The Limey - amerikai, 1999. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: Lem Dobbs. Kép: Edward Lachman. Zene: Cliff Martinez. Szereplők: Terence Stamp, Carol White, Lesley Ann Warren, Luis Guzmán,  Peter Fonda. 89 perc.

Ha tényleg olyan jó ez a film, miért nem hallottam eddig róla?

Steven Soderbergh munkássága ugyan szélesebb körben is ismert (és elismert), az Amerikai vérbosszúra ferdített The Limey kissé elsikkadt a közvetlenül előtte készült Mint a kámfor, illetve a későbbi két siker, az Erin Brokovich és Traffic között. A primér B-kategóriát ígérő magyar cím sem tette itthon különösebben vonzóvá, ami ráadásul egy kedvező árfekvésű DVD borítóján díszelegve az akciós kosarak gettójába száműzte ezt a sokkal többre hivatott alkotást. A néhány mondatban könnyedén összefoglalható sztori sem ígér különösebb izgalmakat, így akit nem csigáz fel a rendező neve vagy az ínyenc szereposztás, könnyedén úgy gondolhatja, szimpla tucatfilmmel van dolga. Ennél nagyobbat pedig nem is tévedhetne, az Amerikai vérbosszú ugyanis igen komoly meglepetéseket tartogat.

Oké, de miről is szól pontosan a film?

A “limey” az amerikai szlengben az angolok lekezelő megjelölésére szolgál. Hősünket elsőre mindenki puhány öregúrnak nézi, holott Wilson a legkevésbé sem egy esernyős teafüggő brit. A visszavonult bűnöző látszólagos nyugalma mögött komoly indulatok forrnak, a férfi azért érkezett Kaliforniába, mert a lánya nemrég halálos balesetet szenvedett. Winston nyomozni kezd az ügyben és gyorsan meg is találja a felelősöket, a nyílegyenes bosszútörténet azonban a mű leglényegtelenebb alkotóeleme. Soderbergh és alkotótársai a panelsztorit igen különleges módon bontják ki, a „miről szól” helyett így sokkal inkább a „hogyan meséli el” az igazán érdekes.

A poént azért ne lőjük le… Szerepel benne valaki, akit érdemes kiemelni?

Soderbergh híres arról, mennyire jól választ színészeket és milyen jól dolgozik együtt velük. Az Amerikai vérbosszú kiválóan példázza mindezt, a főbb figurákat valódi színészlegendák keltik életre. A címszerepet mintha egyenesen Terence Stamp számára írták volna, a kőből faragott arc és az acélos tekintet mellett a csodálatos brit akcentusa elengedhetetlenül fontos a mű élvezetéhez (szinkronnal megtekinteni már csak ezért sem ajánlott). Mellette rögtön két ikonikus arc is feltűnik, a mostanság méltatlanul alulfoglalkoztatott Barry Newman az ügyvéd, míg Peter Fonda az idősödő rocksztár testhezálló karaktereit alakítják. A kiváló karakterszínész Luis Guzmán pedig már csak amolyan hab a tortán.   

Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt a filmet nekem látnom kell. Valami egyéb érv?

Tehetséges és invenciózus alkotók kezében még a legsablonosabb történetekből is csodálatos dolgok születnek. Soderbergh igazi multitalentum, aki nemcsak a különféle műfajokat pipálja ki, de kivételesen érzékeny rendező. Kísérletező kedve és filmtörténeti jártassága átitatja az alkotásait, sajátos fogalmazásmódja az operatőri munkától kezdve egészen a vágásig gyakorlatilag minden ponton érvényesül. Az Amerikai vérbosszúban épp ez utóbbira kerül a hangsúly, hisz Sarah Flack hathatós segítségével sikerült szétszabdalni, majd igen szokatlanul összeilleszteni a filmet.

A lineáris elbeszélést időben előre és hátra ugráló betoldások kavarják meg, melyek folyamatosan kizökkentik a nézőt és szép fokozatosan nyerik csak a jelentéseiket. A játékidő adott pontjain ugyan még nem érthetjük a múltból és a jövőből bevillanó képeket, ám ahogyan haladunk előre, szép lassan minden a helyére kerül. A Kulesov-hatás lehengerlően működik és Eisenstein híres tételét bizonyítva két egymás mellé vágott képből új jelentések születnek. Az avantgárd módszereit és a hatvanas évek tudatfilmjeit idéző szerkesztéssel Soderbergh a bevett értelmezési sémáink ellen megy és az érzelmeinkre hatva képes elmélyíteni a nem éppen érdekfeszítő történetet. A szándékosan szétfolyó légies jeleneteket Terence Stamp erőteljes jelenléte tartja egyben. A végeredmény egy magával ragadó, utánozhatatlan filmélmény, mely sokáig a nézővel marad.

Tegyük fel, hogy megnéztem, és tetszett. Következő lépésnek mit ajánlasz?   

Soderbergh munkái közül tényleg bármit, akad még az életműben néhány elfeledett vagy méltatlanul alulértékelt darab. Akinek bejött a film álomszerű, lebegő atmoszférája, annak A hosszú búcsú Altman-féle feldolgozása és a legendás Point Blank felé érdemes elindulnia. Ha pedig valakit a különleges vágástechnika nyűgözött le és már középhaladó filmrajongónak érzi magát, nyugodtan keressen rá az orosz montázsiskola és az avantgárd híres csúcsműveire.