A 24 romjaiból született Homeland kimondott vállalása az aktuális világpolitikai események fikciós feldolgozása, ami törvényszerűen együtt jár a sorozat folyamatos megújulásával is. Míg Jack Bauer sok-sok évadon keresztül tulajdonképp ugyanazt a terminátor-küldetést hajtotta végre, Carrie Mathison sokkal változatosabb és ellentmondásosabb helyzetekkel kénytelen megbirkózni. Az Obama-érában a terrorizmus elleni háborút folyamatos botrányok kísérik. Titkos börtönök, kínzások és túlkapások, elhibázott légicsapások, drónok és illegális lehallgatások. A Homeland ezeket az eseteket felhasználva árnyalja a szereplők jellemét és a titkosszolgálatok elképzelt akcióit, de a finom kritikai felhangok ellenére alapvetően egyetért a hivatalos amerikai külpolitikával. Mindezek fényében a sorozat ötödik évada különösen érdekfeszítő, hisz az európai helyszínre hozott sztori egy Berlinben tervezett terrorista akció meghiúsítását követi végig.
Az írók ismét változtattak az alapképleten, a sajnálatosan naprakész sztoridarabkák és az eddigiektől eltérő terepviszonyok mellett ismét átrendezték a fontosabb szereplők kapcsolatrendszerét. Carrie és Saul Berenson viszonya továbbra is meghatározó, de tovább erősödik Peter Quinn figurája is. Szépen bonyolódnak a szálak és a fordulatok is kellően izgalmasak, a lendület egyedül a végjátékban törik meg. Jack Bauer árnya sajnos megkísérti az írókat és a bipoláris zavarral küzdő elemzőből rendcsináló szuperhőst faragnak, majd egy bántóan kimódolt cliffhangerrel hagyják magára a nézőt. Az összképen e döccenők persze nem sokat rontanak, a Homeland állandó megújulása és aktualitása továbbra is fenntartja az érdeklődésünket. A hangsúly ezúttal az állampolgárai ellen is kémkedő titkosszolgálatokra került, az ellenük fellépő újságírót és hackert az alkotók nem hősként, hanem biztonsági kockázatként kezelték, ami minimum vitatható álláspont. A tragikus párizsi események után kimondottan hátborzongató visszanézni a szörnyű novemberi péntek előtt készült epizódokat, ahol épp egy ilyen jellegű támadás lehetőségéről vitatkoznak a szereplők.
Az amerikai álom kóros elváltozásait a múlton keresztül vizsgálja a Fargo második évada, mely a 2015-ös év legjobb sorozatait összegző listánkra is felkerült. Az eddigi két felvonás alapján úgy tűnik, a Noah Hawley vezette stáb az ikonikus előd hangulata és humora mellett a film alapproblémáit is átveszi és antológiaként többször újrafogalmazza. Az összetartó kis közösségek és a család felbomlása, a hagyományos erkölcsök eltűnése a fő téma most is, de a romlás ezúttal nem az ördögi Lorne Malvo, hanem egy morbid maffiaháború képében érkezik. Szimbolikus évben, 1979-ben járunk, az általános gazdasági- és morális válság éveiben, melyből majd a Reagen-éra rángatja ki az országot. A színészből lett elnök alakja végig ott lebeg a sztori háttérében, sőt, egy közös vizelés alkalmával a főhős egyenesen neki szegezheti a nagy kérdést. Visszazökkenthető még világ a régi kerékvágásba? A Nagy Kommunikátor (Bruce Campbell apró jutalomjátéka) jelentőségteljesen megragadja a vállát és mélyen a szemébe néz, de a válasszal természetesen adós marad.
A rák ugyanúgy támadja meg a rendőr feleségét, mint a lelketlen nagyvállalatként viselkedő maffia a családi vállalkozásként működő bűnbandát. A morbid gyilkosságsorozatba keveredő kisember a saját hentesbolt jelentette amerikai álom kínzó ürességével szembesül, a feleség önmegvalósítása teljes céltalanságról és szellemi nihilről árulkodik. Minden szereplő, minden szál a régi értékek és kapaszkodók eltűnését példázza, ez a fajta kimódoltság viszont nem igazán tesz jót a végeredménynek. A Fargo második évada az utolsó képkockáig ki van dolgozva és erőből akar nagyon szatirikus és mély lenni, ami nem mindig működik. Ráfeszülve és célzottan sosem sikerül kultuszt teremteni, különösen ha minden hatáselemet a hatványára emelnek. Az aprólékos tervezettség gyorsan kiöli a természetes könnyedséget, az alkotók akaratlanul ugyan, de mintha kérkednének azzal, mennyi morbid karaktert és fordulatokat képesek kitalálni. A Coen-fivérek stílusát persze tökéletesen gondolják tovább, így a sorozat minden problémája ellenére üde színfoltja a mezőnynek és még mindig egy különleges adaptációs kísérletként nézve a legérdekesebb.
A felfokozott rajongói igények kielégítése és a nézői érdeklődés fenntartása volt a célja a Sherlock újév napjára időzített extra kiadásának. A másfél órás epizódnak úgy kellett kitöltenie a két évad közötti űrt, hogy közben a fő sztori egyetlen millimétert mozdulhat csak előre. A nem éppen egyszerű feladatot az alkotók egy játékos átértelmezéssel oldották meg, a végletekig pörgetett önreflexió azonban kis híján maga alá temette a végeredményt. A viktoriánus detektívregény jelenkori feldolgozását az eredeti korszakba visszahelyezni már önmagában is nagyon meta, sajnos mégsem ez az egyetlen csavar ebben a részben. Az írók mindenáron be akarták fércelni ezt a különkiadást a harmadik és negyedik széria közé, ami nemcsak mesterkélt és felesleges megoldásokhoz vezet, de a démoni menyasszony esetéről is eltereli a figyelmet. Nagy kár, mert az új Sherlock és Watson a klasszikus kulisszák között is nagyon vicces, a megoldandó ügy izgalmas, a bosszúálló ara leleplezése pedig igen naprakész témára rímel. Kevesebb meta és elmepalota most több lett volna.
A házasságtörés ezerszer feldolgozott motívumát az eredeti izraeli és az amerikai Terápia alkotói igen ötletes megoldással varázsolták izgalmassá. A The Affair a formálódó viszonyt a férfi és a nő szemszögéből is végigkövette, azaz ugyanazt az eseménysort kétszer, mindig kissé máshogyan mesélte el. Az állandó váltással és a megbízhatatlan narrátor megduplázásával egymásnak gyakran ellentmondó, szigorúan személyes elbeszélést kaptunk. A második évad tovább emeli a tétet, hisz a főhősök mellett már az egykori házastársak nézőpontjait is megismerjük, a történéseket tehát négy oldalról is megismerhetjük. Sőt, a képlet még tovább bonyolódik és az epizódokat összekötő rejtélyes gyilkosságra most sokkal nagyobb hangsúly kerül.
A válás és az újrakezdés alaposabb vizsgálata helyett egy eseménydúsabb és fordulatosabb történetet kapunk. A sorozat az árnyalt lélektani ábrázolástól a nézőcsalogató krimi felé tolódik, amivel nem biztos, hogy egyértelműen jobban jártunk Míg az első évad a két főhős fokozatosan feltáruló jellemvonásai miatt volt élvezetes, ezúttal inkább a mellékszereplők dominálnak. Noah és Allison kapcsolata korántsem olyan súlyú, mint az elhagyott feleség és férj újrakezdése, vagy a barát és az öcs személyes drámái, melyek a folytatásban bizonyára nagyobb szerepet kapnak. A fokozási és cliffhanger-kényszer viszont nem tesz túl jót a történetnek, a bűnügyi szál kétségtelenül csavaros, csak épp olyan fordulatok várnak ránk, melyek néhol már a szappanoperák határát súrolják. Nagy kérdés, merre lehet innen tovább lépni, amivel egyúttal a folytatás nézettsége is biztosítva van.
