szerepe van annak is, hogy Linklater most is megtalálta a szerepekhez legjobban passzoló színészeket. Az elképesztő rövidgatyók, zoknik és ingek, illetve a hihetetlen haj- és arcszőrzetek mögött eddig jobbára ismeretlen arcok bukkannak fel. Még az is meglehet, hogy most tűnt fel egy új Matthew McConaughey.
Látszólag céltalan, könnyed pillanatfelvétel ez a film, ahol nem történik semmi fontos vagy sorsfordító, nincsenek nagy drámák és magvas életbölcsességek. Talán pontosan ezért jó ezekkel a srácokkal lógni, röhögni velük és szűk két óra múlva lazán elengedni őket. Amikor pedig ez megtörtént, hirtelen rájöhetünk, talán mégis valami többről volt itt szó. Linklater életművében az idő kulcsfontosságú, hol a múlását szeretné tetten érni és felmutatni, hol egy kitüntetett fordulópontot, egy adott momentumot próbál kimerevíteni és örökre csapdába ejteni. Az Everybody Wants Some!! a tökéletes gondtalanság illékony állapotát rögzíti, és pontosan azért érezzük magunkat egy picit jobban tőle, mert bármennyire is különbözőek vagyunk, ez az austini egyetemi hétvége a saját kegyelmi pillanatainkat idézi fel bennünk.
