A bérgyilkosság (Ázsiai szelek)

Choi Dong-hoon (Tolvajok, Tazza) pazar kiállítású, 1930-as évekbe helyezett történelmi akcióthrillere a tavalyi esztendő második legnézettebb filmje volt Dél-Koreában, amelyben a helyi ellenálló hazafik válogatott csapata merényletet tervez a japán megszálló erők első számú tábornoka ellen, miközben nyomukban a rendőrség és egy köpönyegforgató hazaáruló. A bérgyilkosság csúcsra járatott blockbustere önfeledt szórakozást ígér: így néz ki egy minőségi szórakoztató mozi a Távol-Keleten. (TD)

Orion: aki király akart lenni (Szekció: Filmdokk)

A Titanic történetében még mindig frissnek számító Filmdokk, vagyis a fesztivál dokumentumfilmes szekciója az idén is sokszínű palettával ajándékozza meg a fikció mellett a valóságra is kíváncsi közönséget. A politikai vagy ideológiai kérdésekkel foglalkozó munkák mellett koncertfilmet, vagy éppen zenész-biográfiát is nézhetünk. Utóbbi a Filmdokk legérdekesebb darabja lehet: a kilencvenes évek végén elhunyt Jimmy „Orion” Ellis életének története nem csak az énekes tragikus sorsába, de az amerikai nép kollektív pszichéjébe is betekintést nyújt.

Orion énekhangja gyakorlatilag azonos volt Elvis Presley-ével, és az egykor lótenyésztéssel foglalkozó férfi ennek köszönhetően a mítosz továbbhordozójává és örökösévé vált. Ellis ugyan saját lemezeket is készített, mégsem sikerült kibújnia a Király legendájának árnyékából, ami odáig fajult, hogy sokan azt hitték: valójában ő maga Elvis Presley, aki mégsem halt meg ’77-ben, hanem Orion néven, rejtélyes maszkot viselve folytatta karrierjét. Jimmy egy ideig rá is játszott a találgatásokra, később viszont, a zeneipar által teljesen kifacsarva, egyszerűen eldobta magától a védjegyévé vált álarcot, hatalmas öngólt ragasztva karrierje hálójába. Jeanie Finlay rendező nem először nyúl zenei témához, ami meg is látszik a filmen: az Orion a pedáns megjelenés mellett egy belső tartalommal is bíró, a figyelmünket végig lekötő darab. (BB)

Lilliom ösvény

A Titanic szervezőinek akkor sem lenne okuk szégyenkezni, ha hiányoznának a magyar bemutatók a kínálatból, de az, hogy Bucsi Réka új animációs rövidje (LOVE) mellett a Berlinalét megjárt új Fliegauf-filmnek is itt van a hazai premierje, mindenképpen növeli az esemény fényét.

„A Liliom ösvény témája és stílusa is az elbeszélhetőség kérdéskörét kutatja. Története egy trauma feldolgozásáról szól, mely mesévé alakul az anya számára, ez a mese pedig beleszövődik kisfia életébe. Így mindketten egy közös, misztikummal átitatott valóságból keresik a kiutat. Maga a film pedig azokkal a képi eszközökkel kísérletezik, amelyek egyszerre viselik magukon a realizmus és a misztikum jegyeit. Szubjektív felvételei, szuperközeli képei akár amatőr felvételeknek is tűnhetnének, mégis a hozzá társult erős és nyomasztó hanghatások, a képek gyakran nyugtalanító tartalma (egy varangy, a sötét gyerekszoba különös játékaival) egy fájdalmakkal terhelt világba vezetnek be bennünket.” (Ruprech Dániel, Filmvilág, 2016/04.)

The Witch (Szekció: A sötét oldal)

Úgy tűnik, szezonja van az átlagnál intelligensebb unortodox horroroknak: a The Babadook és a Valami követ után itt a következő artrémfilm. Robert Eggers első rendezése is maximálisan fesztivál-kompatibilis, amennyiben nem az olcsó ijesztgetős effektusoknak (lásd: jump scare) rendeli alá a dramaturgiát. A történet a 17. században játszódik, New Englandben és meglehetősen korhű, már ami a korabeli babonák, hiedelmek és a mainál jóval mívesebb angol nyelv megidézését illeti. (Utóbbi körülmény miatt még az angolt jól beszélőknek is érdemes lesz tolmácsgépet kérniük.)

A főszereplő egy héttagú, mélyen keresztény család, akik kiköltöznek a civilizációból egy erdőség mellé, amelyben – természetesen – ott ólálkodik a gonosz. A The Witch különlegessége, hogy legalább annyira kosztümös pszichológiai dráma, amennyire horror, és mindez a nyomasztó atmoszférával súlyosbítva a kelleténél talán sűrűbbé teszi a filmet. Nagyvásznon mindenképpen kihagyhatatlan élmény. (BS)

Turbo Kid (Szekció: A sötét oldal)

A tavalyi Dyke Hard után az idén a kanadai és új-zélandi koprodukcióban készült Turbo Kid a Titanic menetrend szerinti agymenése. Az alkotók B-, vagy inkább C-filmje nem hiányozhat a grindhouse szerelmeseinek programjából. Az atomháború után játszódó mozi magában hordozza a BMX banditák hangulatát, a Mad Max környezetét és a Power Rangers idiotizmusát, mindez felütve a 80-as években gombamód elszaporodó, a gagyinál is gagyibb szuperhős-vonallal. A rendezők egy veszettül egzotikus zsánerkoktélt töltenek a poharunkba, a bosszúfilm mellett a western és a romantika is kiemelt helyet kap, de az ember-robot reláció témája is komoly hangsúllyal jelenik meg a sztoriban.

A retromázzal bevont és többek közt az egészen elképesztő harcjeleneteivel támadó film egy képregényfaló kamaszfiú hőssé válását festi vérrel és belekkel a vászonra, olyan zseniális húzásokkal, melyek láttán Rodriguez vagy Tarantino is megnyalhatná mind a tíz ujját. Úgy tűnik, a Turbo Kid ötletességét imádják a nézők, a film a különböző rétegfesztiválokon sorozatosan gyűjti be a közönségdíjakat. Aki be szeretné iktatni a műsorába az abszurdum négyzetre emelését, annak a Turbo Kid tökéletes választás. (BB)

Madárkák  (Szekció: Fesztiválkedvencek)

Az izlandi új generáció egyik legtehetségesebb képviselője, Rúnar Rúnarsson első filmjében, a Vulkánban egy idős férfiről rajzolt megkapó és hiteles portrét, de mint most kiderül, ugyanez megy neki egy fiatalabb korosztállyal is. A Madárkákkal két népszerű és hálás „műfajt” kombinál: egy klasszikus felnövéstörténetet és azt a filmtípust, amelyben a főhős hosszú idő után hazalátogat gyerekkora színterére (Régi környék, Facér Jimmy, Pszichoszingli). A főszereplő ebben az esetben még mindig gyerek: Ari 16 éves, és Reykjavíkból kénytelen hazaköltözni régi halászfalujába rég nem látott alkoholista apjához.

„Rúnarsson a nagyszerű záró fordulattal hátat fordít a szívmelengető coming-of-age paneleknek, miközben Ari valóban életre szóló leckét kap. A Madárkákban így maradéktalanul sikerül összebékíteni a nevelődési történetek sarokpontjait a társadalomkritikus, kisrealista európai művészfilm hagyományaival.” (Kránicz Bence, Filmvilág, 2016/04.)

Az április 9-i vetítést beszélgetés követi. Vendég: Utassy Ferenc, az Izlandi Köztársaság tiszteletbeli főkonzulja.

Experimenter (Szekció: Amerikai függetlenek)

Stanley Milgram neve hallatán még nem biztos, hogy mindenkinél megszólal a csengő, de a kísérlet, amit amerikai állampolgárokon végzett a 60-as évek legelején, széles körben ismert. A magyar és román zsidó származású szociál-pszichológus főként a holokauszt, illetve a nácik odavezető útja miatt vizsgálta a hétköznapi emberben jelen lévő hajlamot a másik bántalmazására. Az önként jelentkező tesztalanyokat egy elektromos sokkoló vezérlőpultjához ültette, és kiadta nekik az ukászt, hogy ha a szomszéd szobában helyet foglaló, a tanuló szerepét eljátszó valaki rosszul válaszol az emlékezetet megmozgató kérdésekre, úgy egyre erősebb áramütésekkel kell őt büntetni, hiszen (a kutatás mondvacsinált célja szerint) a büntetés elkerülésének a vágya is komoly motivációt jelenthet a tanulásban.

Az eddig csak rövidfilmekre adaptált sztorit, illetve Milgram korántsem teljes, de sokat eláruló biográfiáját Michael Almereyda bontotta ki egészestés produkcióvá. A keserű és tragikus alapanyagot az teszi mégis viszonylag könnyen fogyaszthatóvá, hogy a Milgramot játszó Peter Sarsgaard mondjuk a Kártyavár Frank Underwoodjához hasonlóan sokszor egyenesen a kamerába néz és beszél, kommentálva az eseményeket vagy múltbéli történetek előhúzásával árnyalva a képet. Almereyda filmje főként ettől válik különlegessé, az emberekben lapuló veleszületett gonoszság ábrázolását már megszokhattuk sajnos. (BB)

Ami a sötétben rejlik (Szekció: Versenyben)

Közelmúlt, vidéki környezet, rejtélyes gyilkosság(-sorozat), eltérő habitusú nyomozópáros, személyes dráma, korrajz és krimi vegyítése – ebből a receptből gyakran sikerül izgalmas produkciót kikeverni. Mocsárvidék, Néma csönd, True Detective, A halál jele – ezt a sort folytatja a kínai elsőfilmes Wang Yichun is. A történet 1991 nyarán játszódik, a kisvárosban nemierőszak-sorozat történik, az ügyben két rendőr nyomoz, az egyik bűnügyi orvos szakértő, a másik nyugalmazott katona, és mindkettő lánya a helyi középiskolába jár. A gyanúsítottat letartóztatják, de a bűntettek ezután sem szűnnek meg. (BS)

Aloys (Szekció: Versenyben)

A svájci Tobias Nölléről semmit sem tudunk, filmjét (amelyet rendezőként, forgatókönyvíróként és vágóként is jegyez) nem láttuk, de a szinopszis több mint ígéretes.

Aloys Adorn középkorú magánnyomozó. Az apjával él és dolgozik, az életet biztonságos távolságból, egy videokamerán keresztül tapasztalja meg: napi 24 órában készíti felvételeit, megszállottan rendszerezi és figyeli őket otthonában. Amikor az apja meghal, Aloys magára marad, és eddigi védett világa darabokra hullik. Egy részeg éjszaka után reggel arra ébred egy buszon, hogy a kamerája és féltve óvott felvételei eltűntek. Nem sokkal ezután felhívja egy titokzatos nő, és megzsarolja: visszaadja a felvételeket, de csak akkor, ha Aloys kipróbál vele egy különös japán találmányt, a „telefonos sétát”.  

Bone Tomahawk (Szekció: A sötét oldal)

A tavalyi kritikusi toplisták jó részéről talán csak egy hajszállal lemaradó horrorwesternt sokan megnézték már alternatív úton, de moziban, nagyvásznon természetesen ez a film is egész más élményt nyújt. S. Craig Zahler westerníró saját, Black List-győztes forgatókönyvét rendezte meg Kurt Russell és Matthew Fox főszereplésével. A történet szerint Bright Hope kisváros lakóit kannibálcsoport rabolja el, Franklin Hunt seriff vezényletével pedig mentőosztag indul útnak. Gyenge idegzetű nézőknek a film megtekintése nem ajánlott. (BS)

Evolúció (Szekció: Versenyben)

Ha bátrabbak lennének a hazai forgalmazók, akkor a Titanic kínálatának nagy részével később rendes moziforgalmazásban is találkozhatnánk, többségük ugyanis teljesen „közönségbarát” film. A Titanic-ot azonban többek közt azért is szeretjük, mert a programba minden évben befér legalább egy kísérletezőbb szellemiségű, a bevett tömegfilmes konvenciókat zárójelező produkció. Ilyennek ígérkezik a Gaspar Noéval több ízben kollaboráló Lucile Hadžihalilović Evolúciója is, amely a kritikákból ítélve nem annyira lineáris, mint ahogy azt az amúgy izgalmas szinopszis sejteti.

A tízéves Nicolas egy csupán nők és fiatal fiúk lakta távoli szigeten él az anyjával. Az óceánra néző kórházban minden fiút furcsa orvosi kezelésnek vetnek alá, de egyedül Nicolas kérdőjelezi meg a vele történteket. Érzi, hogy az anyja hazudik neki, és elszántan próbálja kideríteni, hogy mit is művel a többi nővel éjszakánként a tengerparton.